Mi a feketék (vagy bármelyik kisebbségben lévő népcsoport) legnagyobb félelme? Nem, nem az, hogy bezár a Kentucky Fried Chicken.  A helyes válasz természetesen az elnyomás. Na, de mi van akkor, ha kivételesen egyszer belőlük lesznek az elnyomók? Ha hirtelen Afrika sokszor elnyomott népe válik az Übermensch ideállá? Ezzel az alapötlettel indul mai filmünk, a Black Gestapo. 

A történet szerint Watts városának dolgos (fekete) népének életét igencsak megkeserítik a helyi maffiózók. Hiába próbál a People’s Army nevű szervezett békés módszerekkel (étel és gyógyszerosztás uniformisban) segíteni a szegény (fekete) lakosságon, a gengszterek ellen tehetetlennek. Azonban miután megerőszakolnak egy fekete ápolónőt, a szervezet megelégeli a terrort, így Kojah százados (az ő feletesse a sokkal békésebb Ahmed tábornok) egy önvédelmi csapatot hozz létre a banditák ellen. 

Viszont, ahogy Harvey Dent is mondta: „Aki nem hal hősi halált, az megéri a saját gonoszságát”. Fekete fajvédőinkre is az utóbbi lesz igaz, hiszen miután leszámoltak a maffiózókkal, átveszik a helyüket és ők kezdenek drogot terjeszteni és védelmi pénzt szedni és lassan az egyszerű lakosok számára egyre élhetetlenebb lesz a környék, mint korábban.

Gyorsan leszögezem, mielőtt félreértene az olvasó: a fentiek ellenére, ezt a filmet nem kell komolyan venni. Úgy tűnhet, hogy a film komoly társadalmi kérdéseket vet fel az elnyomás természetéről vagy éppen a faji kirekesztésről. A valóság azonban az, hogy a készítőket valószínűleg jobban vonzotta az, hogy náci ruhás feketékkel borzolják a kedélyeket, mintsem a fentiek mélyreható kibontása. Címszereplőink sem igazán mondhatók náciknak, inkább mutatnak hasonlóságot a korszak fekete mozgalmaival, mint Hitler titkos rendőrségével. A Fekete Párducokhoz való hasonlóság nyilván nem a véletlen műve, de azért a film messze van egy rendes korrajztól vagy komoly társadalomkritikától. Végül is ez csak egy B kategóriás grindhouse mozi, ám ezzel az egyszerű mondanivalóval is sokkal mélyebb film, mint a legtöbb exploitation (blaxploitation) mű.

Viszont a lényeg egy ilyen filmnél nem is a mondanivaló, hanem, hogy unalmas vagy szórakoztató. Szerencsére pedig a Black Gestapo az utóbbi kategóriába esik. Bár a film második félidejére kicsit alábbhagy a lendület, összességében elég mozgalmas film, amiben megfelelő tempóban követik egymást az akciójelenetek

Azt viszont furcsállottam, hogy messze nem olyan erőszakos, mint lehetne. Az összecsapások nagy része vértelen, egyetlen igazán durva jelenet van benne, de azt is igen szemérmesen forgatták le. Szerencsére azonban fedetlen női keblekből bőséggel kapunk, csakúgy ahogy humorból is, bár nem tudom, hogy ez utóbbi menyire volt szándékos a készítők részéről. Az olasz maffiózók például, körülbelül annyira vehetők komolyan, mint a Bud Spencer – Terrence Hill filmek gonosztevői (élükön a rendező által alakított ripacs parókás – látjuk, ahogy felrakja – vezérrel). A (műfajban kötelező) funky zenével aláfestett verekedések is sokszor ezeket a filmeket idézik. Illetve a film végi leszámolásnál is igen csak megmosolyogtató, hogy a jó néger nem géppuskával győzi le a gonosz néger sereget, hanem egy MacGyver féle házkészítésű ágyúval.  

Persze rengeteg hibája van a filmnek, a színészi játék gyenge - mondjuk a rossz és jó tábornokok szerepében „tündőklő” Charles Robinson Jr. és Rod Perry nem olyan rosszak. A forgatókönyvből oldalak hiányoznak (nincs igazán kidolgozva miként válik a fekete önvédelmi alakulatból, gengszter bandává hirtelen azok lesznek). Operatőri munkáról meg fölösleges beszélni, csak lerakták a kamerát, az pedig felvette, ami éppen előtte történt. Ám ezek a hibák is hozzáadnak a film szórakoztató faktorához. A funky és militarista jegyeket magán viselő zene pedig meglehetősen fasza.

A Black Gestapo messze nem tartozik műfajának élvonalába. Ám így is egy említésre méltó darabja a filmművészet (leg)alsó rétegeinek. Jóval nagyobb kultstátuszt (és egy jó minőségű DVD kópiát) érdemelne. Reméljük egyszer majd meg is kapja. A rossz filmek rajongóinak mindenképpen kötelező a megtekintése. 

The Black Gestapo – 1975

Rendezte: Lee Frost Írta: Lee Frost és Wes Bishop Főszereplők: Rod Perry, Charles Robinson, Phil Hoover Edward Cross, Angela Brent, Donna Young, Charles Howerton, Wes bishop, Lee Frost

Zene: Allan Alper Fényképezte: Derek Scott