Szerelmi vérszomj

A Szerelmi vérszomj pontosan az, amit a címe sejtett: A leggiccsesebb Romana kötet és egy vérgőzös slasher film szenvedélyes nászából született költőien kegyetlen (anti)-romantikus thriller. Ez a meghökkentő egyveleg pedig éppen annyira szórakoztató, amennyire hangzik: nagyon. 
462260-giallo-the-strange-vice-of-mrs-wardh-wallpaper.jpg

Julie (a csodálatos Edwige Fenech) éppen csak leszállt a repülőgépről, már is azt kívánja, hogy bár sosem tért volna vissza Bécsbe. Hogy újdonsült férje (Alberto de Mendoza) láthatóan elhanyagolja, az még a legkisebb problémája. Ennél egy fokkal bosszantóbb, hogy barátnőjének unokatestvére (George Hilton) elég rámenősen csapja neki a szelet, de még ez is túlélhető. Viszont az, hogy hirtelen felbukkan az erőszakos volt szeretője (Ivan Rassimov), aki elég megszállottan ragaszkodik hozzá, már komoly aggodalmakra adhat okot. Ráadásul mindeközben egy brutális kéjgyilkos tartja rettegésben az osztrák főváros - ledér öltözetű – nőit, aki szintén kiszemelte magának a már így is az őrület szélén táncoló Julie-t…

Mivel Sergio Martino 1971-es alkotása nem csak a rendezőnek, de számomra is a belépést jelentette a „sárga filmek” világába, így azt sem tudom megítélni, hogy a bevezetőmben írt mondat mennyire jellemző magára a giallo műfaj egészére. Szóval nem tudom sem azt, hogy egy giallo filmekben jártas egyénnek mennyire lehet érdekes a Szerelmi vérszomj, sem pedig azt, hogy mennyire jelentős darabja a giallo fejlődés történetének, de ez szerencsére nem is baj, hiszen Martino második (játékfilmes) rendezése önmagában nézve is egy roppant élvezetes és szórakoztató alkotás.

vlcsnap-2017-04-02-14h27m26s774.png

A hazánkban leginkább a Bosszú a jövőből című Terminátor koppintásról ismert rendező egyszer úgy nyilatkozott a saját filmjeiről, hogy „olyanok, mint az üdítő italok – „pezsgő”, tiszta élvezetet nyújtó termékek tömegfogyasztásra. Persze az üdítőket nem becsülik meg annyira, mint a pezsgőt, de én inkább iszok egy jó üdítőt, mint egy felvizezett bort” – mondta a rendező, és nem csak mondta, de filmjeit is ebben a szellemben készítette. A kortárs olasz rendező többségéhez hasonlóan Martino is végigjárta a XX. századi olasz műfaji film teljes skáláját, szinte mindent rendezett, amit akkoriban rendezni lehetett, a fentebb ismertetett rendezői hitvallása, pedig éppúgy érződik Szerelmi vérszomjon, mint Pako Kverák bő tíz évvel későbbi kalandjain.

Esélyt sem ad arra, hogy a néző figyelme akár egy pillanatra is lankadjon. A Szerelmi vérszomj tulajdonképpen erőszakos gyilkosságok, váratlan fordulatok, öncélú meztelenkedések, és karfaszorítóan feszült jelenetek roppant egyedi atmoszférával rendelkező sorozata. Nem pusztán azért meghökkentő film ez, mert a legnagyobb természetséggel követik egymást a totálisan különböző hangulattal bíró jeleneteket, hanem mert ezek mindegyike a lehető legszélsőségesebb változataiban jelenik meg a vásznon. Ennek megfelelően, a románc (vagyis inkább a szex) nagyon szenvedélyes, a férfiak nagyon macsók, az erőszak - a korához képest - nagyon véres, a thriller nagyon feszült, a nők nagyon vonzóak, kebleik, pedig nagyon formásak és meztelenek.

vlcsnap-2017-04-02-14h29m50s645.png

Ez az elsőre furcsának ható műfaji kavalkád folyamatosan kizökkenti a nézőt a komfortzónájából: mindig, amikor már elhiszzük magunknak, hogy sikerült kiismernünk a filmet, az rendre képes valami váratlan (teljesen oda nem illőnek tűnő dologgal) előrukkolni. Mindez pedig egy kifejezetten sodró, lendületes tempóval ruházza fel a filmet, ami ha egyszer megragadja a nézőjét, garantáltan nem ereszti a stáblistáig. Martino sokszor túlzásba vitt hatásvadászata – főleg a mai közönségnek – nem egy helyen megmosolyogtató lehet, ám éppen ez adja meg a film magával ragadó, semmi máshoz nem hasonlítható báját. (Bár a vetítés során előfordult, hogy egy-egy nem feltétlenül viccesnek szánt jeleneténél is felkacagott a közönség, ám amikor izgulni kellett, akkor síri csönd uralta a nézőteret és (gyakorlatilag) mindenki lélegzet visszafojtva mered a mozivászonra.)

