Christmas Evil (You Better Watch Out)

 Ahogy azt két évvel ezelőtti összealításomban is írtam, nem a Christmas Evil (eredeti címén: You better watch out, de fut Terror in Toyland néven is) volt az első karácsonyi slasher (ezt az érdemet a klasszikus Black Christmas tudhatja magáénak), ellenben ez volt az első olyan karácsonykor játszódó horror, amely felfedezte, a Mikulásban, mint zavarodott elméjű gyilkosban rejlő potenciált. Viszont mégsem sikerült akkora ismertségre és népszerűségre szert tennie, mint az évekkel később érkező, ám a mai napig leghíresebb gyilkos télapós filmnek a Silent Night, Deadly Night-nak. Sőt, éppen ellenkezőleg: köszönhetően annak, hogy az MPAA megtiltotta a film újságokban való hirdetését, a forgalmazó sem vállalta, hogy széles körben bemutatja azt, akiknek pedig ennek ellenére mégis sikerült megtekinteniük, azok szinte egyöntetűen utálták. Ennek megfelelően a film hosszú időre a feledés homályába veszett. Pedig a Christmas Evil műfaján belül határozottan egy érdekes film, csak éppen nem az a karácsonyi díszbe öltöztettet Halloween, amire a címe vagy a plakátjai alapján asszociálhatnák.

Mi sem jelzi jobban azt, hogy milyen elvárásokkal ült be a nyolcvanas évek horrorra vágyó közönsége a Christmas Evil-re, mint amit Warner Brothers-nél mondtak a filmmel házaló rendezőnek: „ha Mikulás leharapta és megette volna az egyik gyerek ujját, akkor ma már milliomos lennél”.  Ám a nézők többségének bánatára ilyen jelenet nem került a filmbe, – sőt összesen két erőszakosabb jelenet van, és azok sem túlzottan véresek - ám így is voltak páran, akiknek ennek ellenére is tetszett. Mint például a meglehetősen egyedi ízléséről elhíresült John Waters, aki valósággal rajong Lewis Jackson filmjéért. Nem elég, hogy rendszeresen levetítette az éves karácsonyi buliján, de szerinte konkrétan ez mindenidők legjobb karácsonyi filmje.  Én azért ilyen messzire nem mennék, hiszen rendezője tapasztalatlanságának köszönhetően, a Christmas Evil meglehetősen felemás érzéseket hagyott bennem. Ám azzal még így is egyetértek, hogy több figyelmet érdemelt volna a film, mint amit a bemutatója idején kapott. (Igaz Waters kijelentésének köszönhetően ma már ennek a filmnek is van egy szűkebb rajongói bázisa, még ha az nem is olyan népes, mint mondjuk a Fekete karácsonyé.)

A slasher filmek túlnyomó többségében cselekményt a „jók” (azaz a hamarosan áldozattá váló tinédzserek) szemszögéből követjük végig, persze általában megismerjük a gyilkos eredettörténetét és motivációt is, de ezek ritkán mennek túl az olyan kliséken, mint, hogy „egy velejéig gonosz, született pszichopata” esetleg, hogy valami múltbéli sérelmen kíván bosszút állni. Hirtelen csupán egyetlen egy ellenpélda jut eszembe: a Maniac 1980-ból, amely éppen azért vált műfajának különleges emlékezetes darabjává, mert a játékidő egésze során a gyilkossal vagyunk és az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket, miközben a szokásosnál mélyebb bepillantást nyerhetünk egy pszichopata elméjébe. Miért hoztam ez most fel? Nos, azért mert a Christmas Evil sokkal közelebb áll William Lustig rendezői debütálásához, mint a Halloween és a Péntek 13. filmek sémáit szolgaian másoló nyolcvanas évekbeli horrorok tömegéhez.  

vlcsnap-2015-12-06-00h14m17s922.png

Honnan tudni, hogy túlzásba vitted a karácsony mániát? Mondjuk, onnan ha szabadidődben a szomszéd gyerekeket figyeled, és jegyzeteled, hogy ki volt jó és ki volt rossz.

Főhősünk Harry nem egy született pszichopata. Ő az örök szerencsétlen, aki sosem találta a helyét a világban, az, akit mindig csak megaláztatás ért. Mindeközben pedig csak egyetlen dologba kapaszkodott: a karácsony és a mikulás eszméjébe. Olyannyira akart hinni bennük, hogy amikor végleg betelik nála a pohár, nem szimplán bosszút áll azokon, akik kihasználták, és kiröhögték, hanem egy nála magasabb eszménynek rendeli alá az életét. Elhatározza, hogy ő lesz az, aki visszahozza a karácsony igazi jelentését: megajándékozza a jókat, segít rászorulókon, de közben kíméletlenül megbünteti azokat, akik rosszak voltak. Harry valójában egy mikulás jelmezes Travis Bickley, aki nem gonoszságból teszi, amit tesz, hanem éppen ellenkezőleg, azért hogy végre rend legyen a világban.

