2021 TOP 10 meglepetésfilmje (és pár mélypontja)
Az biztos, hogy 2021 egy év volt. Jobb is, ha vége. Bár a körülményekhez képest nem panaszkodhatok, valószínűleg nem sokan vitatnák, hogy nem ez volt a legjobb évek egyike (ahogy már az előzők sem). Tekintve viszont, hogy ez egy filmes blog, így az értékelésnél is maradjunk a filmek terén. Ott ugyanis egészen érdekes, kellemesen meglepő vagy éppen kiváló dolgok is érkeztek. Persze, ha pusztán a hazai mozibemutatókat vagy a felkapott Netflix (illetve egyéb streaming) produkciókat nézzük, akkor 2021 nem tűnik egy kifejezetten erős filmes évnek.
Ám szerencsére nem feltétlenül kell ezekre hagyatkozni. Szinte végtelen film közül lehet válogatni, aki pedig hajlandó keresni – és nem éri be azzal, amit a marketingesek vagy az algoritmus az arcába tol – az igazi kincsekre akadhat. Ilyen radar alatt repülő gyöngyszemeket (ennek van értelme?) szedtem most össze. Ezek nem feltétlenül 2021 legjobb filmjei, hanem olyan kellemes meglepetések, amik – itthon – méltatatlanul kevés figyelmet kaptak. Pedig hiánypótlóak, szórakoztatóak és/vagy üdítően kreatívak. Olyan filmekből válogattam, amik illenek a blog profiljába – tehát többnyire beleférnek a klasszikus horror/akció/sci-fi zsánerek keretébe. Bár mindegyikük alapvetően műfaji film, többük is igen eredeti módon feszegeti a választott zsáner határait. (A hagyományos értelemben vett 2021 legjobbjai toplistát a Facebook oldalamon vagy a Letterboxd profilomnál találjátok.)
2021 TOP 10 meglepetésfilmje:
Egy igazán dühös ember (Wrath of Man)
2020-ban pár fiaskó után Guy Ritchie egy baromi szórakoztató – még ha sok újdonságot nem tartalmazó – gengszterfilmmel (Úriemberek) tért vissza. A lendületéből pedig 2021-re sem veszített. Tavalyi filmje ugyan kevésbé csavaros és formabontó, mint a korai kultfilmjei, de így is egy ízig-vérig Ritchie film. Főleg, mert az angol fenegyerek még egy ilyen kifejezetten egyszerű – bármiféle komoly meglepetést nélkülöző – bosszútörténetből is képes a szart is kirendezni. Remek tempó, fantasztikus, gyönyörűen letisztult akció jelenetek, magával ragadó zenével és nagyszerű vizualitás. Ritchie non-lineáris történetmesélése pedig kellően feldobja ezt, az amúgy üdítően „régi-sulis” akciófilmet, hogy valamelyest még frissnek is érződjön. Jason Statham pedig még mindig kiváló – és komolyan vehető – egyszemélyes hadsereg.
Zsaru butik (Copshop)
Úgy néz ki, hogy 2021 részben az old-school akciófilmek éve is volt. (A szuper Senki csak azért nem szerepel a listán, mert az év közben is meglepően sok, megérdemelt hírverést kapott.) Joe Carnahan (Fehér Pokol) mindig is az egyik kedvenc zsánerfilmes rendezőm volt. Szerencsére most sem hazudtolta meg magát. A rá jellemző tökösségével készített egy nagyon tökös akció-thrillert. Tényleg semmi különös, vagy rendhagyó. Csak egy kifejezetten hangulatos, nem szemérmeskedő A 13-as rendőrőrs ostroma variáció kellő feszültséggel és remek dinamikával rendezve. Gerard Butler és Frank Grillo sem ezzel a filmmel fogja újra definiálni a róluk kialakult színészképet, ám mindketten meglepően jók a számukra kissé atipikusszerepeikben. A maga egyszerűségében nagyszerű.
Az utazás (The Trip)
Noha a Netflix műsorgyártás tekintetében inkább a mennyiségre, mintsem a minőségre fokuszál, azért olykor-olykor becsúsznak egészen meglepő gyöngyszemek is (amiket aztán messze nem nyom annyira az algoritmus, mint a kommerszebb darabokat.) Ilyen Az utazás is. A hírhedt Náci zombik filmeket is jegyző Tommy Wirkola brutálisan szórakoztató és szórakoztatóan brutális párkapcsolati-thriller fekete komédiája. A víkendházban egymást megölni szándékozó házaspár és a véletlenül odakeveredő szökevények csörtéje olyan fantasztikusan túltolt, kellemes polgárpukkasztó ámokfutás, amit már rég láttunk. Nem Wirkola legvadabb filmje (helló, Náci Zombik 2.), de talán a leginkább összeszedett. Noha – ahogy azt sajnos megszokhattuk manapság – kicsivel hosszabb a kelleténél, és a vége enyhén el lett nyújtva, egészen addig nem veszít a lendületéből. Sőt, fokozatosan képes 19-re sikerrel lapot húzni!
