Mielőtt belekezdenénk, mindenki indítsa el ezt a playlistet, nem fogjátok megbánni.

A paradicsomok után térjünk át egy sokkal funkybb témára. Irány a blaxploitation csodálatos világa.  Hogy az meg micsoda?  A 60-s évek végén és a 70-es évek első felében (ugye az afroamerikai polgárjogi mozgalmakkal egy időben) az amerikai filmstúdiók felismerték, hogy van egy széles, városi, afroamerikai réteg, akik szívesen költenének olyan mozifilmekre, amelyek sokkal inkább nekik és róluk szólnak. A blaxploitation alkotások (magyarban fekete filmeknek szokták fordítani) ennek a nézői igénynek a kihasználására készültek (maga az exploitation szó kihasználást jelent). Ezek (általában) fekete rendezők filmjei voltak, amelyekben a pozitív szerepekben kizárólag fekete színészek voltak, a filmzene pedig leginkább funky és soul muzsikából állt. Továbbá sokszor reflektáltak a feketéket leginkább érintő társadalmi problémáikra (kirekesztés, drogok, bűnözés). Ami viszont a legfontosabb, hogy valamiféle elégtétellel szolgáltak a fekete nézőiknek, akik addig azt is nehezen tudták elképzelni, hogy egy filmben a fekete karakter megélheti a stáblistát. Olyanról pedig csak a legmerészebbek mertek álmodni, hogy egy afro főhős győzedelmeskedhet a fehér ember felett.

Az első ilyen filmnek az 1971-es Sweet Sweetback’s Baadasssss Songot szokás tartani, de a műfaj legismertebb, legkultikusabb és legnagyobb hatású filmje sokkal inkább az ugyanebben az évben bemutatott Shaft. Bár sok témában készültek blaxploitation filmek, a westerntől kezdve a musicalen át a horrorig, a messze a legnépszerűbb a gengszterfilm volt. Ezek egyik legjobbika pedig mai filmünk a Fekete Cézár.   

A Fekete Cézárt joggal nevezhetnénk a szegény ember Sebhelyesarcújának, és nem is tévednénk sokat. Hiszen hasonló felemelkedés-bukás történetet meséli el, mint Brian De Palma klasszikusa és sok más műfajtársa. Nem is véletlen, hiszen a film konkrétan az 1931-es Kis Cézár remakeje.

A történet középpontjában a gettóban nevelkedett Tommy Gibbs (Fred Williamson) áll, aki már gyerekként is maffiózók kifutófiúja volt, azonban amikor egy rasszista, piszkos zsaru megveri, végleg a bűn útjára lép. Tíz év után visszatér New Yorkba. Kezdetben csak a maffia bérgyilkosa, azonban egyre magasabbra tör, míg végül ő lesz Harlem királya.

Nyilvánvaló, hogy nem lenne fair egy (költségvetés szempontjából) B kategóriás grindhouse mozikba szánt filmet nagyköltségvetésű hollywoodi klasszikusokkal összehasonlítani. Főleg mert a maga kategóriájában a Fekete Cézár egy remek és igazán szórakoztató film. Messze nem áraszt olyan trash hangulatot, mint a blog indulásakor bemutatott Black Gestapo, ez egy minden szempontból teljesen korrektül kivitelezett film. 

A film egyik legnagyobb erénye (ahogy a legtöbb hasonló témájú alkotásnál) egyértelműen a hangulat. James Brown első filmzenei projektje kiválóan sült el (ahogy azt ti is halljátok), a soul keresztapjának dallamai nagyszerű atmoszférát adnak a filmhez. A legemlékezetesebb jelenetek egyértelműen a kiváló funky zenére történő (kellően véres) leszámolások montázsai. Larry Cohen rendező nagyon jól ábrázolja a 70-es évek New Yorkját, annak minden rákfenéjével együtt, ha társadalomkritikához nem is elég mély a film, korrajznak mindenképpen jó.

Érdekesség, hogy bár a Black Ceasar műfajának az egyik legkultikusabb darabja, mégis egy fehér ember rendezte. Hogy történhetett ez? Az exploitation filmekre szakosodott American International Pictures meg akarta lovagolni a fekete filmes lázat, ezért felkérték az afroamerikai közönség körében igen népszerűvé vált Bone rendezőjét. Mivel Cohen előző filmjében is fekete volt a főhős, így a stúdió szerint ő már szakértőnek számított.  

A karakteres, laza főhős annyira szükséges egy szórakoztató blaxploitation filmhez, mint magyarnak a pálinka. Fred Williamson pedig maga a lazaság. Lehet, hogy nem olyan jó színész, mint De Niro vagy Pacino és nem is tud olyan szúrósan nézni, mint Eastwood, de az biztos, hogy nincs nála lazább ember a földön. Egyszerűen élvezet nézni, ahogy lubickol az ambiciózus gengszterfőnök szerepében.  A gárda többi tagja is korrektül hozza a nem túlzottan cizellált szerepeiket. Akit kiemelnék még az a fekete filmek állandó (humoros) mellékszereplője, D'Urville Martin. Williams mellett ő a legemlékezetesebb. (Egyedül talán a két női mellékszereplő játéka gyenge, de ők szerencsére nem sok vizet zavarnak.)

Nekem igazából egy komolyabb bajom volt az egész filmmel. Bár a cselekmény pörgős, ez a tempó néha a sztori rovására ment. Vannak fordulatok, amiket nem éreztem elég megalapozottnak, csak hirtelen megtörténtek.  Ha egy kicsivel jobb lenne a forgatókönyv, vagy hosszabb a film, akkor a Black Casarnak valóban semmi szégyellnivalója nem lenne a klasszikus „fehér gengszterfilmekkel” szemben. Azonban így legalább egy csepp üresjárat sincs a filmben. (Részben pedig ezért is olyan szórakoztató)

A film negatív befejezése meglepően szokatlan a műfajban. Sőt mondhatni kifejezetten költői befejezése Tommy Gibbs történetének. Vagyis az lenne, ha a film sikerének hála, a stúdió nem mutatta volna be a folytatást még ugyanabban az évben. (Amerikában újra is vágták a finálét, hogy lehetségessé váljon egy második rész). 

Szóval, ha kíváncsi vagy egy hangulatos, pörgős gengsztereposzra a világ legtökösebb fenegyerekével a főszerepben, ráadásul a funky zenét is bírod, akkor a Fekete Cézár mindenképpen a te filmed.