Az ön kedvenc filmje rovatunkban, a legendás Vico forgalmazó filmjeiből szemezgetünk. Hiszen a közhiedelemmel ellentétben, Fenyő János VHS birodalma nem csak a Cannon stúdió filmjeit hozta be (nem túl legális módszerekkel) hozzánk. A „Charles Bronson bosszút áll a családjáért” és a „Chuck Norris egyedül lerúgja a Tomboló terrort” jellegű alkotások közé pedig olykor-olykor becsúszott pár igazi gyöngyszem is. Ilyen a mai filmünk is, a 80-as évek egyik legkultikusabb és legfontosabb (brit) horrorfilmje, az idén 35 éves KÍSÉRTETHÁZ!

Kísértetház. Ez még egy kísértetházas filmnek sem lenne túl izgalmas cím. Tekintve pedig, hogy most nem is arról van szó, egészen kiábrándító. Szeréncsere erre a későbbi forgalmazók is rájöttek. Így miután nálunk is megjelent a film alapját képző könyv, annak mintájára a film is új címet kapott. Pokolkeltő. Mindjárt más, ugye? Ám ennek ellenére, nálunk is inkább az eredeti címén szokás emlegetni mai filmünket, mely természetesen nem más, mint Clive Barker legismertebb műve, a Helllraiser. Mert persze, hogy a cenobiták első eljövetele is a Vico filmje!

„Láttam a horror jövőjét, és úgy hívják, hogy Clive Barker”. Ezzel a szöveggel ajánlotta Stephen King, Barker antológia sorozatának, A vérkönyveknek az első kötetét. A korábban színházban tevékenykedő, és olykor prostitúcióból megélő Barker a 80-as évek közepén futott be horror regényeivel és novelláival. Írásaira a filmesek is egészen hamar felfigyeltek. Ám az olyan filmek, mint az Underworld (nem az, amelyikben a bőrszerkós Kate Becknisale van) vagy Rawhead Rex nem csak a kritikusok és a nézők, de az író tetszését sem nyerte el. Ezért úgy döntött, hogy az 1986-os The Hellbound Heart (avagy, Pokolkeltő) című kisregényét saját maga adaptálja majd a vászonra, nem csak, mint író, de mint rendező is.

A régi családi ház falai sötét, rejtélyes dolgok tanúi voltak... Lakói számára az épület már nem otthon, hanem maga a pokol... Halálhörgés a padlóból, vérnyelő szobák, feledésbe merült borzalmak súlyos, kísérteties levegője…  És a vén családi ház lassan elkezdeni elnyelni a lakóit. – Állítja a Vico kazetta tokján olvasható szinopszis, ami finoman szólva sem valami sokatmondó, vagy különösen pontos. De legalább nem is spoileres.

A Hellraiser viszonylag pontos adaptációja, Barker The Hellbound Heart című kisregénynek. A csodálatos „Szado-mazochisták a síron túlról” munkacímen futó – érthetetlen a stúdió miért nem akarta ezzel moziba küldeni – film cselekménye gyakorlatilag teljesen megegyezik az alapanyaggal. Frank egy nagy világi kurafi, aki már minden létező földi örömöt megtapasztalt. Ám telhetetlen. Végelkeseredésében felkutatja a rejtélyes Lemarchand szerkezetet, aminek megfejtése utat nyithat egy új világba, egy olyan világba, ami elképzelhetetlen élvezetekkel szolgálhat. Ám miután Frank kirakja a bűvös kockát, kénytelen rájönni, hogy a túloldalon élő cenobiták, a marcangolók rendje, egészen máshogy képzeli el az élvezeteket, mint ő. Nem sokkal Frank rituáléja, és a szadó-mazó pokolba történő elragadtatása után, az öccse, és elhidegült felesége beköltözik a régi családi házba. Miután Franknek sikerül kapcsolatot teremtenie az asszonnyal, a nő megígéri, hogy segít neki visszatérni az élők világába. És ezért ölni is hajlandó. Így kezdetét veszi a rémálom, vérmágiával, groteszk pokolbéli teremtményekkel, embereket szaggató húskampókkal, és majdnem vérfertőző nemi aktussal.

Barker zsenialitása – ahogy az a Vérkönyvekben olvasható novellákból is kisejlik – a groteszk, elképesztő ötleteiben, és atmoszférateremtő képességében rejlik.

Ez első rendezésére is igaz, a Hellraiser ugyanis cselekményét tekintve, egy egyszerű film, egyszerű motivációjú egyénekkel. Látványban és ötletben azonban egészen újszerűnek bizonyult. A 80-as években a mainstream horrort a Halloween, Péntek 13. és Rémálom az Elm utcában folytatások, egyre inkább kifáradó hada uralta. Barker kozmikus rémálma pedig jóval rettenetesebb, mint bármi, amit egy Kirk kapitány maszkot viselő késelő elkövethet. De Barker rémálma nem pusztán a sablonos slasherekhez képest szolgált újdonsággal. Noha a 80-as évek második felében egymást érték a gyomorforgató gore-ban dúskáló, kozmikus horrorfilmek, ám a Hellraiser ezen a téren is sóval egyedibb. Hiszen ellenben az olyan filmekkel, mint A dolog vagy A gonosz halott a valódi gonoszt nem a kozmikus/démoni rettenetben, hanem az ember vágyaiban rejlik. Pontosabban a szexuális vágyaiban, ami jóval azonosulhatóbb és emiatt kényelmetlenebb is, mintha egy „klasszikus, Isten-komplexusos őrült tudós” szabadítaná el a rémületet (mint A légyben vagy a Re-Animátorban). A ceonobiták csak eszközök ehhez.