Old Henry
A közvélekedéssel ellentétben a western nem halott. Nagyon is él. Persze manapság inkább az olyan formabontó darabok kapcsán hallat magáról, mint A kutya karmai közt. Ám, ha ritkábban is, még azért készülnek klasszikusabb hangvételű vadnyugati kalandok is. Mint az Old Henry. Amelynek az igazi bravúrja, hogy – poszt-modern/revizionista zsáner darabokhoz hasonlóan úgy képes lebontani a vadnyugati bandita élet (ál)romantikáját, hogy közben egy szikár és feszes akcióthriller is. Kellően modern ahhoz, hogy ne hasson avíttnak, közben pedig bőven van benne Sam Peckinpah hagyatékából is.
Extrém meló (Extreme Job/ Geukhanjikeob)
Meglepetés: ismét régivágású akciófilm, csak most Ázsiából és vígjáték. Főleg vígjáték. Egy balfék rendőr csapat megfigyelési álcából megvesz egy lepukkant csirkés éttermet, majd felvirágzik az üzlet... Kissé kiszámítható, de roppant mókás (kevés, de patent, szórakoztató akcióval) akció-komédia. Nem az az eszeveszett, totál elborult műfaji mix, ami a koreaiak sajátja. Sőt, akár amerikai film is lehetne. Feltéve, ha Hollywoodban még készítenének - ilyen költségvetéssel - ilyen hagyományos akció-vígjátékokat. Koreában készítenek, és Isten áldja őket ezért. Kicsit irigylem is őket azért, hogy náluk ilyen filmek tudják uralni a mozis bevételi listákat.
The Beta Test
Van az a klasszikus kritikusi-vicc, hogy az AC/DC valójában mindig csak ugyanazt a dalt játssza. Nyilván a filmvilágnak is meg vannak a maguk AC/DC-i. Ha rosszmájúak akarnánk lenni: mondhatnánk, hogy Wes Anderson – vagy a karácsonyi haverfilmekben utazó Shane Black – igazából újra és újra ugyanazt a filmet rendezi meg. Persze ha jó az a film (és más nem csinálja meg), akkor miért ne tennék? Jim Cummings komikus/rendező kifejezetten érdekes példája az alkotói monomániának. Ő ugyanis rendre ugyanazokat a témákat/történetet meséli el, csak éppen drasztikusan más műfaji keretek között.
Új filmjében – amelyben ő játssza a főszereplőt, a kiégett, házasodás előtt álló hollywoodi ügynököt, aki anonim meghívást kap egy titkos szextalálkozóra – újfent a középkorú férfiak életközepi- és szerepválságát dolgozza fel. Míg a remek Thunder Road-ban ehhez a dramedy formát, a zseniális The Wolf of Snow Hollow-ban pedig a horrorkomédiájét, addig a The Beta Test esetében a paranoia-thriller eszközeit használja ezek feldolgozásához. Ezt pedig a farkasemberes filmjéhez hasonló abszurd humorral és jól felépített feszültséggel rendezi. Szokott témái mellé pedig kifejezetten releváns és aktuális gondolatokat is felvett az adathalász közösségi média visszáságairól, illetve az algoritmusokra bízott hatalom veszélyeiről. Noha a The Beta Test végül nem áll össze olyan makulátlan eleggyé, mint a rendező előző filmje, így is egy kifejezeten érdekes és egyedi alkotás. Újabb bizonyítéka annak, hogy napjaink egyik legsokoldalúbb és legérdekesebb szerzői filmese.
The Spine of Night
Rotoscope technikával készült felnőtteknek szóló, animációs fantasy. Ez már önmagában annyira hiánypótló, hogy mindenképpen ajánlanám. Ám Morgan Galen King és Philip Gelatt rendezése nem pusztán azért izgalmas, mert nagyszerűen idézi meg az olyan klasszikusok hangulatát, mint a Ralph Bakshi féle A Gyűrűk ura vagy a Tűz és Jég. A retro külső mögött ugyanis izgalmas, modern gondolatvilág rejlik. Noha ez sokszor inkább tűnik egy szabadabban kezelt gondolatfüzérnek (természet és civilizáció, ember és hatalom viszonyairól), mintsem egy jól körülírt és kidolgozott „mondanivalónak”. Ám az egyedi rajzstílus és a fantasztikusan erős atmoszféra már önmagában érdekessé teszi. Emlékezetes és eszméletlenül kreatív alkotás. Arról nem is beszélve, hogy a főhősnő hangját maga a harcos hercegnő Lucy Lawless adja (mellette pedig olyan arcok orgánumait hallhatjuk még, mint Joe Manganiello, Patton Oswalt és Richard E. Grant).
