Bár Sam Raimi korai munkásága meghatározó volt a filmrajongóvá, és különösen a B kategóriás filmek kedvelőjévé, illetve az ismeretlen gyöngyszemek felkutatójává vallásom tekintetében, mégis éppen az eredeti Evil Dead volt az a filmje, amely sokáig nem állt túlságosan közel hozzám. Ennek valószínűleg az lehet a legfőbb oka, hogy a folytatásokat jóval előbb láttam, és a humorosabb, profiban elkészített Evil Dead 2 (illetve Army of Darkness után) az eredeti film már kevés újdonsággal szolgált. Míg pedig a trilógia másik két részét már számtalanszor láttam, a VHS-en még az Erdő szelleme címen futó Gonosz halottat hosszú idő után most néztem meg másodjára, és milyen jól is tettem, hiszen határozottan megváltozott a filmről kialakult véleményem.

Ugyanis szembesülnöm kellett azzal, amivel már előttem minden horror rajongó szembesült: hogy Sam Raimi 1981-es filmje a (low-budget) horror egyik legnagyobb teljesítménye. Egy valóságos mestermű, amelyet minden független filmesnek kötelezően meg kéne néznie (többször is), mielőtt elindulnak, hogy leforgassák a saját alacsony költségvetésű horror filmjüket.  Hiszen Sam Raimiék is ezt tették: kimentek az erdőbe és nulla pénzből forgattak valamit, ami az óta a popkultúra egyik legkultikusabb brandjévé nőtte ki magát. Ehhez pedig nem volt szükségük másra csak kreativitásra és tehetségre (na meg Bruce Campbell elmondása szerint egy kis fű). Az Evil Dead stábja nem csak arra ügyelt, hogy ők maguk jól érezzék magukat a forgatáson, hanem arra is, hogy a végeredményből valami igazán egyedi és ütős dolog kerekedjen ki.

Pedig papíron a Gonosz halott minden idők egyik legsablonosabb horror története: egy maréknyi (kanos) városi fiatal fogja magát és leruccannak vidékre, azzal a reménnyel, hogy ott egy bulis, emlékezetes hétvégében lesz majd részük. Számításuk pedig részben be is jön, hiszen az erdei faházban eltöltött este tényleg emlékezetesre sikerül, már persze azoknak, akik reggel még életben vannak, hogy emlékezzenek rá. Raimi művét ebből a szempontból még azzal sem lehet mentegetni, hogy „lehet mai szemmel sablonosnak tűnik a sztori, de ez akkor még nem számított annak”, hiszen ez nem igaz. A grindhouse korszak exploitation horrorjainak éppen az „urbanista suhancok kontra természet és/vagy vidéki degeneráltak” konfliktus volt a legkedveltebb témája. Az Evil Dead zsenialitása viszont éppen abban rejlik, hogy a készítői mertek játszani a műfaji hagyományokkal, és elég tökösek voltak, hogy úgy feszegessék a határokat, amelyre korábban még nem igazán volt példa. Raimi tulajdonképpen a 60-as/70-es évek három legikonikusabb horrorjának elemeit ötvözte (A Texasi láncfűrészes mészárlás alaptörténete, egy az Élőholtak éjszakáját idéző zárt térben találkozik az Ördögűzőt is eszünkbe jutatható mocskos szájú démonokkal), úgy hogy a saját – már akkor roppant markáns és egyedi – stílusában dolgozza fel őket. Ami pedig hiányzott neki költségvetésben, azt kompenzálta azzal, hogy elképesztő tehetséget mutatott a filmnyelv használatában.  

Az Evil Dead ugyanis részben éppen az szédületesen kreatív kamerakezelése miatt képes még ma is köröket verni a hasonló jellegű low-budget horrorfilmek többségére. Egy őrületesen dinamikus alkotásról beszélünk, amelyben a kamera szinte folyamatosan mozgásban van, ha pedig végre megáll, akkor is csak azért, hogy a lehető legszokatlanabb perspektívából mutassa az eseményeket. Raimi pedig nem szarozik, a lehető leggyorsabban elintézi az expozíciót, miközben már a film első percétől kezdve sejteti a közelgő fenyegetést. Nincs mese: az Gonosz halott közel 90 perc tömmény feszültség. Ez a fékeveszett tempó, kiegészülve a nagyszerű helyszínnel, a vérfagyasztó hangeffektekkel és Joseph LoDuca baljós filmzenéjével végül egy észveszejtően hátborzongató rémálommá áll össze. Egy olyan rémálommá, ahol a néző egy percre sem érezheti magát biztonságban, hiszen sosem tudhatja, hogy mi vár rá a következő jelenetben. Raimi a humor használatával csak fokozza ezt a bizonytalanságot. Mert bár a franchise későbbi tagjaival ellentétben az Evil Dead sokkal inkább egy színtiszta, alapvetően komoly horror, az író-rendező azért már itt is bőven humoránál volt. Groteszk, éjfekete, slap-stick poénokban és morbid agymenésekben egyaránt tobzódó humoránál. (A hírhedt „fa-erőszak” jelenet annyira döbbenetes, hogy a mai napig nem tudom, hogy nevetnem, vagy elborzadnom kéne rajta, ezért egyaránt kiváltja belőlem mindkettőt.) Többek között éppen a váratlan hangulatváltások miatt is működik a mai napig remekül az Evil Dead, hiszen folyamatosan képes meglepni és a komfortzónájából kizökkenteni a nézőjét. Persze kétségtelen, hogy a látványt illetően mára már igencsak megöregedett a film, és aki ma látja először annak nyilván nem lesz akkorra élmény, mint annak, aki húsz éve ismerkedett meg az erdő szellemével.  (Talán hiba az is, hogy én is ennyire ajnározom a filmet, hiszen jómagam is csalódtam már klasszikusban azért, mert túl magasra helyeztem az elvárásaimat. De hát nem tehetek mást, mint, hogy megírom az őszinte véleményemet: hiszem, ha valaki alapvetően nyitott a retro/B horrorokra az nem igazán csalódhat a filmben.)  

