Egy legendának még holtában sincsen nyugta. Jason is hiába veszítette el a fejét a negyedik rész végén, a rajongók annyira gyűlöltek a lehetőségét annak, hogy valaki más öltse magára az ikonikus hokimaszkot, hogy a Voorhees fiú kénytelen volt visszatérni, és újra macsétát ragadni. Jason él! Ez pedig remek hír. Hiszen a hatodik rész nem csak a béna elődjéhez képest felüdülés, de egyben a(z eddigi) széria messze legjobb és legszórakoztatóbb része.

Noha a Péntek 13. - V. rész: Az újrakezdés pénzügyileg még abszolút sikeresnek számított, az elképesztően negatív kritikai és rajongói visszhang bőven éreztette a hatását. A film majd tíz millió dollárral kevesebbet termelt, mint elődje. A Paramount pedig levonta a logikus következtetést: az embereket nem érdekli egy kamu-Jason. A magam részéről még annyit leszögeznék, hogy az ötödik résznek (kritikám) a legkisebb gondja az, hogy nem az igazi Jason öldös benne. Míg a szintén a franchise új alapokra helyezésének igényével készült Halloween 3-at bármeddig tudnám védeni, addig az Új kezdetről szinte semennyi pozitívumot nem tudok mondani. Hiszen amíg a John Carpenter nevével fémjelzett horror sorozat fekete bárányán érzem, hogy a készítők valóban meg akarták reformálni a sorozatot, valami újat akartak alkotni – ami, ha nem is hibátlanul, de egész érdekesen sikerült – addig a Péntek 13. saga ötödik fejezete egy elképesztően lusta film. Úgy tesz, mintha valami újdonságot hozna, de gyakorlatban csak bénán másolja a korábbiakat. Hogy mennyire nem fektettek valódi kreatív energiákat az ötödik részbe, az azon is érezhető, hogy a rendező parancsba kapta: 7-8 percenként szigorúan kell egy gyilkoság, meztelenség vagy bármi egyéb, ami sokkolja a nézőt. 

Szóval míg Halloween esetében a nézőket átkoztam, hogy nem tudtak elvonatkoztatni Myers-ről, addig a Péntek 13.-nál kénytelen vagyok igazat adni nekik, és elismerni a nekik behódoló producereket. Tanulság nincs. Legfeljebb annyi, hogy néha kell újítani, de attól még nem feltétlenül lesz jó egy film, ha szembe megy a nézői elvárásokkal. A Jason él mindent jól csinál, amit az Új kezdet elbaltázott. Sőt! Noha első ránézésre egy gyáva, „térjünk vissza a gyökerekhez, miután az új ötlet befuccsolt” filmnek tűnhet, az igazság az, hogy - ellenben a csak nevében új előző epizóddal - ez ténylegesen is tudott újítani a franchise-on.

A Péntek 13. - VI. rész: Jason él pár évvel a negyedik rész eseményei után veszi fel a fonalat - az ötödik rész nem pusztán azért kihagyható, mert ez a film semmibe veszi annak a végét, ahol Tommy gyilkos lesz, hanem azért is, mert amúgy sem történt benne semmi lényeges. Hogy végleg megszabaduljon Jason által okozott szorongástól, Tommy Jarvis (akit most Thom Mathews alakít, ezzel ő az egyetlen filmes karakter, akit három egymás utáni évben érkező filmben három színész játszott) elhatározza, hogy visszatér a Kristály tóhoz, hogy felkutassa, és megsemmisítse Jason holttestét. Sajnos egyfajta slasher-Oidipuszként épp a szándékával ellenkező hatást ér el, és véletlenül feltámasztja minden idők legerőszakosabb hoki kabaláját, aki erősebb és szívósabb, mint valaha. Ráadásul a helyi rendfenttartó erők hallani sem akarnak Jason visszatéréséről, és amikor a hullák elkezdenek felbukkanni, Tommyt sejtik a háttérben. Persze közben a tó mellett újra kinyílt a tábor, tele szexi és kanos fiatalokkal, de ők hamarosan úgy is meghalnak majd.

Már a nyitó jelenet során egyértelművé válik, hogy Tom McLoughlin sokkal stílusosabb és tehetségesebb rendező, mint az ötödik részt dirigáló Danny Steinmann. Ugyan az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy McLoughlin a producerektől is sokkal szabadabb kezet kapott, de nyilvánvaló, hogy tehetség és kreatív elképzelés nélkül ez nem sokat ért volna. Jason esős, szeles, őszies temetőben, villámcsapás által történő feltámasztása egészen olyan, mintha egy Hammer filmből származna (a rendezőt bevallottan inspirálták a klasszikus, gótikus rémfilmek). A Jason él viszont nem pusztán a markáns vizualitása miatt válik a legérdekesebb Péntek 13. résszé. 