No Sudden Move
Nem tudom, hogy Steven Soderbergh miért tűnt el a magyar mozikból. (Persze sejtem, hogy vélhetően azért, mert főleg kisköltségvetésű műfaji-filmeket rendez, amik kevésbé nézőcsalogatóak manapság). De mindenképpen hatalmas kár érte. Hollywood egyik legprofibb rendezője ugyanis szinte minden évben előrukkol egy radar alatt repülő gyöngyszemmel. Tavaly például egy remekbe szabott zsarolós/gengszterfilmmel. Feszült, jó tempójú, jó karakterekkel, kiváló színészekkel eljátszott krimi-thriller. Még - az amúgy egészen öncélúnak érződő - halszemoptikás látvány is az előnyére válik. Arról nem is beszélve, hogy a sztárparádé – Benico del Toro, Don Cheadle, Ray Liotta – részeként Brendan Fraser is ezzel a filmmel tért vissza (egy számára egészen szokatlan szerepben.) Nem formabontó, és nem is emiatt emlegetjük majd Soderbergh-et, de egy minden téren abszolút kellemes film. Tipikusan az az alkotás, aminek a megnézést egyetlen gondolat követ: „Ez egy jó film volt.”
Werewolves Within
Josh Ruben filmje olyan, mintha Edgar Wright (Haláli hullák hajnala) rendezett volna egy Agatha Christie adaptációt, farkasemberrel. Akit ennyi nem győz meg arról, hogy miért kell megnéznie az év egyik legviccesebb filmjét, annak kár is beszélni. Ha tudnék is negatívumot mondani erről a fergeteges, stílusos, remek szereplő/karaktergárdával bíró horrorkomédiáról, az legfeljebb az lenne, hogy Ruben néhol tényleg, mintha másolná Wright filmjeit. Ám, mint mondani szokás: jótól lopni nem szégyen. Különösen akkor, ha ilyen szenzációs a végeredmény. Főleg, hogy még egy viszonylag kezdő rendezőről beszélünk, akire érdemes lesz figyelni, ha ilyen ütemben fejlődik.
Jakob's Wife
A vámpírtörténetek a kezdetektől dugig voltak (elfojtott) szexualitással. Persze általában a férfi (vámpír) jelenik meg domináns félként, a nő pedig csupán, mint a vágy tárgya. Ezen a klasszikus felálláson csavar Travis Stevens filmje, ahol a (pap) férjétől elhidegült, unatkozó háziasszony válik vámpírrá. Persze ez a nőközpontúság remekül illik korszellembe, ám a Jakob’s Wife nem pusztán emiatt érdekes. Hanem mert önmagában is egy roppant élvezetes és szellemes horrorkomédia. Noha a humorának – hogy élne egy vámpír a való világban – abszurditása olykor eszünkbe juttathatja a Hétköznapi vámpírokat, ám azzal ellentétben ez nem teljesen paródia. A humor és a horror ugyanis olyan arányban keveredik benne, hogy utóbbi sem válik teljesen komolytalanná (olykor pedig meglepően véres is). Olyan jó érzékkel összerakott műfaji mix, amit leginkább a 80-as években volt divat. Így talán illő is, hogy a főszerepet annak az évtizednek a horrorkirálynője, Barbara Crampton alakítja, akinek a fantasztikus jutalomjátéka adja a film szívét.
Extraként pedig néhány különdíj. Pár olyan – nem feltétlenül pozitív – filmes élmény 2021-ből, amik egyik toplistára sem fértek fel, de mindenképpen meg akartam emlékezni róluk a blogon.
