Mélyebbre merészkedünk a horror birodalmába, mint eddig bármikor. Mai filmünk nem más, mint a legjobb horror filmek listákon bérelt hellyel rendelkező Suspiria.

Az addig főleg giallo filmeket készítő Dario Argentonak az 1977-as Suspiria hozta meg az áttörést és emelte egy csapásra a kult rendezők sorába. A film főszereplője az ifjú Suzy, aki frissen érkezik Freiburgba, hogy az ottani híres balett akadémián tanuljon. Azonban nem sokkal érkezése után furcsa és rettenetes dolgok történnek, amik talán összefüggésben lehetnek az iskola sötét múltjával. Direkt fogalmaztam ilyen homályosan - bár a filmnek nem a története a legnagyobb erőssége - a Suspiria akkor a leghatásosabb, ha a lehető legkevesebbet tudjuk róla, mielőtt megnéznénk.

A film legnagyobb erénye egyértelműen a rémálomszerű hangulat. A hipnotikus, gótikusan színes képek, az egyedi operatőri megoldások és a Goblin együttes vérfagyasztó zenéje együtt egy páratlanul nyomasztó és mindenképpen emlékezetes filmélménnyel ajándékozza meg a nézőt.  A zene nagyon sokat ad hozzá a feszültségéhez, Argento csodálatosan fényképezett képei alatt kiválóan működnek, de egyedül otthon biztos nem hallgatnám meg. (Ezt csak saját felelősségre tudom ajánlani!) A film azonban pont olyan brutális, mint amilyen szép. A szemkápráztatóan színes képek egy pillanat alatt képesek átadni a helyüket a legbrutálisabb és nyomasztóbb kivégzéseknek. A halálesetek azonban nem csak kellően véresek, de kifejezetten kreatívak is.  

A Suspiriát éppen a hihetetlenül erős atmoszférája miatt nem szokás kritikával illetni, de nem lennék őszinte, ha nem térnék ki arra is, ami miatt egy kis hiányérzet maradt bennem. Ahogyan sok olasz horror rendezőre, úgy Argentora is gyakran jellemző, hogy a nagyszerű hangulat megteremtése a történet és a tartalom rovására megy.

Bár jelen filmünk a cselekmény szintjén egészen összeszedett és nincsenek benne olyan ordas nagy logikai bukfencek, mint sok más kortárs olasz horrorban (pl.: a film spirituális folytatásában, az Inferno-ban), azért korántsem hibátlan film. Az még különösebben nem zavart, hogy van olyan jelenet, ami egyértelműen csak a feszültség/undorkeltés miatt került bele (ilyen a horror), viszont az kicsit csalódás volt, hogy a mitológiájából nagyon keveset ismerünk meg. Az egyik jelenetben mesélnek nekünk a főgonosz múltjáról, és hogy milyen hatalmas hatása van a világra, de én ezt kevésnek éreztem és szívesebben elmélyedtem volna a témában. (Jó lett volna, ha nem csak narrációban, de tettekben is látunk ezekből).

Így pedig sok kérdés nyitva marad a megtekintése után.  Persze 36 év elteltével a néző már tudja, hogy ez a három anya néven ismert trilógia nyitánya, és azt is, hogy közülük melyik bukkan fel ebben a részben, azonban az avatatlan nézőnek ez nem a filmből, hanem csak a borítójáról derül ki. Ahogyan az sem vált világossá, hogy miért is fontos a főszereplő.

Ennek ellenére a film messze nem unalmas. Argento remek tempóban viszi előre a cselekményt, megfelelő időközönként követik egymást a fordulatok és a feszültség is fokozatosan növekszik a játékidő alatt. Lehetetlen megjósolni, hogy kit, mikor és hogyan ér utol a végzete.

 A színészi játék viszont inkább csak átlagos, Jessica Harper szimpatikus főszereplő, és a mellék/negatív karaktereket is korrektül játsszák a színészek, de semmi kiemelkedő nincs e-téren. A leghíresebb szereplő a fiatal Udo Kier aki egy aprócska mellékszerepben tűnik fel.

Azonban nem győzöm hangsúlyozni, hogy a hangulatkeltés területén Argento (és Luciano Tovoli operatőr illetve a Goblin) valóban kikezdhetetlen filmet rendezet. A hihetetlenül erős atmoszféra pedig kárpótol minket a történet hiányosságaiért. Vegytiszta horror, pont mint egy rémálom. Azoknak mindenképpen ajánlanám, akik értékelik az erős atmoszférájú filmeket, de nem zavarja őket az egyszerű történet. Horrorfilm rajongóként pedig egyszerűen megkerülhetetlen a Suspiria. Számomra 7,5 vak zongora virtuózt ér a 10-ből (és most megyek gyorsan elbújni a kövek elől). Lehet, hogy egyszerű, de izgalmas, rémisztő és kifejezetten nyomasztó.

Ez a film volt az első Argento trilógiájában. Ezt követte 1980-ban az Inferno, aztán a 2007-es La terza madre. A filmek között csak tematikus kapocs van (mindegyikben fontos szerepet kap a három boszorkány anya egyike). A Pokol hangulatában szintén nagyon erős - mivel azt előbb láttam, ezért valamivel nagyobb hatást is gyakorolt rám – azonban a cselekménye sokkal zavarosabb, logikátlanabb. (A könnyek anyjához még nem volt szerencsém).  

Az első két film nálunk is megjelent DVD-n. A Suspiriát egy fapados kiadásban látott napvilágot, amin sajnos csak csonkolt képarány található, ami egy ilyen festői szépségű filmnél sajnos elég szomorú. A lemezen természetesen nincsenek extrák. Az Inferno kiadványa jobban sikerült, ott kapunk a film mellé érdekes extratartalmakat és sikerült megőrizni az eredeti képarányt is.