Farkasemberek a ködös Albionból

Vámpírok, farkasemberek, sötét sikátorokból kiszűrődő sikolyok, ködös őszi erdőkben száguldó lovas kocsik, örült tudósok és teremtményeik, a kastély aljában gyülekező csőcselék na meg persze a  szépséges szüzek. Ó azok a 60-as évek! It's Hammer time!

Mint azt már bizonyára mindenki tudja az 1957-es Frankenstein átka volt az angol Hammer Productions igazi áttörése, melynek köszönhetően a stúdió megkezdte több mint egy évtizedes diadalmenetét és dominanciáját a nemzetközi horror piacon.  Nyilvánvalóvá vált hát, hogy a nézők nagyon is vevők a klasszikus Universal szörnyfilmek színes, és véresebb feldolgozásaira. Így hát a többi gótikus rém is megkapta a maga Technicolor feldolgozását (és azok folytatását) az elkövetkező években, amelyek többsége hasonló sikereket ért el. 1974-ig a Frankensteinnek 6, a Drakulának 8, de még a kevésbé izgalmas Múmiának is sikerült további 4 folytatást kitermelnie (igaz ellenben a másik két sorozattal itt egyáltalán nem kapcsolódtak egymáshoz a részek). A farkasember azonban mégsem bizonyult ilyen sikeresesnek, hiszen az Universal szörny gárdájának harmadik legismertebb tagja csupán egyetlen egy Hammer mozifilmben: az 1961-es The Curse of the Werewolf-ban tette tiszteletét.

curse-of-the-werewolf.png

 

Ami szinte azonnal szemet szúr a nézőnek az, hogy ellenben a Drakulával, vagy a Frankensteinnel a The Curse of the Werewolf története nem a klasszikus Universal horrorok újragondolása, hanem Guy Endore The Werewolf of Paris című regényének a jócskán átírt feldolgozása. (Már magát a cselekményt is áthelyezték Spanyolországba, pusztán azért mert a Hammer már felépített egy spanyol falu díszletét, egy aztán soha le nem forgatott inkvizíciós filmhez.)

Terence Fisher filmje olyannyira nem a klasszikus farkasember dramaturgiát követi, hogy a főhős sem azért válik farkasemberé, mert egy másik megharapta volna, hanem mert egy ártatlanul elítélt és a börtönben megtébolyodott koldus megerőszakolja a börtönőr lányát, aki emiatt teherbe esik és pont karácsony napján ad életet törvénytelen gyermekének (amit a babona szerint balszerencsésnek tartották), akit így megszáll egy gonosz szellem. A kétségbeesett nevelőszülők szerencséjére azonban helyi pap ahelyett, hogy hívná az inkvizíciót elmondja, mivel lehet megakadályozni, hogy a bestia győzedelmeskedjen a fiú testéért való küzdelemben: szeretettel. Amíg a fiú nevelőitől megkapja azt a szeretetet, amit vér szerinti szüleitől sosem kaphatott meg addig nem lesz baj.  (A forgatókönyv eredeti verziójának valamivel több értelme lett volna, ugyanis abban a koldus maga is farkasember, de ez valamiért nem tetszett a producereknek.)

vlcsnap-2015-10-27-14h46m07s845.png

Annak ellenére azonban, hogy Anthony Hinds forgatókönyve a lény háttértörténetét tekintve kicsit sem hasonlít a klasszikus farkasemberes sztorikhoz, ám azokhoz hasonlóan itt is a tragikus főszereplőre (és annak drámájára) helyezi a hangsúlyt. Ennek megfelelően pedig a Curse of the Werewolf jóval melodramatikusabb, mint bármelyik másik klasszikus Hammer szörnyfilm. Guillermo Del Toro valószínűleg amúgy éppen emiatt is tartja a kedvenc Hammer filmjének.

Önmagában ezzel még nem is lenne különösebb probléma, hiszen a legtöbb farkasember történetnek a többi klasszikus rémhistóriával ellentétben eleve az a lényege, hogy a főhős nem egy külső gonosszal, hanem a saját magában lakozó bestiával kénytelen megküzdeni. Sajnos azonban Hinds forgatókönyve nem elég fókuszált ahhoz, hogy jól működjön a dráma. Az első fél óra rögtön elmegy a főszereplő szüleinek a tragédiájával. A túl hosszú expozíciónak pedig az az ára, hogy pont a lényegi dolgokra (pl.: a fő konfliktusban komoly szerepet játszó szerelmi szálra illetve a horrora) nem jut elég idő. Pedig a filmben vannak jó ötletek, mint a pubertás és a farkasember átok párhuzamba állítása, vagy a nép arisztokrácia általi önkényes elnyomása, és megalázása.  (Hammer filmben nemesember csak gonosz lehetett.)  

