Lehet, hogy Jason meghalt, ám ha egy film 2 millió dolláros büdzsé mellett csak az Egyesült Államokban több mint harminc millió dollárt hoz a konyhára, akkor azt képtelenség nem folytatni. A shownak mennie kell. Akkor is, ha megöltük a széria avatarját. Akkor is, ha az előző résznek már a címében kijelentettük, hogy ez lesz az utolsó fejezet. Ameddig egy sorozat bevételei képesek megtízszerezni a gyártási költségeit, addig a shownak mennie kell. Így alig 11 hónappal az Utolsó fejezet után (soha nem telt el ilyen kevés idő két Péntek 13. film között) meg is érkezett Az újrakezdés, ami pont annyira bizonyult hűnek a címéhez, mint elődje. Azaz semmit sem kezdett el, de azt legalább iszonyú röhejesen tette.

Jason nélküli Péntek 13. rész? Már a felvetés is abszurdnak hangzik, annak ellenére is, hogy a franchise indító alapműben sem ő gyilkolt. Azóta azonban volt három rész, amelyek szinte semmi másról sem szóltak, mint hogy a kristály tavi mészáros ide-oda bandukolt, és macséta élre hányta az arrafelé tévedő statisztákat. Hogy lehet egy ilyen sorozatot folytatni azután, hogy a Péntek 13. IV. rész – Az utolsó fejezet végén a fiatal Tommy Jarvis brutálisan (és elvileg) véglegesen levágta kedvenc hokirajongónk fejét?

Öt év telt el az előző rész óta. Tommy Jarvis már felnőtt, de nyilván nem volt rá jó hatással, hogy gyerekkorában tanúja volt egy rakás ember (köztük az édesanyja) erőszakos halálának, majd végül ő is gyilkossá lett. Intézetről, intézetre, kezelésről, kezelésre próbál megfeledkezni Jasonról, aki a mai napig kísérti. Így érkezik a Pinehurst házba, ami egy úgynevezett „halfway house”, ami mentálisan betegeknek, drogfüggőknek és volt raboknak segítene visszailleszkedni társadalomba. Szegény Tommynak pedig esélye sincsen arra, hogy megpróbáljon beilleszkedni új otthonába, hiszen hamarosan elkezdődnek a gyilkosságok.  Vajon Jason tért vissza? Esetleg Tommy őrült meg teljesen? Vagy a film elején felbukkanó, random és teljesen kiszámíthatóan felvezetett, homályos motivációjú mellékszereplő a Jason epigon?

Péntek 13. - V. rész: Az újrakezdés tehát egy slasherbe ágyazott pszicho-dráma és whodunit krimi szeretne lenni. Ami alapvetően nem is lenne egy rossz koncepció. Ha pedig értő kezek dolgoztak volna rajta, akkor még a sorozat legérdekesebb, legkomolyabb részévé is válhatott volna. Végső formájában azonban mindennek az ellentéte. Egy kínosan röhejes slasher paródia, amivel csak két gond van: egyfelől az, hogy nem paródiának készült, másfelől pedig, hogy sokszor annak is unalmas.

 Az egész film nagyjából 10 percig vehető komolyan. A főcím előtti álom jelenet (amiben Tommy tanúja Jason feltámadásának) még egészen hangulatos, aztán Tommy megérkezik Pinehurstbe, és rá pár percre az egész film paródiává silányul. Megismerjük ugyanis a karaktereket, akik még egy nyolcvanas évekbeli slasherhez mérten is komolyan vehetetlenek. Egydimenziós, végtelenül túltolt figurák, akik sokszor inkább egy szombat reggeli rajzfilmre, mintsem egy önmagát komolyan vevő horror szereplőgárdájára emlékeztetnek. Éppen ez utóbbi a legnagyobb gond a filmmel: míg Tommy traumáját és lassú megőrülését teljesen komolyan kezeli a film (illetve az őt játszó John Shepherd), addig minden más abszolút komolyan vehetetlen. A leginkább szembetűnő példa a Pinehurst szomszédságában élő, harsány redneck karakterek, akik ugyan érthetően komikus szándékkal kerültek a filmbe, mégis érthetetlenül eltúlzottak. Jelenlétük olyan, mint ha az Alienben hirtelen feltűnne néhány szereplő az Űrgolyhókból. 

