Szexmániás erdélyi farkasemberek, vérfarkasvadász törpe (buzogánnyal), Christopher Lee végtelen rezignáltsága és Sybil Danning keblei. Na meg persze a filmes inkompetencia lenyűgözően abszurd tárháza. Avagy íme minden idők legszürreálisabb horror-folytatása/farkasember filmje az Üvöltés 2. – A nővéred egy vérfarkas, ami még a címénél is sokkal zavarba ejtőbb.

Gary Gardner 1979-es regényéből az Üvöltésből (The Howling) eredetileg egy teljesen hagyományos, komolyan vett horrorfilmet akartak készíteni. Csak aztán az eredeti forgatókönyvíró és rendező kiesett a projektből, így pedig a stúdió felkérte a horror téren a Piranha-val már bizonyított Joe Dante-t. Ő pedig hozta magával John Sayles forgatókönyvírót illetve a maga jellegzetes feketehumorát és műfaji/társadalomkritikus kikacsintásait. Az eredmény pedig ugyan nem lett olyan kiforrott és szenzációs, mint amilyen a három évvel későbbi Szörnyecskék, de az Üvöltés így is az egyik legszórakoztatóbb, leghangulatosabb és legegyedibb farkasember film. Megspékelve minden idők egyik legelborultabb záróképeivel, amelyben a főszereplő televíziósriporter élő adásban változik farkassá, mielőtt a kollégája, a világ szeme láttára ezüst pisztoly golyókkal lövi agyon. (Elnézést, hogy elspoilereztem egy negyven éves kultfilmet)

Noha a cliffhanger olyan erős, hogy azonnal felkelti az érdeklődésünket a folytatás iránt, de az öt évvel későbbi folytatást látva, talán jobban jártunk volna, hogy ha a farkasemberek leleplezése is olyan, soha nem meg válaszolt kérdés marad, mint hogy eldől-e a búgócsiga az Eredetben (spoiler: igen). Bár az igazat megvallva, így is az maradt. Hiszen az Üvöltés 2. – A nővéred egy vérfarkas nem is funkciónál normális folytatásként. Normális filmként pedig még annyira sem.

A már Joe Dante nélkül készített második rész nem sokkal az előző fináléja után veszi fel történet fonalát. Legalábbis papíron. Hamar kiderül ugyanis, hogy az Üvöltés 2. nagyjából annyira követi hűen elődjét, mint a Hegylakó 2. - A visszatérés. Gardner ugyanis kifejezetten nem szívlelte Dante filmjét (aki pedig nyíltan hangoztatta, hogy rendezése messze felülmúlja az alapanyagot), így a folyatásban tevékenyen részt vevő író nem is nagyon foglalkozott azzal, hogy különösebben hű maradjon az első filmhez. Ez már a film elején egyértelművé válik: hiszen dacára annak, hogy az Üvöltés végén a főszereplő feláldozza magát, hogy leleplezze a világ számára a farkasemberek létezését, de a folytatást nyitó temetésén már úgy beszélnek róla, mintha csak egy teljesen hétköznapi bűneset áldozata lenne. Egyedül Stefan (Christopher Lee), a paranormális magán nyomozó – aki egy csontváz kíséretében, a csillagok közötti bibliafelolvasással nyitja a filmet! – látta az eredeti filmet. Ám sokáig ő is hiába próbálja meggyőzni a riporter bátyát (a hetvenes évek Amerika kapitánya: Reb Brown!) és kolléganőjét (Marsha A. Hunt) a farkasemberek jelentette veszélyről. Még akkor sem hisznek neki, amikor kazettáról lejátssza nekik az első filmet. A kapitány aztán erre jogosan felháborodik, hogy „ez nem is a húga”. Igaza van. A készítők ugyanis ahelyett, hogy simán bevágták volna az eredeti Üvöltés fináléját, inkább újra forgatták azt sokkal, de sokkal bénább kivitelben.

Hőseink azonban hamarosan a saját szemükkel is meggyőződhetnek a „farkasemberek” által jelentett veszélyről. Miután Stefan egy kötőtűvel örök nyugalomba helyezte Karent, összefutnak egy egészen goblin küllemű „vérfarkassal”, aki elárulja, hogy hol találják farkas-királynőt: Stribát (Sybil Danning). Így a kis csapat elindul, hogy leszámoljanak vele, megakadályozva ezzel a „farkas”nép sátáni tervét. 

Az idézőjelek használata nem véletlen: a filmbéli farkasemberek ugyanis inkább hasonlítanak prehisztorikus majomemberekre, mintsem rendes vérfarkasra. Mondjuk ez nem meglepő, tekintve, hogy a jelmezeket konkrétan A majmok bolygója TV sorozat levedlett kellékei közül kerítették. Hogy mi a farkas-majmok ördögi célja? Nos, az igazán sosem derül ki. Az biztos, hogy valamiért, valakinek fel akarják áldozni a riporternőt, de ezen kívül leginkább csak szexelnek. Sokat. Amikor pedig épp nem szado-mazo bőrruhákban, lepusztult kastélyokban gyülekeznek, akkor huszadrangú new wave bandák koncertjén buliznak.

