Számomra a trashfilmek nem pusztán az olcsóságukból, illetve a készítőik tehetségtelenségéből (vagy igénytelenségéből) fakadó – minden képzeletet felülmúló –   rosszaságuk miatt válnak (olykor hihetetlen) szórakoztatóvá, hanem az alkotóik őszintésége és lelkesedése miatt is. Persze kétség sem fér ezeknek a filmeknek a (hagyományos filmes szempontok szerint mért) alacsony minőségéhez, ám éppen a mérhető költségvetés hiánya az, amely a trashfilmek elkövetőit valami olyannal ruházza fel, amelyről a nagy stúdiók elvárásainak és producerek kockázatkerülő magatartásának kiszolgáltatott profi filmesek általában nem is álmodhatnak: totális szerzői szabadsággal. (Persze a pénzhiány is lehet korlátozó tényező, és késztetheti kompromisszumra az alkotót, ám sok trashfilm éppen attól lesz trashfilm, hogy a készítők nincsenek tisztában a saját korlátaikkal.) Legyenek bármilyen amatőrök is, Tommy Wiseau vagy Ed Wood bizony szerzői filmesek, akik általában azért filmeznek, mert filmezni akarnak. 

Ha pediga tehetségtelenség lelkesedéssel és teljes körű kreatív kontrollal párosul abból olyan csodálatosan abszurd, és szürreális (negatív)remekművek születhetnek, mint a Miami Connection vagy éppen mai filmünk, a Raw Force (vagy ahogy én szeretem hívni: a Szerelemhajó találkozása a szamuráj zombikkal.)

A 80-as években az addig fénykorát élő olasz műfaji film egyre inkább a válság jeleit kezdte mutatni. Nem véletlen hát, hogy erre az időre esik a hetvenes években még hatalmas mozibevételeket generáló Spencer-Hill páros „feloszlása” is. Az 1985-s Szuperhekusok után – közös megegyezéssel, bármiféle harag nélkül – úgy döntöttek, hogy külön utakon folytatják a karrierjüket. A 90-es években tető pontra érő válság – melynek hatására Olaszországban hosszú ideig gyakorlatilag megszűnt a műfaji mozifilmek gyártása - egyik fontos tényezője a kereskedelmi televíziók egyre nagyobb térnyerése volt (amelyek szisztematikusan szívták el a közönséget a mozitól). Ennek köszönhető az is, hogy az 1986-os Aladdin bukása után Bud Spencer is a kisképernyőn folytatta tovább a pofonosztást.  (Erről önéletrajzi könyvében ironikusan megjegyzi, hogy attól félt, hogy túl kövér lesz ahhoz, hogy beleférjen a TVbe.) Azonban a karrierjének ezen időszakát meghatározó két filmsorozat (az Óriásnyomozó és az Extralarge) elkészítése között még egyszer, összeállt az Ördög jobb és bal kezét, a Bűnvadászokat, a Nyomás utána-t illetve Nincs kettő négy nélkült is rendező Enzo Barbonival. (Terence Hill állítólag a Lucky Luke miatt maradt ki a projektből, de  ez csak a magyar Wikipedia szerint van így). Így született meg utolsó közös filmjük, a méltatlanul keveset emlegetett  Fél lábbal a Paradicsomban. (Ami az utolsó igazán jó, Bud Spencer főszereplésével készült film.)

Russ Meyer 1965-ös kult rendezése az egyik – jó értelemben véve – legfurcsább film, amihez valaha szerencsém volt.  Egyszerre egy szex nélküli sexploitation, egy szatirikus műfaj paródia és egy feminista állásfoglalás (bár utóbbi ellenkezőjét sem nehéz belelátni). Akármi is legyen, az biztos, hogy egyedi hangulatának köszönhetően a Faster, Pussycat! Kill! Kill! kötelező program mindenkinek, akit kicsit is érdekel Hollywood sötét oldala.  

Herkules mozis kalandjait bemutató sorozatunk korábbi részei ide kattintva olvashatóak.

Ellenben a spagetti westernekkel és giallokkal, melyek közt azért bőven találhatunk szélesebb körben is ismert alkotásokat, a peplum filmeknek szinte az egésze a feledés homályába veszett az elmúlt ötven év során. Nem olyan meglepő ez, hiszen míg világszinten elismert olasz westernt, vagy horrort, szinte bárki tudd mondani, addig ha ugyanez a kérdés az itáliai sword-and-sandal filmekkel kapcsolatban merülne fel, akkor még a kultfilmekben járatosabbak is csak a fejüket vakarnák (én biztosan). Ám úgy vélem, hogy olykor-olykor azért érdemes elmerülni Herkules, Maciste és a többi mitikus hős alacsony költségvetésű kalandjaiba is. Egyfelől azért mert ezek a filmek számos, később más műfajok meghatározó klasszikusait megalkotó rendezőt „neveltek ki” – Sergio Leone és Mario Bava korai peplum filmjeiről korábban én is írtam – másfelől pedig azért, mert a maguk módján meglehetősen szórakoztató, bájos és szerethető alkotásokról van szó. Éppen, mint Vittorio Cottafavi 1961-es, kriminálisan alulértékelt hőseposza az Ercole alla conquista di Atlantide (szabad fordításban: Herkules meghódítja Atlantiszt).