Martin Scorsese első kiruccanása a gengszterfilmek világában afféle szocialista Bonnie és Clyde. Noha a Boxcar Bertha – A lázadók ökle egy filmtörténeti kuriózum, ami nem mérhető a rendező későbbi klasszikusaihoz, így is egy részleteiben szórakoztató, téma vállalásában és megközelítésében pedig egészen merész alkotás.

Butch Cassidy. Jesse James. Bonnie és Clyde. Az Egyesült Államok eredet története és folklórja hemzseg az ilyen romanticizált gazfickókban. Bűnözőkben, akik egyfajta amerikai Robin Hoodként élnek a köztudatban, dacára annak, hogy ellenben a legendás angol útonállóval semmit nem adtak vissza a közösbe. Ám személyük és munkásságuk bizonyos szempontból az amerikai álom beteljesülése: a rendszertől függetlenedve elérték a teljes szabadságot. Bonnie és Clyde hőskultuszának esetében pedig ott van még egy súlyosbító tényező: karrierjük egybe esett a nagy gazdasági világválsággal. Így nem csoda, hogy az átlagember szemében nem ők, hanem éppen azok, akiket kiraboltak, vagyis a tömegeket kisemmiző és tönkretevő bankok váltak a legfőbb közellenséggé. Bonnie és Clyde megadta azt az illúziót, hogy a kisembernek is van esélye szembeszállni és térdre kényszeríteni a rendszert.

Erre tett kísérlettet 'Boxcar' Bertha Thompson és a „bolsevik” szerelme Big Bill Shelly is. Ők ráadásul ellenben a híresebb sorstársaiktól eltérően törvénytelenül szerzett bevételük egy részét jótékony célra, a munkások szakszervezetének támogatására használták. Kalandjaikat, szerelmüket, bűneiket és bukásukat az anarchista, „hajléktalan doktor” Ben Reitman írta meg a Sister of the Road: The Autobiography of Boxcar Bertha (Az országút nővére: Boxcar Bertha önéletrajza) című művében. Az 1967-es Bonnie és Clyde sikere számtalan B kategóriás gengszterfilmet szült. Ezek egyike volt a legendás producer, Roger Corman által rendezett Átkozott mama (1970), ami annyira bejött az AIP stúdiónak, hogy mielőbb akartak még egy női gengszterfilmet. A producer felesége aztán Reitman könyvében meg is találta ehhez az ideális alapanyagot. Amelynek apró szépséghibájával, nevezetesen, hogy ellenben Bonnie-val Bertha egy fikciós karakter, akit az író négy nő élményeiből gyúrt össze, még nem voltak tisztában.

Corman a filmet egy feltörekvő, részben dokumentumfilmek által ismerté vált rendezőre bízta. Csupán egyetlen – állítólagos – elvárást helyezett elé: legyen meztelenség minden 15. percben.

Ezt a fiatal filmest úgy hívták, hogy Martin Scorsese.

Az a Martin Scorsese, aki a Nagymenők – Casino – Az ír mesterhármasával később lerakta az audiovizuális gengszterirodalom egyik(?) csúcsteljesítményét.  A karrierjét talán legjobban meghatározó műfajba pedig a Boxcar Bertha – A lázadók ökle volt a belépője. Hogy ennek ellenére a Boxcar Berthát nem szokás együtt emlegetni a Bonnie és Clyde-al, annak nem csupán a történet fikciós volta az oka, hanem, hogy sajnos maga a film sem annyira jó. Különösen, ha Scorsese későbbi klasszikusaihoz mérjük.  Ám ez nem jelenti azt, hogy az ekkor még kvázi-tapasztalatlan rendező legenda ne csillantaná meg már itt is tehetsége/tudása egy részét.

A Boxcar Bertha – A lázadok ökle a szende déli lányként felnövő Bertha Thompson (Barbara Hershey) története, aki miután egy – a megbízó vaskalaposságából bekövetkező - munkabalesetben elveszti édesapját, csavargóvá válik. Céltalan utazása során ismerkedik össze Bill Shelly-vel, a munkások szakszervezetének szószólójával (David Carradine), az ő bajtárásaival illetve a hamis kártyás Rake Brown-nal (Barry Primus). Sajnos a hatóságok nem nézik jó szemmel a „bolsevik”-nek bélyegzett Shelly közösség elleni igazgatását.  A folyamatos üldözése, megaláztatás és zaklatás lesz végül az, ami a bűn útjára löki őket.

A film DVD borítóján olvasható „Az Oscar díjas rendező Martin Scorsese…” jelzős szerkezet, ugyan technikailag helyes a megfogalmazás, csak éppen hamis asszociációkat kelt a leendő nézőben. Tekintve, hogy

a Boxcar Bertha egy alapvetően kezdő rendező, kifejezetten alacsony költségvetésből készült filmje.  

Ez pedig látszik is rajta. Nem ritkák a filmben a mindenféle koncepciót mellőző nézőpontváltások, a ritmustalan vágások, a kontinuitási bakik, az esetlen verekedések vagy éppen a belógó mikrofonok látványa. Sőt minimum egy ponton még az operatőr keze is látványosan megremeg. Ezeken túl a színészi játék is elég egyenetlen. Érdekes módon Hershey alakítása épp a karakterének fejlődésével párhuzamosan kezd erősödni. Carradine viszont egészen megnyerő, erőteljes jelenléttel bíró és karizmatikus partnere a címszereplőnek. Ám színészileg a legszórakoztatóbb mégis csak Barry Primes lecsúszott északi pojácája.

