2009 volt az az év, amikor az Asylum a hollywoodi filmek trash átiratait gyártó ismeretlen stúdióból, egy hollywoodi filmek trash átiratait (és röhejes cápa/szörnyfilmeket) gyártó világhírű stúdióvá avanzsált. Ezt pedig kizárólag egyetlen filmnek, az azóta valamelyest kultikussá vált Mega Shark vs Giant Octopus köszönhette. Valószínűleg még a stúdió sem sejthette, hogy mit szabadítanak el ezzel a filmjükkel. Hiszen korábban is voltak fillérekből összegányolt egyből TV-re vagy DVD-re szánt szörnyfilmek, viszont ezek teljesen érthető okokból jórészt radar alatt maradtak. Ám köszönhetően a minden korábbinál elborultabb premisszájának és röhejes megvalósításának (na meg a közösségi médiának) a Mega Shark vs Giant Octopus valóságos szenzációvá vált, amire még azok is felfigyeltek, akiknél már rég kikötötték a TV-t (meg amúgy is csak National Geographicot néznek). Innen pedig nem volt visszaút, a stúdió (illetve a műfajban már korábban is jeleskedő SyFy csatorna) azóta is készségesen ontja magából az egyre elvetemültebb, ám hasonlóan igénytelen (jórészt cápás) szörnyfilmeket. A közgazdaság egyik alapvető törvényszerűsége, hogy az innovátorok után, mindig megjelennek a követők, akik közül a legkorábbi jelen esetünkben maga a B kategóriás filmek koronázatlan királya, Roger Corman volt. 2010-ben a legkézenfekvőbb (mondhatni az egyetlen logikus) módon folytatta a gyilkos cápa és az óriáspolip örökségét: egy irtózatosan röhejes frankensteini szörnnyé gyúrta össze őket. Ez lett a Sharktopus.

A szörnyfilmek legfőbb íratlan szabálya, hogy a szörnyet nem egyből, hanem szép fokozatosan fedjük fel a nézőnek, ezáltal a végsőkig fokozva a feszültséget. És, bár mozifilmjeiben Corman is ennek a híve volt, szerinte a TV-re más szabályok érvényesek. Itt kénytelen vagy már az első tíz percben megmutatni a szörnyet, máskülönben elkapcsol a néző. (Meg amúgy is ki az, aki nem kizárólag a címszereplő miatt ül le megnézni egy Sharktopus filmet?) Ennek megfelelően a cápolip már a nyitójelentben tiszteletét teszi, ahol a hadsereg szigorú parancsnokának legnagyobb örömére sikeresen semlegesít egy a fürdőzőkhöz túl közel merészkedő – hétköznapi – cápát. Ám az öröm nem tart sokáig ugyanis az említett parancsnok még ezután is kissé szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy jó befektetés volt-e a tengeri szörnyszülött finanszírozása, ezért parancsba adja az azt irányító tudósnak, hogy próbaképpen vegyen üldözőbe egy motorcsónakot. A teljesen értelmetlen akció természetesen rosszul sül el: a csónak propellerje tönkreteszi a lényt eddig kordában tartó szerkezetet, a csónak civil legénysége meghal, a néző pedig látva, hogy még 80 perc van a filmből kénytelen megbontani az első sörét.

Declan O'Brien (a „rendező”) és Mike MacLean (az „író”) filmje a lehető legegyszerűbb, legklisésebb szörnyfilm történet, amit csak el tudsz képzelni, pocsék színészekkel, és még annál is pocsékabb CGI-al előadva. A sablonosság pedig nem pusztán a cselekményre, de a karakterekre is igaz. A B kategóriás rémfilmek összes kötelező figurája tiszteletét teszi. Van itt szexi tudós csaj, rámenős riporter, a szörnytől félő, de pénzért újra kihajózó kapitány, a cinikus műsorvezető, aki egésze addig nem hisz a lény létezésében, amíg az meg nem öli, illetve a karizmának még az árnyékával sem bíró ex-kommandós (Kerem Bursin-hoz képest még Jai Courney is valóságos Steve McQueen).

Ne meg persze az istent játszó tudós, akit ki más is alakíthatna, mint minden idők legfoglalkoztatottabb színésze, az Oscar jelölt Eric Roberts. Ő pedig – lévén, egy igazi profiról beszélünk – pontosan annyira veszi komolyan a filmet, amennyire az megérdemli: ha van olyan jelenet, amiben nem iszik az is csak azért lehet, mert éppen másnapos. (Persze több mint 400 filmmel a hátunk mögött valószínűleg mi sem csinálnánk máshogy.)

A Sharktopus egy hihetetlenül buta, kiszámítható, de a maga módján egészen bájos film. Alkohol és a műfajra vevők társaságában valóságos élmény lehet. Főleg mert a filmmel remek ivós játékok játszhatóak: igyál, ha Eric Roberts is iszik; igyál, ha a Sharktopus „váratlanul” kivégez valakit (ha bikinis csaj az illető, akkor duplát); igyál, ha eltalálod, hogy mi lesz a következő jelenet. (Azért csak óvatosan válasszuk meg a szabályokat, mert a végén, még ki kell hívni a Magenheim dokit, hogy elmagyarázza az alkoholmérgezés, az nem részegség, az alkoholmérgezés.)

Azért a műélvezeten valamelyest segít, hogy legbelül a készítők is tisztában voltak vele, hogy kőkemény trash-t csinálnak. (Konkrétan elhangzik a filmben, hogy a Sharktopus ötlete még filmnek is baromság.) Persze egy-két humoros kiszólás nem elég ahhoz, hogy zárójelbe tegyen egy filmet, ha a film maradék része teljesen komolyan van előadva. Hiába van ott a műfaji megjelölések között a vígjáték jelző, a film nem paródiaként, hanem egy nevetségesen rossz filmként működik. Azonban épp ennek a leheletnyi öniróniának, a vicces (és CGI vérben gazdag) halálnemeknek és annak, hogy a Sharknado-val ellentétben itt nem kell érdektelen és bénán tálalt családi/romantikus szálat végig szenvednünk, köszönhetően a Sharktopus egy egészen élvezetes trash élménnyel szolgálhat azoknak, akik vevők az ilyenre. Más mondjuk kapásból meg sem nézi, vagy ha igen akkor magára vessen, mert, ha Corman produkciójának van egy előnye a hollywoodi blockbusterekhez képest, akkor az épp az, hogy nem árul zsákbamacskát. Pont azt a primitív, vicces igénytelenséget kapod, amiért fizetsz.

Mivel pedig Roger Corman mindig is úgy vélte, hogy a nézőnek van igaza. Ennek megfelelően a Sharktopus sikerét (?) követően megkérdezte a rajongókat, hogy a folytatásban mivel küzdjön meg a cápolip. A nyertes a Pteracuda lett (természetesen egy Pterodactyl-Barrakuda hibridről van szó).