Dick Maas 2010-es filmjében egészen új értelmet nyer a „…majd, ha piros hó esik” kifejezés. A Sint (Saint) című horrorban ugyanis a (nem túl) kedves, öreg Télapó vérrel festi vörösre Amszterdam utcáit. Az őt kísérő Fekete Péterek zsákjában pedig „minden jó” helyet is legfeljebb csak elrabolt gyermekeket találunk.

Talán nem meglepő, hogy a „minden idők legbotrányosabb” horrorfilmjeinek listáin nem ritkák a karácsonyi témájú alkotások. Az 1980-as Christmas Evil (amelyben egy skizofrén - Mikulásnak képzelve magát - igyekszik megbüntetni a rosszakat), az 1984-es Silent Night, Deadly Night (ahol a Mikulás ruhás elmebeteg már-már Jason Vorheesi precizitással aprítja a népet) és a Fekete Karácsony 2006-os remake-je egyaránt komoly indulatokat váltott ki a bemutatásuk idején. Az elsőt Angliában betiltották, a második a 80-as évek egyik legmegbotránkoztatóbb filmjeként vonult be a köztudatba, amely már a marketingkampányával (baltás Télapó) komoly indulatokat váltott ki, számos keresztény csoport pedig még az ezredforduló után is elég érzékenyen reagált az ünnepi horrorfilmekre.

Noha azt nem mondhatjuk, hogy a legikonikusabbnak mondható, és legnagyobb indulatot kiváltó Silent Night, Deadly Night-ot követően elkezdtek volna özönleni a karácsonyi horrorfilmek. Ám a koncepció láthatóan sosem megy ki a divatból, és szinte minden évben kapunk egy-két hátborzongató ünnepi mészárlást. Nem is csoda, hiszen ezeknek a filmeknek már a koncepciójában van valami bizarr módon vonzó. Amiért a vallási fanatikusok és az aggódó szülők gyűlölik a karácsonyi horrorfilmeket, a műfaj rajongói épp azért keresik őket. Ugyanis fognak valamit, amit ártatlannak, kedvesnek és meghittnek gondolunk, majd a sarkainál totálisan kiforgatják azt. Talán nem is kell a karácsony minden elemét annyira nagyon radikálisan kiforgatnunk ahhoz, hogy horrorrá alakítsuk őket.

Hiszen valljuk be: a Télapó figurájában eleve benne rejlik a horror. Egy mindenható lény, aki egész évben figyel minket, ítélkezik, majd egy sötét, téli éjszakán (bizonyos helyeken az ördögszerű kísérteteivel) elindul, hogy megjutalmazza a jókat, és megbüntesse a rosszakat.  Noha mióta a Coca-cola kisajátította a figurát, ez utóbbi tevékenysége nem kap igazán figyelmet. Pedig a Szent Miklós alakjából eredeztetett Télapó hagyományok egy jelentős részében a büntetés meglehetősen durva. (Magyarországon például mielőtt kialakult volna a Mikulás mai alakja, a 19. században a fekete-képű láncos Miklósnak öltözött alakok ijesztgették a gyerekeket.)

Hollandiában a hajóval érkező Sinterklaas nem csak virgáccsal veri el a rossz gyerekeket, de azok Fekete Péter nevű kísérőjének zsákjába kerülnek, akiket aztán visszavisznek magukkal Spanyolországba. 2010-ben aztán a holland horror kultikus rendezője, Dick Maas (A lift, Amszterdam, a rettegés városa) ezekből a hagyományokból kiindulva formálta a maga sötét és groteszk képére a karmazsin köpenyes ajándékosztó figuráját. Tekintve pedig, hogy Hollandiában meglehetősen komolyan veszik december 6.-át, így a filmnek már a plakátja is kellő marketingértékkel bíró indulatot váltott ki.

A Sint mitológiája szerint Sinterklaas valójában sosem volt egy jóságos, adakozó figura. Éppen ellenkezőleg: egy kegyetlen kalóz, aki bandájával rendre terrorizálta a holland partvidéket. Egészen addig, amíg a helyiek egy teliholdas december 5-én fel nem lázadtak ellene. Ám a vörös csuhás (anti-)püspök bosszút esküdött. Így 32 évente, amikor a Miklós nap előtti éjszakát a telihold világítja be, visszatér, és kegyetlenül végez mindenkivel, aki az útjába kerül.Ami Dick Maas filmjét egyértelműen kiemeli a többi gyilkos mikulásos horror közül az az, hogy a hasonszőrű amerikai filmekkel ellentétben itt a gyilkos nem pusztán egy vöröskabátos pszichopata, hanem a valódi Mikulás. Az pedig további pikantériát kölcsönöz az alkotásnak, hogy a Santa Claus mítosz unásig ismert elemei helyett ez a film az európai folklórhoz nyúl vissza.