Szerencsére azonban, a filmnek vannak olyan erényei is, amelyeknek ha nem is teljesen, de részben azért sikerül kompenzálniuk forgatókönyv hiányosságait.

vlcsnap-2015-10-27-14h44m12s377.png

Egyfelől ott van Terence Fisher rutinos rendezésének, akinek olykor (leginkább a játékidő vége felé, amikor a horror kerül az előtérbe) érezhetően sikerül felülemelkednie a gyengébb alapanyagon. Ahogy korábbi filmjeiben most is sikerül megteremtenie azt a jellegzetes gótikus és elegáns atmoszférát, amely a Hammer filmek sajátja. (Ebben persze segítségére van Arthur Grant remek fényképezése és Benjamin Frankel hangulatos aláfestő zenéje is.)

A másik ilyen erénye a filmnek Oliver Reed, akinek ez volt az első főszerepe. Ezt pedig egy roppant erős és dinamikus alakítással hálálja meg. Illetve, a Hammer szokásokhoz hűen a mellékszereplő gárda többsége most is megbízható minőséget képvisel.  

A Curse of the Werewolf összességében egy hangulatos, egyedi és érdekes darabja a Hammer kánonnak, amelynek vannak remek pillanatai, azonban a saját ambícióiba beleroskadó forgatókönyve miatt mégsem helyezhető a stúdió legjobbjai közé.  (A legnagyobb Hammer klasszikusok produceréből, kisebb klasszikusok írójává avanzsáló Hinds amúgy hajlamos volt beleesni ebbe a hibába, a Raszputyin, az őrült szerzetes is ezen csúszott el. Pedig tudott ő egyszerű, de hatásos horror sztorikat is írni, mint a Sötétség hercege vagy a Drakula Feltámadt sírjából.)

vlcsnap-2015-10-27-14h51m49s137.png

Ahogy azt már fentebb is írtam a filmnek nemcsak folytatása nem készült, de a stúdiónál annyira féltek a farkasember átkától, hogy az eredetileg őket is felvonultató Blood Will Have Blood forgatókönyvéből is ki lettek írva, a filmet pedig átnevezték Demons of the Mind-ra.  Pedig a Curse of the Werewolf-nak azért valamelyest sikerült újra felkelteni az érdeklődést a vérfarkasok iránt, hiszen a 60-as/70-es években több a Hammerrel rivalizáló stúdió is elkészítette a maga egy-egy farkasember moziját, de ezek többsége aztán el is tűnt a süllyesztőbe.

Ezek közül talán az 1974-es Legend of the Werewolf áll legközelebb egy esetleges második Hammer-féle farkasember filmhez. Ennek forgatókönyvét ugyanis szintén Anthony Hinds író vetette papírra, a rendezői székben pedig a több klasszikus Hammer horrort, például az általam is igen kedvelt Dracula Has Risen From It’s Grave-et is levezénylő Freddie Francies ült. A farkasember után nyomozó doktor szerepére pedig sikerült magát Peter Cushingot is megnyerni. Sajnos azonban a Legend of the Werewolf nem csupán a produkciós cég lógója, hanem az azzal járó erőforrások hiánya miatt sem mérhető a klasszikus Hammer horrorokhoz. Ugyanis a film a rövidéletű Tyburn Productions égisze alatt közvetlenül videó forgalmazásra készült. Ez, pedig meg is látszik a végeredményen.

cfm_axe.jpg

Eredeti magyar farkas-favágóember by: Hammer

Majd 1980-ban a Hammer a rövidéletű antológia sorozata, a Hammer House of Horror keretében a stúdió mégis visszatért a farkasember témához. A Children of the Full Moon címet viselő 8. részben ugyanis, egy emigráns magyar farkasember család terrorizálja a kastélyuk közelében lerobbanó ügyvédet és feleségét. (Na, ennyit a legendás vendégszeretetünkről.) Sablonos, de jópofa szösszenet (alig egy órás), amiben a korrekt színészi játék, a szépen felépített feszültség, és a meglepően sötét, cinikus befejezés kárpótol a vérengzések hiányáért, és a megmosolyogtató maszkokért. (Ezekről nyilvánvalóan a TV-s költségvetés tehet, de még ennek ellenére is sikerül egészen hatásos atmoszférát teremteni. Persze azért a rendes Hammer filmekhez nem igazán fogható.)

A farkasember nem futott be nagy karriert a Hammer kötelékében, de vajon mi a helyzet a Gyíkemberrel vagy a zombikkal? Tarts velünk a szokott Hammer csatornán, a szokott Hammer időben és megtudod!