Ha pedig már megemlítettem hoztam a film báját, akkor természetesen nem mehetek el szó nélkül a lélegzetelállító Edwige Fenech mellett sem. Korának szexszimbolumaként nem pusztán gyönyörű, de mással talán nem is működne ez a film. Fenech azonban olyannyira csábító és vonzó, hogy nem csupán a színészileg gyengébb pillanatait tudnánk gond nélkül megbocsátani neki (szerencsére azért tehetsége összhangban van szépségével), de azt is könnyedén megértjük, hogy miért pont őt akarja magának a film összes férfi szereplője. A szereplő gárda egészéről elmondható, hogy többségükben teljesen korrekt alakításokat nyújtanak (még úgy is, hogy a hatásvadász jeleneteket a színészi játék is megsínyli egy kicsit), Fenech mellett azonban még a karizmatikusabb férfi főszereplők is sokszor kénytelenek a háttérbe szorulni. (De ez nem az ö hibájuk, a két főszereplő George Coro és Ivan Rasimov is tökéletesek a szerepeikre. Előbbi az olasz macsó szótári definíciója, utóbbi pedig már megjelenésben is sunyibb, visszataszítóbb és aljasabb, mint egy sorozatnyi Columbo gyilkos.)

vlcsnap-2017-04-02-14h26m55s060.png

A giallokkal kapcsolatban gyakran felmerülhet a kérdés, hogy nem nőgyűlölő-e ez a műfaj? Nos, a Szerelmi vérszomj ebből a szempontból (is) egy kifejezetten érdekes eset, hiszen a tény, hogy a nő végül győzedelmeskedik, az őt kihasználó férfiakon, nem teljesen tudja elfeledetni azt, hogy főhősünknek azért mégis csak egy játékfilmnyi pokoljárásban volt része. (Ráadásul én nem is vagyok teljesen meggyőzve arról, hogy Julie-nak mekkora szerepe volt a finálébeli csapda kitervelésében, és nem-e pusztán a rendőr és az orvosa utasításait követte. Mert, ha igen, azzal a film igencsak veszít, a feminista éléből.) Érdekes adalék, hogy Fenech nem véletlenül volt a Martino filmek visszatérő főhőse, ugyanis francia szépség (a 70-es években) egyben a rendező sógornője is volt. (Lucio Martino pedig általában producerként működött közre fivére filmjein). Éppen emiatt, én szinte biztos vagyok benne, hogy Martino titokban szerelmes volt a testvére nejébe (és ezért gyűlölte), más indokot ugyanis nem tudok elképzelni, hogy miért rakta volna ki ennyi szenvedésnek, ezt a lélegzetelállító teremtést.

Bár a kor olasz filmjeire – Argento vagy Bava alkotásaira - jellemző erősen stilizált, művészi képvilág pusztán egy-két – roppant megkapó – álomjelenet során sejlik fel, ez még nem jelenti azt, hogy a Szerelmi vérszomj csúnya lenne. Nem is az. Sőt, mivel Martino filmjei közül korábban nekem is csak az erősen trashbe hajló Bosszú a jövőbőlhőz volt szerencsém, így kifejezetten meglepett, hogy mennyire jó nézni ezt a filmet. (Mondjuk nem is nagyon tudom elképzelni, hogy miként lehetne rosszul fényképezni egy olyan filmet, amelynek a legtöbb beállítása Edwige Fenech köré szerveződik.) De a Szerelmi vérszomjat nem pusztán nézni kellemes, hanem hallgatni is: Nora Orlandi – a Dies Irae himnusz köré épülő – egyszerre baljós és tragikus filmzenéje nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a Julie és a bécsi kéjgyilkos története sokáig velünk maradjon. (Talán azt sem túlzás állítanunk, hogy Morricone színvonalú szerzeményről beszélünk. Nem csoda, hogy Tarantino is kölcsön vette a Kill Bill második részéhez)   

vlcsnap-2017-04-02-15h31m00s669.png

A Szerelmi vérszomj önmagában is egy különleges élmény, az pedig hogy volt lehetőségem mozivásznon látni, csak tovább fokozta ezt. A filmet ugyanis a nem rég indult Giallo Filmklub vetítésén volt alkalmam megtekinteni. Varga Dénes kezdeményezése igazán üdítő (és hiánypótló) színfoltja a budapesti mozis kínálatnak, a magam részéről roppant hálás vagyok ezért a filmklubért, és csak remélni tudom, hogy a program befejeztével más kult/obskurusabb műfajok is tiszteletüket teszik majd a Bem mozi vásznán. (Továbbra sem tudok ideálisabb helyet elképzelni az ilyen típusú filmek megnézéshez ennél a romkocsma hangulatú, majd 100 éves filmszínháznál.)

Az ugyan kissé rontott az élményem, hogy, a film második felére pont mögöttem talált helyett egy páros, akiket hallhatóan sokkal jobban érdekelt egymás társasága, mint maga a film, de mi más is adná meg az autentikus Grindhouse hangulatot, ha nem az, hogy kivételesen nem amiatt kell aggódnod, hogy rugdossák a székedet, vagy csámcsogva esznek, hanem hogy elkezdenek-e szexelni a közeledben, vagy sem.  Ettől eltekintve viszont nagyszerű élmény volt a vetítés. Csak ajánlani tudom, hogy látogassatok el a filmklub legalább egy alkalmára, mert ha még – velem ellentétben – nem is kaptok kedvet a műfajhoz, az biztos, hogy nem mindennapi filmélményben lesz részetek.

giallo-fklub.jpg

Ugyan a férfimosdóban hallott beszélgetések alapján, azért a Szerelmi vérszomj nem mindenki tetszéstét nyerte el. Kétségtelen, hogy a mai szemmel itt-ott suta gyilkosság jelenetek, vagy az olyan technikai megoldások, mint amikor hőseinknek sikerül egy hatalmas termet pusztán egy öngyújtóval bevilágítaniuk, a napjaink nézői közül sokaknak zavaróak lehetnek. Ám, akik hajlandóak kilépni a filmes komfortzónájukból (vagy éppen eleve nyitottabbak az ínyencségekre), azoknak ezek a bakik is inkább hozzáadhatnak az élményhez. (Minden megmosolyogtató aspektusa ellenére ez a film, azért bőven messze van az „olyan rossz, hogy már jó” kategóriától). Szokatlan, különleges és szórakoztató film, amelyet boldogan jutalmazok 7 bőrkesztyűs, beretvás kéjgyilkossal a 10-ből.