A film, ami új fejezetet nyitott volna a kristály tavi mészáros legendájában. Ambícióban kétségtelen, hogy nem volt hiány. Ám végül hiába volt szó Freddy-ről, Felliniről vagy az Oscarról, ha az eredmény végül Jason legvérszegényebb kalandja lett. Ezen pedig még egy B kategóriás Carrie hasonmás sem tud javítani.

A nézőket „megosztó” ötödik rész kritikai buktája után a Péntek 13. - VI. rész: Jason él nem pusztán azt ismerte fel, hogy Jason elengedhetetlen egy sikeres Péntek 13. filmhez, de azt is a szögegyszerű „jön a hokimaszkos állat és legyak mindenkit” séma már önmagában nem elég. Így nem félt egy jó adag humorral, akciófilmes elemekkel és a korábbiaknál összetettebb főhőssel/sztorival dúsítani a receptet. Végezetül pedig éppen ezek miatt vált a sorozat legszórakoztatóbb, és – nem csak slasherként vagy Péntek 13. folytatásként, de pusztán filmként szemlélve is – legjobb részévé. A hatodik rész tehát látszólag csúcsra járatta ennek a szériának a lehetőségeit, ám a siker folytatást szül. A Jason él pedig minden szempontból abszolút sikeresnek bizonyult. Hogyan húzol lapot 19-re? Nagyjából ez a lehetetlen küldetés állt a Péntek 13. - VII. rész: Friss vér alkotói előtt.  Bár voltak ötletek dögivel, a rudat nem sikerült megugrani. De még leverni is csak alig.

Az már a hetedik rész előtt is világos volt, hogy egy szimpla, kőkomolyan vett és monoton slasher, amelyben Jason végez egy halom, érdektelen tinivel, már nem elég. Ahhoz, hogy a franchise még hosszú ideig életben maradjon, kell valami plusz. Ez a plusz az eredeti tervek szerint maga Freddie Kruger lett volna, ám akkoriban a Péntek 13. sorozat jogait még a Paramount, a Rémálom az Elm utcában filmekét viszont a New Line Cinema birtokolta. A terv az lett volna, hogy a közös film amerikai forgalmazását az előbbi, a tengerentúlit pedig az utóbbi végzi majd. Ám a két cég végül nem tudott megegyezni, így Freddie és Jason örökrangadója végül csak 2003-ban valósult meg.

Egy másik ötlet szerint a hetedik Péntek 13. rész egy, a korábbiaknál komolyabb, társadalom kritikusabb epizód lett volna. Ennek ötletadója Barbara Sachs producer volt, aki a Cápa mintájára, annak hangvételével akarta folytatni a franchise-t. Ebben a történetben a Kristály-tó környékét egy gazdag befektető felvásárolta volna, aki a Jason visszatértétől félő helyiek tiltakozása ellenére lakóparkot építene a tragikus múltú tábor helyére. Sachs amúgy híresen utálta ezt az „alpári” sorozatot. A film végleges forgatókönyvét író Daryl Haney elmondása szerint „Azt akarta (Sachs), hogy ne hasonlítson egyetlen korábbi Péntek 13. filmre sem. Oscart akart nyerni vele.”. Nehéz elképzelni, hogy miként gondolhatta egy producer, hogy egy Jason filmnek – legyen az akármilyen komoly – esélye lehet az Oscar (vagy bármilyen rangosabb) díjra. Mindenesetre egy ponton többek közt Federico Fellini neve is felmerült, mint potenciális rendező.

Szintén Daryl Haney -tól származik a film végső koncepciója, amelyben Jason egy – Stephen King Carrie-je által erőteljesen „ihletett” – telepatikus képességekkel bíró lánnyal kerül szembe. Az ötlet, amelyben a hokimaszkos mészáros végre méltó ellenfelére találhat, ugyan elsőre kifejezetten izgalmasnak tűnik, ám sajnos a kivitelezés terén az egész úgy vérzik el, mint Johnny Depp az első Rémálom az Elm utcában filmben. Vagyis tulajdonképp éppen, hogy nem vérzik el: az első – és műfajt nézve talán legnagyobb – probléma, hogy címével ellentétben a Péntek 13. - VII. rész: Friss vér-ben még alvadt vért is alig találni. A készítőknek ugyanis kilenc alkalommal kellett korhatárbesorolásra küldeni a filmet, hogy végre megkapja az R besorolást (és így moziban vetíthessék). Ennek eredményeképpen pedig minden gyilkosságot fájóan vértelenre vágtak.

Egy slasher valamire való gore nélkül, minimális meztelenkedéssel?

Innen már akkor is nehezen nyerhetné meg a nézőt a film, ha a megállíthatatlan gyilkos kontra szuper erővel bíró főhős ötletét érdekesen kidolgozta volna. De nem is tette.