Brandon Maggart pedig egészen nagyszerű a szerepben és tökéletesen ragadja meg a Harry karakterének eszenciáját, aki egyaránt félelmetes pszichopata és jó szándékú szerencsétlen, aki maga is elborzad, mikor szembesül tetteivel. Alakítása erőteljes, és valósággal hátborzongató.

vlcsnap-2015-12-06-00h18m49s391.png

Sajnos azonban - ahogyan arra már korábban utaltam - hiába a nagyszerű alapötlet és a főszereplő remek alakítása, Jackson nem volt kellően tehetséges és rutinos rendező ahhoz, hogy teljesen kihasználja az elidegenedő társadalmunk és a saját életének kudarcaiba beleörülő kisember történetében rejlő potenciált. Némely kulcsjelenet, mint például Harry első – a cselekmény szempontjából kiemelt fontosságú – gyilkossága, vagy a bátyjával való vitája a fináléban kifejezetten ügyetlenül van megrendezve. Máskor pedig a vágásban vannak olyan furcsaságok, amelyek kizökkentik a nézőt a filmből (pl.: van két snitt a Harry után zajló rendőrségi nyomozásról, melyeknek semmi szerepe a cselekmény szempontjából, hacsak nem az, hogy közepesen vicces, amikor fél tucat mikulás áll a szembesítésnél).

Viszont azt is meg kell hagyni, hogy nem egyszer kifejezetten hangulatos illetve feszült is tud lenni a film. A fényképezés minősége pedig gyakran képes feledtetni velünk a film alacsony költségvetését. Különösen az enyhén szürreálisba forduló fináléban, ahol New York lakosai, amolyan klasszikus szörnyfilmes csőcselékhez hasonlóan fáklyákkal (mert a zseblámpa nem fejezi ki kellően a lakossági felháborodás mértékét) üldözik hősünket, a karácsonyi díszektől neonfényben úszó kertvárosban.  Ilyenkor kitűnik, hogy azért szorult tehetség Jacksonba, és kitudja, hogy ha folytatta volna a rendezést, talán lett volna valami igazán nagy dobása idővel. Aztán erre rácáfolva, pont mielőtt Harry sorsa beteljesedne, a egy olyan ordas nagy bakit felejt benne a filmben, amelyet még Ed Wood is megkönnyezne. (Az egyik szereplő felrántja a talajt takaró „havat”.) És pont az ilyen rendezői, illetve vágói ügyetlenségek azok, amelyeknek köszönhetően elmarad a katarzis, és a film is inkább csak érdekes lesz, mint kifejezetten jó.

vlcsnap-2015-12-06-00h09m01s167.png

A zenével kapcsolatban is hasonlóan ambivalens érzéseim voltak: míg néhol nagyszerűen képes arra, hogy megragadja Harry megbomló elméjének kettősségét – ezt a szerzők úgy érik el, hogy a horror zenék elemeit vegyítik a klasszikus karácsonyi dallamokkal – addig máskor kifejezetten zavaró tudd lenni. Hiányzik belőle egy markáns, visszatérő főtéma, ami egyben tartaná. Így sokszor kifejezetten kaotikusnak hat (igaz ez a kaotikusság valamennyire illik is a főszereplőhöz), ráadásul gyakran nem is igazi zene, inkább csak egymást követő effektek sora, melyek néha túlságosan is az előtérbe tolakodnak. Viszont, amikor jó, akkor képes arra, hogy meglehetősen feszült és emlékezetes hangulatot teremtsen, csak hát ugye nem mindig jó.

A Christmas Evil messze van a tökéletestől. Egy kvázi egyfilmes rendező, alacsony költségvetésű, jórészt amatőr színészekkel (akik amúgy többnyire korrektek) eljátszott alkotása, ez pedig nem egyszer meg is látszódik a végeredményen. Viszont a remek főszereplője, a szokásosnál kidolgozottabb karakterrajza és hangulata miatt tudom ajánlani az egyedi filmeket kereső, azokra fogékony horror rajongóknak. (Még ha ez a film sokkal inkább nevezhető pszichológiai thrillernek, mint hagyományos értelemben vett horrornak. Ám van egy olyan érzésem, hogy a kizárólag mainstream filmeket nézők nem igazán értékelnék.)