Gary Sherman neve még a horror rajongók körében sem túlzottan ismert. Pedig 1972-es filmje a  Death Line (vagy ismertebb, amerikai címén a Raw Meat) két évvel a Texasi Láncfűrészes Mészárlást megelőzve szabadította a világra a degenerált, kannibál gyilkos rémképét.  Ráadásul Sherman filmjében az emberevő fenyegetés, nem valami civilizációtól távol eső helyen (minimum egy vidéki tanyán), hanem pont annak közepén, a londoni metróban tanyázik.

Remek poszter, csak vajmi kevés köze van a filmhez.

Russel Square állomás. Éppen megérkezik az utolsó metrószerelvény. Fiú és lány szórakozottan szállnak le a szerelvényről. A lépcsökön fekve egy férfit pillantanak meg, és bár a fiú meg van róla győződve, hogy csupán egy részeg, a lány erősködése miatt mégis szólnak a közelben állomásozó rendőrnek. Azonban amikor hárman visszamennek a peronokhoz, a férfinek már nyoma veszett. Hamarosan kiderül, hogy nem ez volt az első esett, hogy valaki nyom nélkül felszívódott az állomáson.  Vajon a rejtélyes el tünésekhez köze lehet a hatvan évvel ezelőtti metróbalesethez, amely során egy beomló alagút tucatnyi munkást temetett maga alá, akik állítólag a kannibalizmusra fanyalodva élték túl a tragédiát?  Mindenesetre az ajtóknál vigyázzanak, érdekes utazásban lesz részünk, hiszen a Raw Meat korántsem az szokványos kannibál horror, amire esetleg számítanak.

Pedig a metró, mint helyszín nagyon is adná egy, a Barlanghoz hasonlóan nyomasztó, klausztrofób horror lehetőségét, de Garry Sherman filmje nem ilyen.  Ugyanis hangulatát tekintve ez az egyik legfurcsább horror, amihez eddig szerencsém volt.  

Pedig vannak igazán nyomasztó atmoszférájú pillanatok a filmben, mint például a kannibál fészkét bejáró, közel hét perces vágatlan snitt. Csakhogy ezek az első egy óra során nagyon kevés időt kapnak, hiszen a hangsúly inkább a nyomozáson van. Ami pedig különösen szokatlan, az a főgonosz kannibál ábrázolása, ami nem is eshetne távolabb attól, mint ami a fenti poszteren látható.  

Ellentétben Tobe Hopper klasszikusának elmebeteg családjával, akik láthatóan élvezik az ártatlan turisták megkínzását és lemészárlását, a Raw Meat magányos metrólakó kannibálja egy meglehetősen tragikus figura.  Hiszen őbenne nem az az elemi gonoszság és kegyetlenség testesül meg. Őt – illetve pontosabban az elődjeit – a civilizált világ önhibájukon kívül száműzött magából. Lemondtunk róluk, majd sorsára hagytuk őket, így ők a saját és gyermekeik túlélése érdekében kénytelennek voltak levetkőzni emberségüket, és visszafejlődni egy sokkal primitívebb ösztönlény szintjére. A stáblistán pusztán The Manként hivatkozott kannibál nem gonoszságból, pusztán az életben maradás érdekében (majd később dühből) öl.  (Azért a sztoriban van pár tisztázatlan pont: ha a „The Man” ki tudott szabadulni, hogy a metróban áldozatok után vadászon, akkor a korábbi generációk miért nem tudtak megmenekülni földalatti börtönük fogságából? Miért csupán hatvan év elteltével tűnik fel valakinek, hogy valami nincs rendben?)

Eközben pedig a rendőrség nyomoz és nyomoz, de mégsem jut semmire. A film eme szegmensének két legszórakoztatóbb jelenete is pont olyan, amelyeknek igazából vajmi kevés köze van a lényegi történethez. Az egyikben Christopher Lee caemozik (nagyszerű, mint mindig), akinek karaktere, mintha csak az Avengers sorozatból bukkant volna elő. A másik jelenet pedig csupán arról szól, hogy a nyomozást vezető Calhoun felügyelő és társa berúgnak egy kocsmában. Élvezetesek, humorosak, de a sztorihoz tulajdonképpen semmivel sem járulnak hozzá.

Viszont meg kell hagyni, hogy Donald Pleasence kiváló játékának köszönhetően, ez a tulajdonképpen sehová sem tartó nyomozási szál is roppant élvezetes. Ugyanis a leginkább a Halloween Dr. Loomis-a illetve Blofeld első megformálójaként ismert színész valósággal  brillírozik  a teafüggő, cinikus zsaru szerepében, akinek szinte minden második mondata, egy angolosan száraz sértés.  Norman Rossington jó partnere, és a többi színésszel sincsenek igazán gondok. (Bár David Ladd legnagyobb érdeme inkább az, hogy kicsit hasonlít Harrison Fordra.)

Aztán az utolsó húsz perc végül megadja azt, amire már az elején készültünk: egy feszült, izgalmas és kellően nyomasztó üldözést az elhagyatott metróalagutak sötétjében. Viszont az itt játszódó jelenetek – részben a zene miatt is – hangulatban roppant erősek, és ha nem is túlzottan véresek, de erőszaknak és levágott testrészeknek sincsenek teljesen híján.  

A leírás alapján, minden bizonyára egy hektikus és összeszedetlen filmnek tűnhet a Raw Meat, de valahogy mégsem az. Igaz senki sem fog rettegni, vagy a csontig hatoló feszültség miatt kényelmetlenül fészkelődni a székében, viszont van annyira egyedi és szokatlan, hogy határozottan megérje megnézni. Minden furcsasága ellenére (vagy éppen ezért) én élveztem a filmet, semmiképpen sem egy megkerülhetetlen alapmű, de határozottan kellemes meglepetés volt.  Valószínűleg amúgy pont nem hétköznapisága miatt tartja a Haláli hullák hajnalát is jegyző Edgar Wright a kedvenc horrorfilmjei között, és emiatt is kerülhetett fel a Rue Morgue magazin 200 legjobb, alulértékelt/kevésbé ismert horrorfilmje közé.