A sztori valamikor a Jason él fináléja után kezdődik. A Kristály-tó mellett akkor is nehéz az élet, ha Jason épp a tó fenekén szundikál (ahová az előző rész végén került). Legalábbis a kis Tinának egészen biztosan az. Egyik este csónakkal próbál elmenekülni erőszakos apjától. Mikor pedig a családfő a mólóról próbálja visszahívni, kicsúszik a száján a varázsszó: „bárcsak meghalnál”. A móló összeomlik, apja pedig meg is hal. Tinának ugyanis – bár még nem tudja – telekinetikus képességei vannak. Tíz évvel később Tina az édesanyjával és a pszichiáterével visszatér a tó melletti házukba, hogy végre legyőzze a múltját, és felülkerekedjen az apja halála iránt érzett bűntudatán. Mellesleg a szomszédukban fiatalok gyűltek össze bulizni, rájuk nem igazán kell figyelni, csak azért vannak itt, hogy Jasonnek legyen kit megölnie. Mikor pedig Tina a különleges erejével véletlenül kiszabadítja a Kristály-tó mélyén láncra vert Jasont, ő neki is áll kedvenc tevékenységének.

Innentől kezdve a cselekmény két borzasztóan sablonosan megírt és különösebb izgalmak nélkül megrendezett (John Carl Buechler) film elegyévé válik. Egyfelől Jason elkezdi mészárolni a tóparton összegyűlt fiatalokat, másfelől pedig Tina szenved az ereje miatt (kicsúfolják, és kiderül, hogy a pszichiáterét jobban érdekli a képessége, mint hogy meggyógyítsa). Ezen a ponton pedig tényleg nehéz bármi érdemit írni a filmről, hiszen leszámítva Tina látomásait, semmi olyan nem történik, amit ne láttunk volna sokkal élvezetesebben kivitelezni egy korábbi epizódban. Mint ahogy fentebb írtam: a gyilkosságok jórészt vértelenek és többnyire nem túl kreatívak, szándékos humor nem nagyon van, Tina drámája pedig végtelenül kiszámíthatóan van (nem) megírva. Emellett pedig a karakterek sem túl emlékezetesek vagy szórakoztatóak. Persze a korábbi Péntek 13. filmek is kevés kivétellel csupa röhejesen sablonos figurát vonultattak fel, ám itt már tényleg semmi fáradságot nem vettek arra, hogy a szereplőknek bővebb jellemzést adjanak, mint hogy a „hóbortos sci-fi író”, „fekete srác és barátnője, a fekete csaj” vagy éppen „hidegszívű picsa”. (Sajnos azonban nem is olyan parodisztikusan eltúlzottak, mint a hírhedt ötödik részben. Szimplán unalmasak). A gyilkosságok is sok esetben teljesen következetlenül vannak egymásra hányva.  Mondjuk azt nagyon mókás elképzelni, ahogy Jason két gyilkosság között rendre átrendezi a holttestek elhelyezését olyan helyekre, ahol a jövendőbeli áldozata – akiről nem tudhatja, hogy épp merre tart – pont rájuk találjon.

Persze így is van pár minimális erénye a filmnek. Ez az első alkalom, amikor Kane Hodder viseli az ikonikus maszkot. Ő pedig kiváló Jasonnek bizonyul. Ráadásul ebben a filmben jóval többet látjuk a hokimaszk nélkül is, a rothadó zombi-fizimiskája pedig egészen pofás lett.  Hoderhez még egy rekord is fűződik: ebben a filmben látható a leghosszabb, megszakítás nélküli kontrolált égés. A színészt ugyanis a fináléban tényleg meggyújtották, és majd egy percig úgy is hagyták.  

És bár a film nagy része dögunalom, amikor Jason végre szembekerül Tinával az tartogat pár szórakoztató pillanatot.(Persze az nem derül ki, hogy a főhős a végére mitől lett képes tudatosan, és precízen használni az erejét.) Ugyan a gyilkoságok többsége nem csak vértelen, de egészen fantáziátlan is, így is van két kifejezetten remek darab. Ebben a filmben van ugyanis a sorozat egyik legviccesebb (halál papír-trombita által) és egyik legikonikusabb (a végzet hálózsákja) kivégzése. A csúcs mégis a legvége, amikor Tina feltámasztja – az ezek szerint egészen eddig a tó alján hagyott apját, akinek a teste valamiért nem is rohadt el – aki lerántja Jasont a mélybe. Minden idők egyik legváratlanabb és legröhejesebb fordulata. Ám ezért igazán kár végigszenvedni a filmet. Ahogyan pusztán kronológiai okokból sem szükséges, hiszen Jason pont ott fejezi be a filmet, ahol elkezdte: a tó alján. Péntek 13. - VII. rész: Friss vér egy abszurd ötlet lehető legunalmasabban megvalósított változata. Groteszk trashként is csak akkor működhetne igazán, ha nem lenne minden értelemben ennyire döbbenetesen vérszegény.

 A korábbi Péntek 13. filmekről itt olvashatsz