Minden idők leghíresebb vámpír ura a 70-es évek Londonjában? Hogy alkalmazkodik az ódivatú, de a modernitásra szomjazó gróf az újvilágban? Sikerül-e Drakulának megszólítania a szex, drogok, rock&roll generáció fiatalságát? Sajnos ezekre kérdésekre csak elvétve kapunk választ a Hammer stúdió modernitás jegyében született gótikus rémfilmjeiből. Dracula A.D. 1972 és The Satanic Rites of Dracula (Drakula sátáni ünnepe) kritika.

Sherlock Homes után Dracula gróf minden idők második legtöbbször filmre adaptált irodalmi figurája. A mai napig több mint 200 mozis és televíziós produkcióban bukkant fel. Tekintve pedig, hogy a legelső adaptációk már a némafilm korszakban elkészültek, népszerűsége korántsem nevezhető új keletűnek. Egy új Drakula film pedig már a 70-es évek derekán sem számított forradalmi gondolatnak. A Hammer stúdió azonban képtelen volt megválni az arany tojást tojó vámpírjától. Azonban akadt egy probléma: a Hollywoodot öncenzúrába taszító Hayes-kódex hatályon kívül helyezése után, a mozik uralmát szép lassan elkezdték átvenni az egyre formabontóbb és nyíltan tabudöntögető horrorfilmek. Ennek első fecskéi Az élőhalottak éjszakája és a Rosemary gyermeke személyében már a 60-as évek végén megjelentek. A Hammer stúdió klasszikus modorban készült gótikus rémfilmjei pedig szép lassan elkezdtek a háttérbe szorulni az ilyen megközelítésükben is modern horrorfilmekkel szemben. Aztán az 1970-es Count Yorga, Vampire sikere meg is mutatta az utat az öreg gróf modernizálásához: ha kortárs környezetbe rakjuk Drakulát, akkor elég funky lehet a fiataloknak is.

Alapvetően nem vagyok oda a „helyezzük át kortárs városi környezetbe a fantasztikus történeteket”, hiszen eme kísérletek ritkán szoktak igazán jól elsülni. Vagy áthatja őket a „szólítsuk meg a fiatalokat” erőltetett és gyakran kínosba hajló utóíze, vagy pedig egyszerűen az érződik rajtuk, hogy valójában a spórolás miatt helyezték kortárs környezetbe a sztorit. A klasszikus történetek sokszor éppen azért válnak klasszikussá, mert nem igénylik a kényszeres – illetve leginkább felszínes – modernizációt. Ám, ha valamelyik klasszikus történet modern környezetbe helyezésében van fantázia, akkor az éppen a Drakula. A grófnak ugyanis már a Bram Stoker által írt regényben – illetve a legtöbb filmadaptációban – is az egyik alapmotivációja éppen az, hogy a maga elmaradott, dohos, poshadt feudális szinten megrekedt környezetéből eljusson a modern világ középpontjába.  A technikailag és kulturálisan is fejlett Londonba. Drakula éppen annyira szomjazza a modernitást, mint a szűzlányok vérét. Így alapvetően az elképzelés, hogy kortárs környezetbe helyezzük a cselekményt, még nem lenne elvetendő.

Dracula A.D. 1972 trafikoskép galéria 

A 70-es évekre a pályafutásának leszálló ágába érkező Hammer filmstúdió pedig megpróbált biztosra menni ezekkel a filmekkel, így nem csak Christopher Lee-t sikerült visszahozniuk a címszerepre, de a Drakula filmben utoljára bő egy évtizede szereplő Peter Cushing is visszatért, mint Van Helsing szintén vámpírvadász leszármazottja. Sajnos a kamera túloldalán már nem találunk ekkora neveket, hiszen a Drakula A.D. 1972-t és a The Satanic Rites of Draculát egyaránt jegyző Alan Gibson rendezői képességei – mind a vizualitást, mind pedig a cselekményvezetést tekintve - sajnos jócskán elmaradnak a Hammer horrorfilmeket anno ikonikussá tevő Terence Fisherétől. Ám ennél is nagyobb gond, hogy az elsősorban szintén TV-s produkciókon dolgozó Don Houghton forgatókönyvírónak láthatóan kevés ötlete volt arra, hogyan is kéne minden idők leghíresebb vámpírjának működnie a funky zene és az LSD évtizedében. Különösen, ami az első filmet illeti.