Ám, ha képesek vagyunk a „80as évek szemével” nézni a filmet láthatjuk, hogy Raimi (és Bart Pierce) trükkjei nem csak mesteriek, de mondhatni vízválasztóak is. Nem pusztán azért mert elképesztően kreatívak, és lenyűgöző, hogy miket sikerült kihozniuk a rendelkezésre álló igen csak szűkös forrásokból, hanem azért is mert ennyire over-the-top, abszurd brutalitást, eddig a filmig nem igazán látott a mozivászon.  Persze nem egy kifejezetten durva horror készült már ’81 előtt is. A különbség abban rejlik, hogy míg George A. Romero, Wes Craven, Tobe Hooper (vagy akár az olasz horror mesterek) addigi filmjeire egyaránt elmondható, hogy naturalista alkotások voltak, amelyek nem csak brutalitásra, de valószerűségre is törekedtek, addig Raimit már semminyire sem kötötték a valóság korlátai. Olyannyira, hogy az Evil Dead végére gyakorlatilag eljut odáig, hogy valami olyan, határozottan nem evilági borzalommal „kényeztesse”a nézőjét, amelyhez hasonlóval leginkább Lovecraft írásaiban találkozhatunk. (Cthulhu atyjának szelleme amúgy is áthatja a filmet, még úgy is, hogy a sorozat későbbi részeitől eltérően itt még nem Necronomicon Ex-Mortis-nak hívják a holtak könyvét.) Ezek után kicsit sem meglepő, hogy a film egyik legpozitívabb kritikáját maga Stephen King írta.

Az Evil Dead azon kevés filmek egyike, amelyek képesek felérni a hangzatos reklám szlogenjükhöz. The ultimate experience in gruelling horror, áll a vége főcímben, és ennél jobban nem is lehetne leírni, hogy miről is szól ez a film.  És persze olcsó függetlenfilmről lévén szó vannak kisebb hiányosságai, mint például a szegényes karakterizáció, vagy éppen az ebből is adódó változó minőségű színészi játék, ám a hátborzongató atmoszférája, feszes tempója, morbid humora és gyomorforgató effektjei bőven kárpótolnak ezekért. Ha pedig színészek: mai szemmel- főleg az Ash vs. Evil Dead sorozatot is követve - egészen fura, hogy itt (legalábbis a film elején) Ash még egy egészen nyámnyila alak. Persze Bruce Campbell alakítása így is jóval emlékezetesebb, mint – az összességében korrekt – társaié. Sőt, mivel nem játssza túl olyan parodisztikusan a figurát, mint a folytatásokban, Ash karaktere jóval azonosulhatóbb ebben a filmben, mint a későbbiekben. Campbell ráadásul úgy is remekül tudja hozni az események által megkeményedő, és egyre inkább az őrület határára sodród „átlagos szomszédsrác” figuráját, ha éppen komolyan veszi a szerepét.

Mindent összevetve számomra mindenképpen az év egyik legkellemesebb mozi élménye volt az Evil Dead. Apropó mozi élmény: a minap szóba került a Smokingbarrels blog hasábjain, hogy érdemes-e moziba horror-t nézni, nos a Bem moziban mindenképpen. Ugyanis a maga kissé kopottas (romkocsma jelegű) küllemével, régi filmplakátjaival, otthonos méretű vetítőtermével (helyfoglalás érkezési sorrendben!), az előtérben lévő bárjával (ahol nem csak kifejezetten impozáns a sörkínálat, de nyilván a filmre is beviheted a megvásárolt italt) és a nagyszerű, leginkább kult filmekből álló kínálatával ez a több mint 100 éves filmszínház a legközelebbi dolog, ahhoz, hogy egy mai budapesti filmrajongónak lehetősége lehet megtapasztalni a legendás 42. utcai grindhouse mozik hangulatát. (Még, ha a pornófilmekről és a hátsó sorban recskázó nézőkről egyelőre le is kell mondani a moziba látogatónak. Mondjuk ez utóbbi hiánya nem biztos, hogy akkora nagy baj.) Az Evil Dead vetítésen újfent bizonyítást nyert, hogy a filmélményt a környezet is képes befolyásolni, a Bem mozinál pedig kitalálni sem tudnék jobb környezetet egy klasszikus horror megtekintéséhez.

És, akkor a filmre visszatérve: lehet, hogy a hat évvel későbbi, közel tízszer annyi pénzből készült folytatás (amelynek első negyed órája gyakorlatilag az első rész remake-je) látványosabb, viccesebb, több benne a láncfűrész, és Bruce Campbellből is az csinált igazi ikont, ám az első Evil Dead még így is egy eszeveszettül hatásos, önmagában is teljes élményt adó, kellemesen nyugtalanító horror élmény. Zsigeri és marha szórakoztató alkotás, ami után az ember garantáltan nem akar majd erdő közelébe se menni. (A film után én a városban található fákat is nagyívben elkerültem.)