McLoughlin bravúrja valójában abban rejlik, hogy működőképes egészé mixelt össze több, a sorozatra korábban nem jellemző megoldást a sorozat klasszikus elemeivel.

A gótikus horrorokat idéző vizualitás mellett a leglátványosabb ilyen új elem az önironikus metahumor. Míg az ötödik epizódban nem lehetett eldönteni, hogy mi a komoly és mi nem, addig itt teljesen egyértelmű, hogy a film nem veszi komolyan magát. Számtalan kikacsintást kapunk más horrorfilmekre (és alkotóikra), illetve most először a sorozatban többször is ledől az a bizonyos negyedik fal A Jason él humora tudatos és átgondolt: így jó érzékkel kikerüli azt, hogy önmaga paródiájává váljon. Persze a karakterek nem kevésbé közhelyesek/egydimenziósak, mint az előzményekben, de nincsenek annyira parodisztikusan túltolva (vagy ha mégis, akkor egyértelmű a vicc). Arról nem is beszélve, hogy meglepő módon Jason áldozatai legtöbbször képesek valós emberként reagálni a veszélyre, és a film kerüli az olyan szemforgatóan tipikus húzásokat, amikor a karakterek a saját hülyeségük miatt lelik vesztüket. A humor pedig nemhogy nem megy Jason komolyan vehetőségének rovására, de az ebben a filmben megállíthatatlan mészároló, zombi-Jason brutálisabb és félelmetesebb, mint a korábbi filmek olykor esetlen, emberibb gyilkológépe. 

A másik főelem, ami miatt ez a film élvezetesebb, mint az elődjei, az, hogy a cselekménye sokkal mozgalmasabb és gördülékenyebb. Szemben a korábbi részekkel, a főszereplőknek vannak céljaik és motivációik, így nem csak elszenvedői, hanem aktív alakítói a cselekménynek. McLoughlin pedig remek dinamikával rendez, és nem átall – a változatos, helyenként igen véres és éjfekete humorral átszőtt – gyilkosságokat feldobni egy kis autósüldözéssel, vagy tényleges történettel, aminek van eleje, közepe és vége. Persze semmi sem lehet tökéletes, a Péntek 13. VI. esetében például a fedetlen női keblek látványáról kell lemondanunk, de talán ez nem nagy ár azért, hogy cserébe egy sokkal filmszerűbb élményt kapunk, mint a sorozat korábbi három részétől. Rocknak viszont nincsen híján a film, a filmzenét ugyanis - a sorozat állandó komponistája Harry Manfredini mellett - Alice Cooper szolgáltatta. Ő amúgy az ennek a filmnek a slágeréről (He's Back (The Man Behind the Mask)) ismert Constrictor albummal tért vissza a klasszikusabb heavy/glam metal hangzásvilághoz, miután a kísérletezőbb albumjai nem arattak akkora sikereket. 

A Péntek 13. – VI. rész: Jason él nem az a vérfagyasztó(nak szánt), kőkemény horror, mint amilyen a sorozat legelső része volt, de nem is egy olyan egyhangú gyilok és csöcs kollázs, mint amilyen a sorozat több része. Egy változatos és a széria átlagánál sokkal játékosabb horror-(akcióvígjáték). Azzal, hogy képes volt tudatosan reflektálni magára és a műfajára, nem pusztán a korát előzte meg majd egy évtízeddel – az ilyen önreflexív horror a Sikoly után lett igazán népszerű, aminek íróját épp ez a film inspirálta –, de ennek köszönhető az is, hogy sokkal jobban öregedett, mint a legtöbb Péntek 13. mozi.   Ugyan mai szemmel nem túl félelmetes, de cserébe irtó szórakoztató slasher.

McLoughlin ezzel a filmmel tulajdonképpen kimaxolta a teljes Péntek 13. formulát, olyannyira, hogy hajlandó volt a saját elcsépelt formuláin is nevetni.   A film bevételein ugyan már látszik, de még mindig eleget hozott, ahhoz, hogy megérje folytatni. Így felmerül a kérdés, hogy miként lehet folytatni egy olyan filmet, amiben már minden benne van, ami egy hokimaszkos zombi-sorozatgyilkos sztorijából kihozható? Legfeljebb, ha valami nagyon elborulttal próbáljuk meg feldobni. Mondjuk egy telepatával! Következik: Carrie vs. Jason…