Azok a karakterek pedig, amelyek nem élből nevetségesek, egyszerűen közhelyesek és unalmasak. Pinehurst lakói a forgatókönyvírói lustaság mintapéldányai. Hiszen kik laknak egy (elme)gyógyintézetben: egy kövér gyerek, aki mindig sokat eszik, egy erőszakos, ideges gyerek, két szexmániás fiatal, egy goth lány, aki mindig zenét hallgat, egy dadogós és egy csaj, akinél már egyetlen egy közhelyes „betegségre” sem futotta (na, nem mintha zenebolondnak vagy kanos tininek lenni olyan dolog lenne, amiért az embereket bentlakásos intézetbe rakják.) Ahogy a karakterek egymás után jelennek meg, tökéletesen látható, hogy miként untak rá az írók a megalkotásukra, és hol jött el az a pont, ahol már semennyire sem érdekelte őket ez. 

Nyilvánvaló, hogy egy slashert, főleg egy sokadik Péntek 13. filmet az ember nem a kidolgozott, sokrétű és mély karakterdrámák miatt néz meg. Az újrakezdés azonban a korábbi filmekkel szemben megpróbálja elhitetni velünk, hogy Tommy traumája komoly, miközben körülötte minden más olyan, mintha egy Horrorra akadva rész lenne. Hiába tekintenénk el attól, hogy ez a központi „dráma” teljesen elnagyolt, és a röhejes karakterek teljesen kiölik a feszültséget, Danny Steinman rendezése még így sem túl izgalmas. Sőt, miután az első félidőben jól kiröhögtük magunkat a bénaságain, a film többi része meglehetősen unalmas és önismétlő (még a korábbi részekhez mérten is.)

Mivel a gyilkoson túl egyetlen szereplő sem aktív cselekvője a sztorinak, nem is nagyon történik semmi. Tommy látványosan szenved, majd a Jason hasonmás kivégez pár random szereplőt. Ez ismétlődik bő 90 percen keresztül, egészen addig, amíg Tommy végez a kamurémmel, és kiderül annak, közel sem meglepő, valódi kiléte és zavaros motivációja. Aztán jön a cliffhanger, amiben Tommy teljesen megőrül, és tovább viszi Jason örökségét. Vagyis: tovább vinné, ha a rajongok nem utálták volna ezt a részt annyira, hogy a készítők a következő részre sutba vágták az egész "Tommy az új Jason" sztorit. Meglepő módon a film krimiként is csapnivaló. Nem lehet azon izgulni, hogy vajon ki lehet az új Jason, mert gyakorlatilag nincsenek a filmben gyanúsítható karakterek. Hiába hoznak be például egy fura, gyanús alakot, őt két jelenettel később megölik. Így pedig marad Tommy és egy, a film elején egyetlen jelenetre felbukkanó mellékalak. Utóbbinak a szeme sem áll jól. Olyan bénán egyértelmű az egész, hogy nemhogy Sherlocknak nem kell lenni, ahhoz, hogy megjósoljuk a csavart, de még csak Watsonnak sem. 

Pedig az ötödik résszel az a legkisebb baj, hogy nem az igazi Jason gyilkol benne. Ennél sokkal súlyosabb problémák, hogy a cselekménye unalmas és céltalan, a drámája felületes, a hangvétele pedig semennyire sem konzekvens. Ezeken az sem javít, hogy kifejezetten sok (és többnyire kellően véres) gyilkosság van benne, illetve hogy ebben az epizódban van a legtöbb fedetlen kebel. A mellek legalább nagyok és szépek, de a kivégzések (egy emlékezetesebb kivételével) kifejezetten fantáziátlanok és kiszámíthatók.  Sőt a szexjelenetekkel olyannyira túlzásba estek, hogy a rendező első reakciója a filmet látva az volt, hogy „Basszus egy pornót rendeztem”. Az egyik mellékszereplőt, Deborah Voorhees-t (akinek tényleg ez a valódi vezetékneve) ki is rúgtak később a tanári állásából, miután diákjai megtalálták az alakítását.  Hogy a film egyáltalán megkapja a moziforgalmazáshoz szükséges R besorolást 16 szex/erőszak jelenetet kellett ki/megvágni. Mai szemmel viszont sem a szex, sem pedig a brutalitás terén nem egy kiemelkedő film.

Ám öröm az ürümben, hogy a negatív kritikai és rajongói visszhang hatására bő egy évvel később visszatért az igazi Jason, és eme mélypont után elhozta nekünk a sorozat legszórakoztatóbb részét…