2021 legrosszabb filmje: Home Sweet Home Alone
Kezdjük is a mélyponttal. Nem szeretem ”az év legrosszabb filmjei” listákat. Nem is készítek ilyet. Nem csak azért, mert általában kikerülöm azokat a vállalhatatlan darabokat, hanem mert több értelmét látom, ha a jó dolgokra fókuszálunk. Ahelyett, hogy én is leírnám, hogy milyen rettenetes az a film, amiről mindenki más is leírta ugyanazt, inkább ajánlok valami jót. Ám vannak olyan traumák, amik mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Ilyen a Disney Reszkessetek, betörők! folytatása is. Nem tudom, hogy a Disney tudatosan rombolja-e a Fox örökségét, de a Home Sweet Home Alone elkészülésére nincs más értelmezhető magyarázat. Dilettáns, teljesen fölösleges és minden szempontból rettenetes folytatás, egy olyan sorozathoz, ami már így is túlságosan sok részt élt meg. Humortalan, avítt és végtelenül kínos. Ahogy azt a kritikámban is kifejtettem.
2021 legidegesítőbb filmje: Szörnyella
Számomra, még talán a Home Sweet Home Alone-nál is jobban fájt a Disney 101 kiskutya előzményfilmje. Persze kétségtelen, hogy technikailag minden téren jobb. Csak éppen a Szörnyella magában hordozza az összes olyan, jelenlegi hollywoodi/blockbuster trendet, amitől falnak megyek. Egy teljesen indokolatlan előzmény története egy olyan karakternek, aki ezt sosem igényelte. Egyszerre próbálja megülni az összes trendet: élőszereplős feldolgozás egy meséből, teleszórva nosztalgikus (sokszor arcpirítóan mesterkélt és modoros) utalásokkal, egy „erős, vagány női (kvázi-Joker) karakterrel a főszerepben, miközben az alapmű szinte minden egyes momentumát – senki által fel nem tett kérdések megválaszolásával - agyonmagyarázzuk. Bár a hangulat olykor működik, és Emma Stone is remek, mégis: az egész annyira izzadtságszagú, és felszínes, hogy kishíján nekem is kifehéredett a hajam, mire végeztem.
2021 ultimate trash élménye: Sky Sharks
A trash filmek egyik leggyakoribb hibája, hogy nem tudnak felnőni a hangzatos koncepcióhoz/poszterhez. Remek példa erre a Sharknado: az elmeroggyant ötlet azonnal letarolta az internetet, ám a film – amit sokkal kevesebben néztek meg, mint ahányan tweetelték a posztert – valójában baromi unalmas. Nem így a Sky Sharks. Cápákon repülő zombi-nácik. Ezt ígérte a hírhedt előzetes. A film pedig vérbő, kicsit sem szemérmes, brutális és már-már pornográf ízléstelenség keretében meg is adja ezt. A Sky Sharks azon kevés, kortárs, kemény vonalas trashfilmek egyike, ami képes felnőni az elvárásokhoz. De erről részletesebben is írtam.
2021 „guilty pleasure” nagyköltségvetésű trash élménye: Godzilla Kong ellen
Ennek a filmnek semmi értelme. Na, nem mintha, ha Szörnyverzum korábbi filmjei a magas fokú intellektualitás fénylő példái lettek volna, de Godzilla és Kong összecsapásában már minimális szikrája sincs meg az értelemnek. De nem érdekel, mert monumentális szörnyek verekszenek gyönyörű képeken, miközben az egész pont annyira hülye, hogy épp ezért kellően vicces/szórakoztató. Valaki a Halálos iramban sorozatra esküszik, valaki a hercegnős romantikus komédiákat falja, nekem pedig a giga-gorilla és az óriás gyík a kedvenc, komfort-bűnös élvezetem. Ez van. Olyan, mintha egy Asylum forgatókönyv kapott volna sok pénzt, és egy hozzáértő technikai stábot. És pont ezért is szórakoztató.
2021 legvadabb fináléja és legszórakoztatóbb akció-szekvenciája: Eleven Kór
Kissé sajnálom, hogy az Eleven kór nálam messze nem talált be annyira, mint sok más horrorrajongónál. Izgatottan ültem neki, hiszen mindenhol azt olvastam, hogy mennyire fura és bizarr. Csak azt nem mondta senki, hogy ez a bizarrság csupán a fináléra igaz, a film bő két harmada pedig pontosan ugyanaz sablonos, kommersz és jellegtelen James Wan horror, ami eddig sem érdekelt. A finálé azonban más. Az utolsó harmadra ugyanis valóban elszabadul a trash őrület. Wan totálisan túltolt, groteszk ámokfutásba kezd. Annyira csodálatosan camp az egész, mint egy Sam Raimi vagy nagyköltségvetésű Troma film lenne. Ahogy kevés vágással, tisztán és csodálatosan követhetően rendezi meg a „hátrafelé verekedő” szörnyet, vitathatatlanná válik, hogy sokkal jobb akció, mint horror rendező. Ha lehet még több ilyet (és kevesebb Démonok közöttet) kérnénk!