Egy gyorsan leforgatott Roger Corman produkció, ami egy hasonló témájú sikerfilm farvizén született: nem csoda, hogy a végeredmény egy minden izében B-kategóriás exploitation lett. Scorsese a film java részében kifejezetten feszes tempót diktál, amelyben egymást érik a leszámolások, autós üldözések és vonatrablások. Hogy a rendező már itt mennyire komolyan vette a dolgát, azt az is bizonyítja, hogy ebben a műfajban szinte példátlan módon, de storyboard formában előre felvázolt minden egyes jelenetet. A montázs technikák, kifejező beállítások, az expresszív zene használat, vagy a 30-as évek filmjeit idéző fekete-fehér főcímnek köszönhetőn a Boxcar Bertha a maga kiforratlanságai ellenére is egy egészen hangulatos darab.

Ám, ami még ennél is fontosabb, hogy

Scorsese már itt is nagy hangsúlyt fektetett a történetének szociológiai vonatkozásaira.

Hiszen a későbbi gengszterfilmjeinek a legnagyobb erénye a gondos világfelépítés volt. Hogy nem csak bevitt minket a bűnözők fejében, de a környezetüket is szinte már dokumentarista pontossággal jelenítette meg. Nincs ez másként ebben a filmjében sem, amelyben kifejezetten nagy hangsúlyt kap az 1929-39 közötti gazdasági világválság következményeit sínylődő USA déli államainak az általános hangulata. Ahol a jobb bánásmódért tüntető munkás jutalma az, hogy puskatussal verik ki a fogát (ha szerencséje van). Ahol az emberek közötti határokat bőrszín, nem pedig az őket sokkalta inkább elszeparáló a gazdasági helyzetük mentén húzták meg.

A Boxcar Bertha ennek megfelelően egy kifejezetten átpolitizált film, amelyben Scorsese nem is rejti véka alá, hogy melyik oldalon áll. Kísérletet sem tesz arra, hogy árnyalja a helyzetet: mindenki, akinek hatalom van a kezében, legyen az tőkés vagy az őket kiszolgáló rendőr: egy fasiszta disznó. Olyannyira, hogy az egyik civil ruhás végrehajtó – aki rezzenéstelen arccal végzi ki a fogdába zárt fegyverteleneket – még egy hetyke kis Hitler bajszot is kapott. Bár Scorsese most sem romantizálja annyira hőseit, mint más gengszterfilmek, de egyértelműen áldozataként jeleníti meg őket. Hiszen ellentétben a késői filmjeivel, ahol a főszereplők főként a személyes becsvágy és ambíció miatt léptek a bűn útjára, addig a címszereplő bandáját a rendszer igazságtalansága lökte át a sötét oldalra. Egy vágyuk lett volna: emberhez méltó élet, amelyben tisztességesen megfizetik a kemény munkájukat. A hatalom azonban emberszámba sem veszi őket, erőszakkal oszlatják szét a békés tüntetésüket, és a legkisebb engedetlenségükért is agyba-főbe verik őket. Utóbbit Bill Shelly már azzal kiérdemli, hogy kezet mert fogni egy fekete cimborájával. A Boxcar Bertha egy forradalmi hevületű és merész film.

Kendőzetlenül próbál rávilágítani arra, hogy az USA társadalmát eluraló egyenlőtlenségek nem a kapitalista rendszer hibái, hanem a kapitalizmus lényege.

A film "trafikos képeinek" gyűjteményéhez kattints a galériára!

Sajnos azonban a Boxcar Bertha a meglepően fajsúlyos témája ellenére sem tud komoly drámaként kibontakozni. Ehhez ugyanis bántóan széteső és epizodikus a film szerkezete. A jelenetek között sokszor túlságosan sok megmagyarázatlan részlet veszik el. Ezt pedig leginkább a címszereplő karakterfejlődése sínyli meg. A film elején Bertha még szende szűzlány, majd pár jelenettel később már magabiztos társa egy hamiskártyásnak. Az első véletlenszerű gyilkossága után pedig alig telik el pár perc, és máris lopott autóval és fegyverrel szabadítja ki a kényszermunkára ítélt társait. Noha teljesen érthető, hogy miért lép a bűn útjára, szinte átmenet nélkül válik az apját sirató gyerekből, a gazdagokat élvezettel kirabló gengszterkirálynővé. Sőt sokszor úgy érződik, hogy a film igazi főszereplője nem is ő, hiszen az igazságtalanul üldözött szakszervezetis Bill Shelly drámája és tragédiája sokkal szebben végig van vezetve a filmben. Ellenben Bertha sokszor csak sodródik a cselekményekkel.  Az elnagyolt, sokszor kifejtetlen dramaturgiának köszönhetően a végső – már-már Tarantino filmbe illően groteszk vérengzésbe torkoló – leszámolás sem képes teljes körű katarzist szolgáltatni.

Szórakoztató elemei és merész témaválasztása ellenére a Boxcar Bertha – A lázadok ökle mai szemmel inkább, mint filmtörténeti kuriózum izgalmas. Noha sokszor nehéz mögötte felismerni a későbbi rendezőgéniusz keze nyomát, de közvetve mindenképpen ez a film indította el azon az úton, ami aztán a Taxisofőrhöz és a Nagymenőkhöz vezette. Hiszen miután megmutatta a kész filmet John Cassavetesnek, a rendező így reagált:

„Marty elment egy éved az életedből, hogy elkészítsd ezt a szart. Ez egy jó film, de te sokkal jobb vagy, mint akik ilyen fajta filmeket készítenek. Hagyd az exploitation piacot, és csinálj inkább valami mást. Valami személyeset. ”

Ez pedig nem csak letörte Scorseset, de egyben arra is inspirálta, hogy a következő filmjéhez saját életéből merítsen, és elkészítse a tényleges első gengszterfilmjeként számon tartott Aljas utcákat.