Az univerzum szüntelen mozgásban van, minden, ami körülvesz minket folyamatosan változik. És ez gyakran jó, mert ez a változás viszi előre az életet. A 70-es években pedig különösen pozitív változások zajlottak le a filmiparban. Ám, ahogyan minden változásnak, ennek is voltak vesztesei, mint például a legendás angol Hammer stúdió. A cég, ami gótikus rémfilmjeinek köszönhetően az előző évtizedben gyakorlatilag egymaga uralta a horror műfaját, a 70-es évekre folyamatosan veszített a népszerűségéből, egyre nehezebben tudták felvenni a versenyt a kor erőszakosabb és nyomasztóbb amerikai horror filmjeivel.Drakula és Frankenstein egyszerűen már nem bizonyultak méltó ellenfélnek az Ördögöző és a Texasi Láncfűrészes számára. Pedig a Hammer tényleg mindent megpróbált, hogy a filmjei relevánsak maradjanak: szörnyfilmjeiket erőszakosabbá tették (A sebhelyes Drakula), áthelyezték a cselekményt „napjainkba” (Drakula A.D 1972 és Drakula sátáni ünnepe) vagy éppen fekete komédiával próbálták feldobni (The Horror of Frankenstein), de semmi sem működött igazán.

Végül 1974-ben egy utolsó, elkeseredett próbálkozás keretében, összeálltak a 60-as évek másik kultikus stúdiójával a hongkongi Shaw Brotherssel, akik szintén láttak már jobb napokat. Hogy a harcművészeti filmek piacán korábban gyakorlatilag monopol helyzetben lévő vállalatnak is szüksége volt erre a szokatlan társulásra, az leginkább egyetlen egy aprónak tűnő, de hatalmas következményekkel járó döntésük okozta.  Pár évvel korábban ugyanis elutasítottak az amerikai TV-s mellékszerepeiből kiábrándult Li Csen-fan-t, aki ez után a nemrégiben megalakult rivális Golden Harvestnél kapott munkát, hogy aztán a főszereplésével készült filmekkel (nemzetközi szinten) minden korábbinál népszerűvé tegye a harcművészeti filmeket. Ha még nem jött volna rá, természetesen Bruce Leeről van szó, akivel új korszak kezdődött a kungfu filmek történetében. Ebben az új korszakban pedig egyre inkább a Golden Harvest kezdett a meghatározó stúdióvá válni. (Főleg miután Lee filmjeinek egyik kaszkadőréből kinevelték a kungfu következő szupersztárját, Jackie Chant is.)

Így született meg a 60-as évek két (kultikus) stúdió óriásának végső elkeseredéséből, minden idők első (és talán) egyetlen kungfu vámpír filmje: a Van Helsing és a 7 arany vámpír, ami pont olyan szórakoztató, mint a címe.

Titokzatos alak tűnik fel Erdély csendes erdeiben, a különös utazó már a megjelenésével a frászt hozza a helyi parasztokra. Mi lehet ennyire rémületes, hogy azonnal menekülésre késztessen bárkit, akivel útja során összeakad? Vámpír, farkasember esetleg egy múmia? Nem, valami ezeknél is szokatlanabb lény járja az erdélyi hegyeket: egy kínai. Hamarosan kiderül, hogy nem egyszerű turistáról van szó, távol-keleti barátunk ugyanis csupán egyetlen nevezetességre kíváncsi: Drakula gróf (John Forbes-Robertson) ódon kastélyára. És ide sem a vár építészeti értekeinek megcsodálása miatt érkezik, hanem, hogy alkut ajánljon annak urának. A vándor ugyanis nem más, mint Ping Kwei hírhedt hét vámpírjának a főpapja, akinek elege van abból, hogy már nem tudják kordában tartani a helyieket, és történelem leghíresebb vérszívójától remél segítséget az ügyben. Drakula, aki hasonló problémákkal küzd, kapva kap az ajánlaton: kisajátítja a főpap testét, majd Kínába utazik, hogy a hét aranyvámpír vezéreként ismét hatalomra tegyen szert. Pechjére azonban ősellensége Van Helsing professzor (Peter Cushing) is Kínában tartózkodik, aki éppen legújabb kutatásához keres támogatókat, amelynek témája éppen a hét aranyvámpír legendája. És így indulunk 90 perces kalandunkra a kungfu vámpírok, zombi hordák és a drótón rángatott denevérek földjére.

A Van Helsing és a 7 arany vámpír (eredeti címén: The Legend of the 7 Golden Vampires, ügyeljünk arra, hogy ezt és ne a The Seven Brothers Meet Dracula címen futó, megvágott amerikai változatot szerezzük be) az egyik legutolsó esélyt jelentette a Hammernek, a Shaw Brothersnek pedig a vég kezdetét. Ám ez nem azt jelenti, hogy nem adtak bele minden tőlük telhetőt. Az eredeti hongkongi forgatott film főszerepére megnyerték a két stúdió legnagyobb sztárjait (azaz az utánozhatatlan Peter Cushingot és David Chiangot), a rendezői széken a Hammer veterán Roy Ward Baker osztozott a hongkongi mozi keresztapjaként számon tartott Cheh Chang-gel, a zenét pedig a Hammer házi komponistája James Bernard szerezte (aki aláfestéseivel anno jelentősen hozzájárult a jellegzetes Hammer atmoszféra kialakításához).

