Herkules mozis kalandjait bemutató sorozatunk korábbi részei ide kattintva olvashatóak.

Ellenben a spagetti westernekkel és giallokkal, melyek közt azért bőven találhatunk szélesebb körben is ismert alkotásokat, a peplum filmeknek szinte az egésze a feledés homályába veszett az elmúlt ötven év során. Nem olyan meglepő ez, hiszen míg világszinten elismert olasz westernt, vagy horrort, szinte bárki tudd mondani, addig ha ugyanez a kérdés az itáliai sword-and-sandal filmekkel kapcsolatban merülne fel, akkor még a kultfilmekben járatosabbak is csak a fejüket vakarnák (én biztosan). Ám úgy vélem, hogy olykor-olykor azért érdemes elmerülni Herkules, Maciste és a többi mitikus hős alacsony költségvetésű kalandjaiba is. Egyfelől azért mert ezek a filmek számos, később más műfajok meghatározó klasszikusait megalkotó rendezőt „neveltek ki” – Sergio Leone és Mario Bava korai peplum filmjeiről korábban én is írtam – másfelől pedig azért, mert a maguk módján meglehetősen szórakoztató, bájos és szerethető alkotásokról van szó. Éppen, mint Vittorio Cottafavi 1961-es, kriminálisan alulértékelt hőseposza az Ercole alla conquista di Atlantide (szabad fordításban: Herkules meghódítja Atlantiszt).   

Az IMDB – a hasonló filmek közt is alacsonynak számító – 3,6os értékelése még az obskúrus/B-kategóriás/alacsony költségvetésű művekre nyitottakat is könnyedén elriaszthatja a filmtől. Pedig ez esetben tényleg nem érdemes az alig ezer darab szavazóra hallgatni, ugyanis a nemzetközi forgalmazásban Hercules and the Captive Women címen futó alkotás műfajának az egyik legszínvonalasabban kivitelezett darabja. (Persze igaz, hogy a maga a műfaj sem valami népszerű, vagy elismert.)

A cselekmény az olasz, testépítős kalandfilmek bevált receptje alapján bontakozik ki: Herkules (Reg Park), a fia (Luciano Marin), Théba királya (Androclo - Ettore Manni) és egy vicces törpe (Salvatore Furnari) társaságban éppen legutóbbi kalandjából tart hazafelé, amikor egy baljós látomás egy egész Görögországra pusztulást hozó veszélyre figyelmezteti őket. Mivel azonban a thébai döntéshozók nem igazán tudnak dűlőre jutni, hogy mi lenne a helyes lépés az ügyben, a király úgy dönt, hogy elindul, és felkutatja az ismeretlen eredetű fenyegetés forrását. Herkules pedig hiába maradna otthon, és töltené az időt családja társaságában, nem marad sok ideje a pihenésre, hiszen Androclonak mégis sikerül akarata ellenére elrángatni expedíciójára a félisten hőst. Innentől kezdve pedig kalandok sokaságán (gályarabok lázadása, pusztító vihar, alakváltó varázsló) vezet az útjuk, mire végül rálelnek Atlantisra, és annak sötét terveket szövögető királynéjára (Fay Spain). (Spoiler: Egy árja klónhadsereggel akarja leigázni Görögországot. Hmm ez vajon csak engem emlékeztet bizonyos történelmi eseményekre?)

A 60-as évek Herkules filmjeit, minden további nélkül tekinthetjük a korszak szuperhős filmjeinek is. Hiszen nem szóltak és nem is akartak másról szólni, mint hogy, az emberfeletti fizikumú Herkules – aki mindig erélyes és becsületes – filmről filmre izgalmas és látványos kalandokba keveredik, amelyeket értelemszerűen inkább erővel, mint sem ésszel old meg. (Valószínűleg a II. világháború veszteségeit még nem teljesen feldolgozó országnak, szüksége is volt az efféle, a hősi múltba visszanéző, eszképista filmekre és pozitív, erőt adó hősökre.  Meg nyilván az olasz producerek is hülyék lettek volna, nem kihasználni az amerikai filmesek által otthagyott díszleteket.) Cottafalvi pedig kellő rutinnal tesz eleget ezeknek az elvárásoknak. A cselekmény ennek megfelelően viszonylag jó tempóban, többnyire logikusan egy csipetnyi humorral megszórva halad előre Herkules és társai elkerülhetetlen győzelméig. (A nyitány kocsmai verekedése már-már a Bud Spencer filmek világát vetíti előre. Bár a film később valamelyest komolyabbá válik, a rendező végig humoránál volt és folyamatosan jelzi felénk: azért nem kell ezt olyan komolyan venni.)