A Dracula A.D. 1972 nem folytatása a stúdió korábbi, az 1800-as években játszódó Drakula sorozatának, hanem egy új kontinuitás kezdete. Ugyan az 1872-ben játszódó prológusban egy lovaskocsis üldözést követően Van Helsing (Peter Cushing) kerékbe töri Drakula (Christopher Lee) karrierjét – mármint tényleg a kocsi egyik törött kerekére nyársalja fel -, ám, hála a grófot szolgáló Alucard család késői leszármazottjának, száz évvel később Drakula újfent feltámad a sírjából. Innentől pedig egyetlen cél vezérli: hogy megszerezze magának ősi ellensége dédunokáját, a szépséges Jessicát (Stephanie Beacham), és így vegyen végső revansot az évszázados sérelmeiért. Persze ehhez Jessica nagyapjának, Lorrimer Van Helsingnek (szintén Cushing) is lesz pár keresetlen szava, feszülete és karója…

A Dracula A.D. 1972 legfőbb problémája az, hogy konkrétan semennyire sem használja ki a modern korba helyezett Drakula történetben rejlő lehetőségeket. Egyfelől a cselekménye egy pillanatra sem tér el a jó öreg „Drakula feltámad, hogy bosszút álljon, de Van Helsing végül újra legyőzi” sémától, másfelől pedig – és ez a nagyobb gond – a címszereplő gyakorlatilag nem lép interakcióba a modern világgal. A szokásosan kevés képernyőidejét is egy ódon, lebontásra ítélt templom romjai között tölti.

Lehet, hogy falusi szüzek helyett most éjjel-nappal bulizó, unalmukban sátánista szertartáson résztvevő hippik vérét szívja, illetve a klasszikus horror aláfestés helyett, a blaxploitation filmzenéket idéző, funky-s, jazzes dallamok szólnak a háttérben, de ezektől az apró külsőségektől eltekintve ez pontosan olyan ódivatú rémfilm, mint a Hammer korábbi, kosztümös produkciói. Ráadásul, elvonatkoztatva attól, hogy a történet modernizálására tett minden kísérlet kimerült abban, hogy a filmben felbukkan egy akkoriban feltörekvő rock zenekar (Stoneground), a Dracula A.D. 1972 önmagában sem kifejezetten izgalmas, főleg nem félelmetes horror. Persze Cushing és Lee épp olyan remek, mint mindig. A kevés közös jelenetükben valósággal izzik a levegő. Illetve, mint a legtöbb Hammer film, ez is szép kiállással bír – még ha a modern környezet miatt csak kevésbé hatja át az az emblematikus gótikus atmoszféra - és többnyire a színészi játékba sem lehet belekötni. A Johnny Alucardot játszó Christopher Neame olyan visszataszítóan arrogáns gennyláda, hogy szinte ellopja a showt a két veterán titán elől is. Továbbá felbukkan még a mindig csodálatos Caroline Munroe is, ám sajnos neki – Drakula első áldozataként – nem sok szerep jutott.

Viszont hiába a technikai erények, ha a film éppen azon a téren vall kudarcot, amiért érdekesnek kéne lennie. Azért egy mókás adalékkal így is sikerült hozzájárulnia a vámpír mítoszhoz: az ismert legendát, miszerint a vámpírok nem kelhetnek át folyó vízen (ami Lee végzetéül is szolgált A sötétség hercegében), a film kiterjeszti a zuhanyvízre is. Tanulság, ha netalán egy vámpírt találsz a fürdőszobádban, csak nyisd meg a vizet, és várd meg, ahogyan a vérszívó a kádban vergődve, szerencsétlenül „megfullad”. A film legnagyobb átverése mégis csak az, hogy dacára annak, hogy minden promóciós plakátján kitüntetett helyen szerepel egy Triumph Stag, a filmben még sincs egy pillanatnyi autós üldözés sem.

