Ha karácsony és akciófilm, akkor a többségnek Die Hard, a maradéknak pedig Halálos fegyver, szegény Chuck Norrisról pedig mindenki elfeledkezik. Pedig az ember, aki elszámolt a végtelenig (kétszer!) karácsonykor sem pihen. 1985-ös akció eposza a Tomboló terror (avagy U.S.A. invázió) nem pusztán a karrierjének a legemblematikusabb darabja, de egyben az amerikai akciófilmek végletekig desztillált változata. Amúgy meg mi más hozhatná meg jobban az ünnepi hangulatot, mint Chuck Norris, aki feltűrt ujjú denim ingjében egymaga menti meg a karácsonyt, az az Egyesült Államokat és a szabad világot a kommunista mételytől?

1984 decembere. Amerika békésen készül a karácsonyra, és még csak nem is sejti, hogy hiába várja a Mikulást, idén valami sokkal vörösebb fogja meglepni a gyerkőcöket (és mindenki mást). A csúf és sötétlelkű Rostov ezredes (Richard Lynch) rénszarvas vontatta szán helyett, szedett-vedett kubai zsoldosokkal teli kétéltű járműveken érkezik, ajándékként pedig káoszt és pusztítást hoz. Robbanásban porrá váló karácsonyfák, géppuska tűzben megsemmisülő karácsonyi vásár és teljes körű kétségbe esés. Ám hiába a meglepetésszerű támadás, Rostov és a többi komcsi gazfickó  nem számoltak az Amerikai Egyesült Államok tömegpusztító, végítélet fegyverével: Matt Hunterrel (Chuck Norris), aki egy maga száll szembe – a legfeljebb pár száz fős – inváziós haderővel. Olyan döbbenetes és igazságtalan ez a túlerő, hogy az ember már majdnem megsajnálja szegény ruszkikat. (Vagy kubaiakat, a filmből tulajdonképpen sosem derül ki, hogy kinek a parancsára történik, és mi a célja az U.S.A. elleni támadásnak.)    

Joseph Zito rendezése a talán a legminimalistább akciófilm, amelyet valaha is alkottak. Totálisan megfosztva minden zavaró feleslegtől, hogy a néző csak is kizárólag a lényegre koncentrálhasson.  Már amennyiben zavaró felesleg számunkra az átgondolt (és minimális tartalommal bíró) forgatókönyv, a két jelzőnél mélyebb karakterizáció, a markáns vizuális stílus vagy éppen a koherens dramaturgia. És hogy ezek nélkül mi marad a filmben: rengeteg robbanás, Chuck Norris morcos nézése, Richard Lynch dühe, még több robbanás, autósüldözés, Norris halálosztó dupla Uzija, a robbanásokat írtam már? és a tanulságos, szívhez szóló, karácsonyi üzenet, ami valahogy úgy hangzik, hogy: ’MERICA FUCK YEAH!!! A legenda szerint, amikor bemutatták a filmet minden fehérfejű rétisas sas elmorzsolt egy könnycseppet.

A Tomboló terror tökéletes példája annak, hogy bár egy akciófilmet elsősorban az akció miatt nézzünk, csak az nem elég egy kielégítő filmhez. Hiába géppuskázza le Norris a fél vörös hadsereget, hiába lövi tökön Richard Lynch az árulókat és hiába halmozzunk robbanást robbanásra, ha nem helyezzük az egészet valami kontextusba.  A Tomboló terror akciójeleneteit ugyanis csak és kizárólag Norris jelenléte köti össze, az egész sokkal inkább hasonlít egy „ennyi embert ölt meg Chuck Norris a filmjeiben” YouTube montázsra, mint valódi filmre. A film második fele tulajdonképpen nem többhárom-négy egymást követő akciójelenetnél. Ezek mindegyike úgy épül fel, hogy a randa ruszkik már épp elpusztítanák a kapitalizmus legfontosabb intézményeit (mint a kertváros, a templom, a pláza vagy az iskola busz), ám hirtelen a semmiből megjelenik Hunter, aki jól elkeni a szájukat ezért. Majd ismétlés. Hogy miként kerül Hunter mindig a megfelelő helyre? Passz. Talán úgy, hogy ő nem is ember, hanem Amerika megtestesülése, aki elől egy romlott lelkű bolsevik sem bujkálhat.