A parázna szőrmókok természetesen hol máshol, mint a „sötét országban” (ahogy a filmben nevezik Erdélyt) ütöttek tábort, így hős triászunk is elindul Vilkava félelemes városába. Tipikus rendszerváltás közeli kelet-európai környezet ez, ahol még mindig világháború korabeli gőzmozdonnyal járnak, mindenki népviseletet hord, indokolatlan pogány fesztiválokat szerveznek és persze a többség fenyegető küllemű öregember. Bár innentől felgyorsulnak az események, különösebb értelmük nem lesz.

A Nővéred egy vérfarkas ugyanis nem pusztán rossz film, hanem egy igazán bravúros filmkatasztrófa. Egy szinte megfogalmazhatatlanul szürreális, abszurd katyvasz, amelynek mintha minden egyes jelenete azon versenyezne, hogy bénább és röhejesebb legyen, mint az azt megelőző.  Egy dadaista mestermű. A pocsék effektek, az érhetetlen esztétikai és narratív döntések garmadája, a gyatra színészi játék és a bármiféle feszültséget nélkülöző rendezés nászából ritkán születik egy ennyire lenyűgöző szemét. Mert az egy dolog, hogy az Üvöltés 2.-ben semmi sem jó. De e mellett minden elemében képes páratlanul bizarr stílusérzékkel rossz lenni. Olyan ízléstelenül gagyi, hogy az már-már a gourmet határait feszegeti.  

Ez nem egy Asylum vagy SyFy kaliberű trash, amelynek egyedüli érdekességét/élvezeti értékét az szolgáltatja, hogy minden szempontból minősíthetetlen. Hiszen bármennyire is csapnivaló egy Gyilkos cápa vs. óriáspolip mégis érted, hogy mi volt vele az alkotók célja. Érted a koncepciót, és azt is sejted, hogy miért/kinek készítették. Ez azonban az Üvöltés 2.-ről már nem feltétlenül merem elmondani. Philippe Mora rendező filmje ugyanis hemzseg az olyan totálisan indokolatlan és értelmezhetetlen húzásoktól, amin még a trashben járatos néző is csak tátott szájjal vakarja a fejét. A bármiféle dinamikát vagy jó ízlést nélkülöző vágásoktól és az áttűnések kisiskolás színvonalú használatától kezdve, a teuton sisakos, gépvegyveres farkasemberen át egészen addig, hogy utóbbit buzogánnyal csapja agyon egy törpe: nem hiszed el, amit látsz. A vérfarkas gruppen, és az indokolatlan helyekre, őrületbe kergető rendszereséggel újra és újra bevágott new wave szám/koncert felvétel csak a jéghegy csúcsa.

A legabszurdabb azonban talán mégis az, hogy Sir Cristopher Lee még egy ilyen a mozi ellen elkövetett bűntettben is végtelenül profi marad. Persze utólag azért ő is bocsánatot kért Dante-től, hogy részt vett ebben. Ahogy Sybil Danning, mint vérfarkas királynő is igyekszik valami értékelhetőt vinni a filmbe – ami az olyan színészi antitalentumok mellett, mint Reb Brown nem könnyű. Maga Danning kivételesen akart volna egy olyan filmet készíteni, amiben nem kell folyamatosan levetkőznie. Ez nem sikerült neki. Bár csupán egyetlen félmeztelen jelenetet vettek fel vele, a leleményes producer kérésére ezt a vége főcím során 17-szer ismétlik meg. Maga a zenés montázs, amelyben a film minden szereplője különféleképen képed el Danning tökéletes keblei látványától, tökéletes betetőzése az abszurdum eme nagyívű eposzának.

Nehéz megmondani, hogy ki a főbűnös/meg nem értett zseni ezen trash gyémánt mögött. A Joe Dantén bosszút állni akaró író? Lehetne, de ő egy ponton kénytelen volt otthagyni a filmet, hogy be tudja fejezni a harmadik Üvöltés könyvet. Az ezután érkező – és később már csak egy filmet jegyző – Robert Sarno? Philippe Mora rendező? Vagy a forgatás után az eredetileg komédiának szánt filmet komoly horrornak újravágó producerek? Utóbbiaknak mindenképpen jár a köszönet, hiszen direkt szinte képtelenség ilyen vicces filmet készíteni.

Mindezek hatására az Üvöltés 2. - A nővéred egy vérfarkas méltán foglalhatja el a helyét a mozi történetének olyan letaglózó trash csúcsteljesítményei mellett, mint a Hegylakó 2. vagy a 2019-es Macskák. Nem kérte senki. Nem is tudjuk, hogy miért létezik. De kevesebb is lenne nélküle a filmvilág (még ha nem is sokkal.)