Dacára annak, hogy az első dolog, ami erről a filmről eszünkbe juthat, az a Doug Bradley által alakított, szegecses fejű vezérük, aki, szinte azonnal beemelkedett a horror-gonosztevők panteonjába. Még úgy is, hogy az első filmben gyakorlatilag alig szerepel, csupán pár mondata van, és azok egy részét is eredetileg más cenobitáknak írták. (Ám azok maszkja nem tette lehetővé a színészek számára, hogy artikulálva beszéljenek). Pedig a Hellraiser, mint film újdonsága éppen abból fakad, hogy kiemeli Pinheadet és a cenobitákat a többi szörny és gyilkos közül.  Mégpedig azzal, hogy ő, és kompániája igazából nem is gonoszok. Ők csupán szolgálni akarnak, és csak akkor jönnek el, ha hívjuk őket, hogy felfoghatatlan élvezetekben részesítsenek. Az csupán apró részlet, hogy ezek az élvezetek nem embernek valóak. Ám ez által a Hellraiser karaktereinek vesztét nem is a cenobiták, hanem a saját vágyaik és romlottságuk okozza. A valódi rém sem Pinhead, hanem Frank, akit a film során hárman is megformálnak. De nem is akkor igazán félelmetes, amikor bőrtelen zombiként jelenik meg, hanem amikor a fináléban szó szerint felveszi öccsének képmását. A leginkább Piszkos Harry Skorpió nevű sorozatgyilkosaként ismert Andrew Robinson, alakításában szinte pokolibb jelenés, mint a cenobiták.

A Hellraiserben istentelen nászra kell az erőszak, és a korlátlan szexualitás.

A poklot nem a cenobiták hozzák el, hanem az ember, és annak sötét vágyai, az élvezetek korlátlan hajszolása. Meddig lehet, szabad elmenni? És te mit tennél meg a legsötétebb vágyaidért? Ezek a kérdések foglalkoztatják elsősorban Barkert.

Barker saját elmondása szerint, a forgatás elején olyannyira nem értett a filmezéshez, hogy a különböző kameralencséket sem tudta megkülönböztetni. Ám így is sikerült egy bőr alá kúszó, pokoli atmoszférát teremtenie. A Hellraiser ugyan mai szemmel már nem viseli meg annyira a lelket, és néhány effektje nem is öregedett olyan szépen – különösen, a legvégső démon, amit Barker és segítője, a büdzsé elfogyása után, rengeteg sör társaságában készített el – ám a hangulat így is hideglelős. A koszos, rideg környezet, a sejtelmes fényképezés, és zenei aláfestés, a szó szerint húsbavágó erőszak tökéletesen teremtik meg egy rémálom érzetét. Christopher Young kísérteties zenei témáia, pedig a műfaj egyik időtlen klasszikusa – az idei rebootban is felcsendül. Ám érdemes meghallgatni a Coil együttes filmhez írt, ám abból végül kimaradt albumát is, amelynek indusztriális hangzása tökéletes zenei leképezése egy húskampókkal ékesített, lepusztult szexbarlangnak.

Nem csoda, hogy a szexualitás és erőszak ilyen szadista ábrázolása, a brit korhatár besorolási intézet gyomrát is megfeküdte. Barkernek számos brutálisabb jelenetet kellett csak azért újra vágnia, hogy a film megkaphassa legalább a legmagasabb (csak 18 éven felülieknek) korhatár besorolást.

Dacára a – mai szemmel jól látható – alacsony költségvetésnek, a kezdő (néha esetlen) rendezésnek, és egyenletlen színészi játéknak, a Hellraiser popkulturális fogalommá és ikonná vált. Sőt, az esetleges gyengébb megoldásai is végső soron hozzájárulnak a film kényelmetlen, karcos és zsigerekig hatoló poklának felépítéséhez.

Nyilván nem kerülhette el a sikeres horrorfilmek sorsát: a mai napig 10 folytatás/reboot kísérlet követte. Sajnos ezek viszonylag hamar elkövették a két ősbűnt. Az egyik, hogy elkezdték megmagyarázni a kozmikus rettenete forrását. Igaz, hogy a kisregény és az első film egy nagyon érdekes mitológia alapjait fekteti le, de ha elkezdjük túlmagyarázni, akkor azzal épp a lényegében sértjük meg. Roppant kiábrándító például, amikor a harmadik filmben kiderül, hogy a misztikus, rejtélyes és (anti)istennek tűnő Pinhead, valójában egy PTSD-ben szenvedő, alkoholista katona volt.  Hiszen a kozmikus horror erejét épp az adja, hogy a fenyegetés felfoghatatlan, leírhatatlan és megmagyarázhatatlan. A másik tényező, ahol a folytatások zöme elvérzik, hogy a cenobitákból sablonos szörnyeket, esztelen gyilkosokat faragtak. Pinhead gyakorlatilag már a harmadik részre egy Freddy Krueger paródiává silányult.  Ezzel nem csak a lények egyedisége veszett el, de Barker provokatív szubtextusa is. 

Ezektől azonban még mentes az 1987-es első film, amelynek popkulturális jelentősége vitathatatlan, ám önmagában is a 80-as évek egyik legszórakoztatóbb, és legérdekes horrorfilmje. A Vico kínálatában pedig az egyik abszolút csúcs. Szóval megy is rá az 5 pokoli sárgakazetta az 5-ből.