Épp ezért nagy kár, hogy a viszonylag egyedi háttér, és az ebből származó hangulat ellenére Sint tulajdonképpen nem több, mint egy mikulás jelmezbe bújtatott Halloween film. Főszereplőink a helyi Loomis doktor – Goert (Bert Luppes), a megszállott rendőr, akinek a szüleivel anno a Mikulás végzett, de most senki nem hiszi el neki, hogy a veszély valódi -, és egy csapat felajzott tinédzser. Igaz érdekes módon a film elején bemutatott gimnazista csapat tagjaiból kettővel gyakorlatilag nem is foglalkozik a film, illetve final girl helyett most egy final boyt (Frank - Egbert Jan Weeber) kapunk. Ami viszont kissé zavaró, hogy nem pusztán nem igazán érdekesek, de helyenként kifejezetten antipatikusak a karakterek. A film felépítése innentől pedig meglehetősen kiszámítható: jön a Mikulás, Goert próbálja elkapni, ám Amszterdam rendvédelmi erői sem neki, sem Franknek nem hajlandók hinni. Egészen a fináléig, ami kissé antikatartikusan zajlik.

Noha a karácsonyi horror egy alapvetően cinikus műfaj, ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne valódi tartalommal felruházni. Sőt a témák szinte adják is magukat. A Rare Exports című finn csoda például egy felnövéstörténet metaforájaként használja a főszereplő gyerek és a vérszomjas mikulások konfliktusát. A Krampusz nyitó képei pedig az ünnep elüzletiesedett volta felé állítanak roppant mulatságos görbe tükröt.

Utalás szintjén ez utóbbi téma a Sint-ben is megjelenik, ám sajnos a film nem igazán kezd vele semmit. Ahogy a koncepcióban rejlő többi lehetőségével sem. Pedig Maas behoz egy nagyon jó témát. A film nagyon jól reflektálhatna a globalizációban felhígult, valódi lényegüket elveszett népszokásokra, illetve arra, hogy a történelmi ismereteink mennyire megbízhatatlanok helyenként. Ám ezek is csak említés szintjén jelennek meg a filmben. A Sint nem "poszthorror", hanem egy régimódi, de pörgős és jó tempójú slasher.

Cserébe azonban a holland horrorgyáros nem is veszi túlságosan komolyan a filmet, és kellő adag morbid humorral prezentálja a vér-Mikulás ámokfutását. (Sőt, én biztos vagyok abban, hogy a főszereplők a film egy pontján, különösebb lelkiismeret furdalás nélkül felrobbantották a Fekete Péterek által elrabolt gyerekeket is.)
Így összességében egy egyedi hangulatú, vizuálisan helyenként igen jó, közepesen véres (van pár nagyon mulatságos kivégzés) slasher. Egy komor, hóviharos vasárnapi délutánra szórakoztató darab, ám sajnos végül mégis azt az érzést hagyja maga után, hogy csak kicsivel többet kellett volna belerakni ahhoz, hogy valódi kultfilmmé nemesedjen. Kicsivel szerethetőbb, markánsabb főszereplők, kicsivel jobban kibontott, társadalomkritikus és mitológia dekonstrukciós tartalom és kicsivel több, illetve kicsivel kreatívabb gyilkosságok.

Ezek hiányában pedig az egyedi körítés dacára, a film lényegében mégiscsak megreked a középszerűségben.
Mindenesetre, aki egy könnyed, véres és feketehumorral kellemesen átitatott karácsony közeli ámokfutásra vágyik (ami valamelyest elszakad az ismert amerikai stílusjegyektől), az nyugodtan tegyen vele egy próbát. Hiszen hiányosságai ellenére, már csak koncepciójából fakadóan is, a Sint egy érdekes és félig-meddig emlékezetes lábjegyzet a (karácsonyi) horrorok nagykönyvében.