Érdekes módon, ehhez képest az egy évvel később elkészített folytatás sok szempontból előrelépést jelent. Főleg, ami Drakula modern környezetbe helyezését illeti. Ebben a filmben ugyanis a gróf egy – Howard Hughes által ihletett – rejtélyes milliomos, cégigazgató. Azt sajnos ebben a filmben sem látjuk, hogy miként működik Drakula a hetvenes évek mindennapjaiban, viszont (az Anglia hatalmasai által szőtt) titkos összeesküvés hátterében álló árnyékfiguraként afféle Dr. No szerű főgonosszá avanzsál. Noha Lee-nek kifejezetten nem tetszett, hogy a történet ennyire eltávolodik a korábbiaktól, a „Bond gonosz” szerep kifejezetten jól áll neki (nem is csoda, hogy pár évvel később ténylegesen is szembekerült a 007-el). Ám a karakter azután válik igazán izgalmassá, hogy lelepleződik a valódi célja, és kiderül, hogy nem azért akar elszabadítani egy pusztító erejű pestis vírust, hogy a kataklizma után csatlósaival az új világ élére álljon. Éppen ellenkezőleg: nem csak az őt játszó Christopher Lee, – akinek kifejezetten nem tetszett a film hangvétele - de már maga Drakula is belefáradt az erőszak, és bosszú szüntelen körforgásában. Drakula meghalna, és halálvágyában magával rántaná az egész emberiséget is.

Drakula sátáni ünnepe tarfikoskép galéria

Noha a Drakula sátáni ünnepe hangulatában már egészen eltávolodik a klasszikus Hammer filmek jellegzetes atmoszférájától, éppen ezért válik érdekesebbé, mint az előzménye. Ez már sokkal inkább egy enyhe kapitalizmus kritikával és az akkori James Bond filmek néhány fogásával átitatott (az elit a hatalomért eladja a lelkét a sátánnak) összeesküvős krimi-thriller. Az akciódúsabb, fordulatosabb cselekményének hála pedig jóval izgalmasabb, mint a Dracula A.D. 1972. Ám, sajnos ez sem volt elég, hogy újult erővel keltse fel a mozi nézők érdeklődését a vérszopó gróf terrorja iránt. Hiszen hiába az érdekes motiváció, azzal szinte csak érintőlegesen foglalkozik a film. Ráadásul a Drakula sátáni ünnepe a műfaji kavarodásának köszönhetően a klasszikus Hammer rajongóknak már nem nyújtja azt, amiért a stúdió filmjeit szeretni szokták, viszont James Bond ihlette thrillerként – és akciójeleneteit tekintve – is legfeljebb csak közepes, mintsem igazán jó.

Sem a Dracula A.D. 1972 sem pedig a Drakula sátáni ünnepe nem hozták a kívánt pénzügyi és kritikai eredményt és sajnos ez nem is meglepő. A magam részéről azonban az utóbbi próbálkozást, a maga fókuszálatlan mivoltában is kifejezetten élveztem. Sőt, a későbbi „Drakula a modern világban” próbálkozásokat is figyelembe véve, ez a koncepció egyik (ha nem a) legérdekesebb megoldása. Bár ami a hangulatot illeti, a szintén 1973-as Blacula sokkal jobban teljesít, mint funky-vámpír film. Nem csoda, hogy a Drakula motivációját illető végső csavar egy továbbgondolt változata a 2020-as BBC sorozatban is visszaköszön. Érdekesség, hogy a Hammer 1958-as első és eme utolsó Drakula filmje forgatásainak befejezése 15 év különbséggel, éppen ugyanarra a napra esett.

Ezután a Hammer még egy utolsó, elkeseredett kísérlettet tett – immár Lee nélkül – a vámpír filmjeik modernizálására, amikor Van Helsinget a távol kelet kung-fu vámpírjaival eresztették össze.

Ha pedig még ezután is szomjazol Drakulára, akkor hallgasd meg a legújabb podcast műsorunkat is!