Az viszont tény, hogy Herkules ötödik mozgóképes kalandjának nincs igazán olyan markáns, vagy egyedi eleme, amely miatt igazán kiemelkedne a műfaj korábbi filmjei közül.  Zeusz fiának atlantiszi kiruccanása nem is azért marad emlékezetes, mert kifejezetten eredeti, vagy más lenne, hanem azért mert láthatóan nagyobb költségvetés ált az alkotók rendelkezésére, mint az átlag olasz sword and sandal filmek esetében.

Bár a trükk technika néhol megmosolyogtató, de a díszletek, kellékek és jelmezek tekintetében a film kiemelkedik a kor és műfajtársai közül. (Azért egy Ben-Hurhoz nyilván nem ér fel, de egy kisebb volumenű amerikai kalandfilm mellett azért megállja a helyét.) Illetve ez volt az egyetlen peplum, amelyet 70 mm-es filmre rögzítettek, amelynek köszönhetően határozottan jobban néz ki, mint kortársai. (Sajnálatos, hogy a film mindezidáig nem jelent meg HD felbontásban, de a francia kiadású DVD-nek azért nem olyan rossz a képminősége.) 

A másik említésre méltó aspektusa a filmnek, azaz az, hogy a Hercules and the Captive Women jelenti az ekkor már kétszeres Mr. Universe testépítő Reg Park – aki nem mellesleg Arnold Schwarzenegger legnagyobb példaképe volt – színészi debütálását is. Nyilvánvaló, hogy Park nem a tehetsége, hanem sokkal inkább a fizikuma miatt játszhatta el a görög félisten szerepét, de ez nem is baj, hiszen kiállása, karizmája és az, hogy láthatóan élvezi a szerepet bőven kárpótol a színészi hiányosságaiért. (Szerencsére azért nem is írták túl a szerepét, így bonyolult érzelmek helyet főként katonákkal, szörnyekkel és csapdákkal kell megküzdenie, és ez megy is neki.) A színészgárdából még a királynőt játszó Fay Spain emelkedik ki. Ő egyszerre vonzó, és fenyegető a végzet asszonyának hálás szerepében. A többiek alakításáról pedig azt lehet elmondani, mint a film egészéről: korrektek.

Összességében - és műfajában értékelve - pusztán két apróbb fenntartásom van a filmmel kapcsolatban. A legszembetűnőbb probléma az az, hogy hiányzik belőle egy igazán markáns, és emlékezetes zene. Eléggé fura döntésnek tartom, hogy míg egyes akciójelenetek teljes csöndben zajlanak, addig máshol a zene helyét teljesen oda nem illő hangeffektek veszik át, amelyeknek inkább humoros, mint sem feszültség fokozó hatásuk van. (Ezt az amerikai forgalmazók is érezhették, hiszen a filmhez utólag hozzá szerkesztették a Fekete Lagúna szörnye zenéjének jellegzetes taktusait.) A másik számomra érthetetlen döntés az volt, hogy a film legeredetibb, legemlékezetesebb és legszórakoztatóbb harcát már a játékidő felénél ellövik, és  sajnos a későbbiekben már nem is sikerül túllicitálni Herkules és az alakváltó mágus - akinek a végső formája a fenti képen látható low budget Godzilla - küzdelmét.  

Az Ercole alla conquista di Atlantide se nem a legjobb, sem pedig a leghangulatosabb, vagy legegyedibb peplum (ezek a címek a szintén Reg Park főszereplésével készült Hercules in the Haunted Worldöt illetik) de kiszámíthatósága, és apróbb hibái ellenére is egy kellemes, bájos, néhol megmosolyogtató matiné kalandfilm. (A műfaj virágzását elindító Steve Reeves nevével fémjelzett Herkules filmeknél valamivel jobb is). Mondjuk olyan 6 darab dróton rángatott keselyűvel viaskodó testépítőt adnék neki a 10-ből.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a kritikám kizárólag az eredeti olasz verzióra vonatkozik. Ugyanis ezekről a filmekről egyfelől azt tudni érdemes, hogy az angol szinkronjuk nevetségesen gyenge, másrészről pedig azt, hogy az ázsiai kult filmekhez hasonlóan az amerikai forgalmazók ezeket az alkotásokat is gyakran átszerkesztve mutatták be. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy költségvetési okokból a peplumok eleve nem öregedtek olyan jól, mint a westernek, de a gyenge szinkron, és a nem túl jó minőségű VHS kópiák, csak még alkalmasabbá tették őket arra, hogy visszatérő vendégek legyenek a kultikus – B filmeket kifigurázó - Mystery Science Theatre 3000 sorozatban. Arról nem is beszélve, hogy ez esetben az amerikai cím is meglehetősen félrevezető.