Persze, amikor két ennyire markáns stílus találkozik, elkerülhetetlen, hogy az egyik oldal végül túlsúlyba kerüljön. Ami nem is meglepő, hiszen a horror és a harcművészeti film olyannyira eltérő hatásmechanizmussal bírnak, amelyeket kifejezetten nehéz összeegyeztetni. Hiszen míg a horrorban sokszor hatásosabb, ha nem mutatjuk, csak sejtetjük a dolgokat, addig a kungfu filmek lényege éppen ennek ellenkezője, azaz, az hogy hosszan, lehetőleg minél kevesebb vágással, jól kivehetően prezentáljuk az akciót. Így a legtöbb akció-horrorként számon tartott filmhez hasonlóan, Van Helsing és a 7 arany vámpír is inkább egy horror elemekkel tarkított akció (harcművészeti) film, mintsem valódi horror. Szóval, aki egy hagyományos, elegánsan hátborzongató Hammer produkciót vár, az csalódni fog. (Azért van egy-két kifejezetten a Hammer hangulatú/megvilágítású jelenet.  A vámpírok zombi hordájának életre kelése például van annyira hátborzongató jelenet, ami az angol stúdió bármely „rendes” filmjéből sem lógna ki.)

A Van Helsing és a 7 arany vámpír sokkal inkább egy meglehetősen pörgős, sok (és egészen véres) verekedésekkel, még több fedetlen női kebellel és horror elemekkel tarkított Shaw Brothers film. (Ami kicsit fura, tekintve, hogy inkább Hammerként tartják számon). És, mint ilyen rendkívüli szórakoztató. Meg különben is: ugyan melyik másik harcművészeti filmben láthatja az ember, hogy a szenzációs Peter Cushing (aki pontosan olyan karizmatikus, mint mindig) egy fáklyával felfegyverkezve veszi fel a harcot a harcművész élőhalottak seregével? Kár, hogy Christopher Lee ekkora már teljesen belefáradt a Drakula filmekbe, így a forgatókönyv elolvasása után ezt már tényleg nem vállalta el. Ami nem is csoda tekintve, hogy ő mindig is a Bram Stoker által (ténylegesen) megírt karaktert akarta eljátszani, ez az alkotás pedig értelemszerűen meglehetősen távol áll attól (és igazán sok dolga amúgy sem lett volna a filmben).

A helyére érkező Robertson viszont egészen szórakoztató Drakula, bár ez inkább a már komikus mértékben túlzásba vitt sminkje és  David de Keyser utószinkronjának, mintsem a színész érdeme.  (A többi angol színész - különösen a Van Helsing fiát játszó Robin Stewart - sajnos eléggé fölösleges és színészileg sem túl emlékezetesek, vagy jók. Szívesen vettem volna, ha helyettük Cushing és/vagy a Drakulát játszó páros kap több szerepet). Az ifjú Van Helsinggel ellentétben azonban David Chiang szimpatikus és karizmatikus fiatal hős, nagyon kár, hogy őt a gyatra angol szinkronja lerontja. Shen Chan kínai fővámpírja nem csak szórakoztató, de jóval félelmetesebb is, mint Robertson Drakulája. Pont az a fajta – mai szemmel már komikusan – sztereotip karakter, akit elvárunk egy ehhez hasonlóan ponyva történet fő gonoszaként. (Kár, hogy ő is elég keveset szerepel.)

Persze a filmnek megvannak az olyan komikus bénaságai, mint a nevetséges vámpír maszkok vagy a fentebb említett, elképesztően feltűnő dróton rángatott denevérek, viszont ezek is csak hozzájárulnak a film sajátos bájához és „guilty-pleasure” hangulatához.  Ha csak egyetlen egy kungfu vámpír filmet nézel meg, akkor mindenképpen ez legyen az. Kilencven perc felhőtlen és ártatlan (már amennyire egy szüzeket raboló vámpír hordáról szóló film ártatlan lehet) szórakozás, amelyen egyedül a vége ront egy picit. Hiszen mire Drakula és Van Helsing végre szemtől szembe kerül, már szinte vége is a filmnek.  Párbajuk olyan hirtelen gyorsasággal zajlik le, hogy ha éppen tüsszentesz, akkor jó eséllyel le is maradsz róla. Olyannyira anti-katartikus az egész, hogy azon már nem is tudunk bosszankodni, nevetni annál inkább.  Azért a film mentségére legyen szólva, hogy a Hammer Drakula filmek mindig úgy értek véget, mintha az alkotók az utolsó pillanatban vették volna észre, hogy már szinte nem maradt nyersanyaguk, de még nem forgatták le a finálét. A sorozatot végignézve, pedig még nem is a Van Helsing és a 7 aranyvámpír lezárása a leggázabb. (Minden idők legkiábrándítóbb befejezésének büszke tulajdonosa továbbra is a Drakula vérének íze)

Bár végül a Van Helsing és a 7 aranyvámpír nem volt képes megmenteni a Hammer stúdiót (ami ezután már csak két filmet gyártott), és a Shaw testvérekből sem lett újra a kungfu filmek királya  - ők azért valamivel tovább húzták, de a 80-as években így is kénytelennek voltak kivonulni a mozipiacról - , már csak az elképesztő alapötlete és az ebből eredő furcsasága/egyedisége miatt is érdemes lehetne a kungfu/vámpír/B filmek rajongóinak a figyelmére. Az pedig már csak hab a tortán, hogy mindemellett rendkívül élvezetes kikapcsolódás is. Ezután a Hammer és a Shaw Brothers még egyszer dolgozott közösen, ám sajnos nem tértek vissza a harcművészet kedvelő vérszopó élőhalottak tematikájához, így Van Helsing és a 7 aranyvámpír egy egészen egyedülálló darabja a 70-es évek filmtermésének.