Nehéz olyan nyolcvanas évekbeli akciófilmet találni, akinek a főhőse, ha nem is egy rétegelt jellem, de legalább egy, az egészvásznat uralóan karizmatikus egyéniség. Noha Chuck Norris ebben a filmben valóságos, elemi őserőként tizedeli meg az inváziós hadosztályokat, az általa – jobb szó híján - alakított Matt Hunterben keresve sem találunk bármiféle egyéniségre utaló jegyet. Sokkal inkább hasonlít egy slasher film robotszerű gyilkológépére (mondjuk Jason Vorheesre), mint egy olyan hősre, akinek drukkolnunk kéne. Ez talán a legfurább eleme a filmnek, hogy Zito – aki a Péntek 13. sorozat negyedik részét is rendezte – Hunter több feltűnését úgy prezentálja, mint egy sorozatgyilkos megjelenését. Többször előfordul, hogy mielőtt megjelenne, csak a késsel lesújtó kezét látjuk. Az egyetlen különbség, hogy az áldozatok pajzán tini lányok helyett, rosszarcú brigantik.

Hogy az egész film mennyire összeszedetlen és átgondolatlan, annak a legékesebb példája: Rostov ezredes terve. Elfoglalja a partőrség egyik hajóját, azzal csapdába ejt egy menekült bárkát. A migránsokat lemészárolja és elveszi a hajóba rejtett kokaint, amit elad Amerikában. Az árából fegyvert vesz, majd kiszuperált, amerikai csapatszállító hajókkal partra szál Floridában, a katonáit pedig lakóautókkal és fagylaltos kocsikkal szélnek ereszti az Államokban, hogy kertes házakat robbantsanak fel.  Hogy szerezték meg a parti őrség hajóját? Hogy jutott a körözött Rostov az államokba, még a csapatai előtt? Ha ez egy külföldi állam által támogatott akció volt, akkor miért kellett a feketepiacon fegyvert venni? Ha magán akció, akkor mi volt a cél? Hogy az Istenben nem tűnt fel a világ legmodernebb haderejét birtokló országának az, hogy egy ellenséges sereg partra szállt? Miért kell Norrisnak egyedül harcolnia ellenük, miért nem dolgozik össze a C.I.A, a rendőrség és mindenki, mikor tudják, hogy Rostov megtámadta az országot? Miért foglalkozok ilyen kérdésekkel ahelyett, hogy egy liter Monster energia itallal, a Make America Great Again sapkámban tapsolnék, amikor Norris hidegre tesz egy Rostov bérencet?

A film egy ponton akar a sztorinak személyes tétet adni: Rostov és Hunter múltbéli kapcsolatán keresztül, de az annyira röhejesen béna, hogy az elképesztő. Hunter kezdetben nem akarja elvállalni Rostov elfogását, mert ahogy fogalmazz: „hagyniuk kellett volna, hogy megöljem, amikor lehetőségem volt volna rá”. Majd visszaemlékezés: Rostov épp felrobbantana valami diplomáciai házibulit, amikor Hunter megjelenik, közli vele, hogy ideje meghalnod, majd ahelyett hogy lelőné, fejbe rúgja, és – bármiféle erre utaló parancs nélkül – otthagyja. Persze aztán Rostov végez Hunter barátjával az amerikai életérzést megtestesítő szerethetően simlis vállalkozóval, a félindián Sas Jánossal. Ez pedig olyan főbenjáró bűn, mintha magát a nemzetet támadná. Maga Norris amúgy úgy fogalmazott, hogy ezzel a filmmel arra akarták felhívni a figyelmet, hogy milyen nagy veszélyeket rejt magában az, hogy az emberek Amerikában – ugye a ”Szabadság földjén” –szabadon mozoghatnak.

Noha az akciójelenetek kivitelezése abszolút tisztességes, valódi autók és épületek robbannak ripityára, a film egyetlen igazi érdeme, hogy az alkotóknak sikerült találni néhány lebontásra ítélt házat és egy felújítás előtt álló bevásárlóközpontot, ahol bármit felrobbanthattak. Ezzel együtt önmagukban nem túl érdekesek, viszont, mint paródia, felettébb szórakoztatóak. Így válik a nyolcvanas évek amerikai filmgyártásának, a Cannon stúdió filmográfiájának és Chuck Norris életművének az egyik legmulatságosabb korlenyomatává. Hát persze, hogy az USA Invázió is a Vico filmje!  És, hogy miként lehetne ez az egész még kevésbé komolyan vehető: a filmnek készült egy folytatása, ahol Chuck Norris helyét Michael Dudikoff vette át.