A sors iróniája, hogy ha a film forgatásának nehézségeiről szóló, erősen önéletrajzi ihletésű, dokumentumfilmbe hajló „meta-dráma” a Legmélyebb pont nem készül el, akkor a Béta teszt valószínűleg sosem kerül be a Jameson Cinefest programjába. Tekintve, hogy a magyar származású Nicholas Gyenei 2016-os filmje egy szuper alacsony költségvetésű, a B kategóriát alulról is alig megközelítő akciófilm, nem is véletlen, hogy eddig elkerülte az A kategóriás fesztiválokat. Ugyan itt-ott meglepően érdekes és egyedi, de alapvetően egy olyan trashbe hajló alkotás, amely sokkal otthonosabban érezné magát egy agyonmásolt VHS kazettán, mint sem egy Sundance és Cannes-i sikerfilmeket felvonultató filmfesztiválon. Csak éppen a Béta tesztet nem a videotékák polcaira, hanem a független filmes presztizs fesztiválokra szánták. 

A Béta teszt egy (a jellegéhez képest különösen) izgalmas alapfelvetésből indul ki: a gamer Max (Larenz Tate) arra lesz figyelmes, hogy az éppen tesztelt videojátékának eseményei a valóéletben is megtörténnek. Hamarosan kénytelen rájönni, hogy kontrollerével valójában nem pusztán egy poligonokból álló avatart, hanem a játékgyártó cég, kegyvesztett biztonsági szakértőjét Orson Creed (Manu Bennett) irányítja, aki egy, a központi idegrendszeréhez kapcsolt chipnek „köszönhetően” kénytelen végrehajtani Max – gamepaddel küldött – parancsait. Így a két férfi összefog, hogy megmentsék egymás (és a szeretteik) életét, illetve, hogy véget vessenek az ex-Johnny Cage (Lindsey Ashby) szövevényes és érthetetlen összeesküvésének.  

Mind ebből kiindulva a Béta teszt lehetne egy eXistenZ-hez hasonló mind-fuck sci-fi, amelyben szép lassan elmosódik a játék és a valóság határa, de könnyedén válhatna egy Ready Player One jelegű „geek empowerment” film, ahol a világ megmentéséhez csak egy dologra: gyors reflexekre és gamer skillekre van szükség.  Utóbbi kategóriába még hellyel-közzel bele is férne (bár a gamerség sokkal kevésbé van kihangsúlyozva és geek utalások sincsenek), de az előbbinek túl egyszerű, hisz a csavar korai kiderülése után a cselekmény szögegyenes úton halad. Ám a Béta teszt nem is akar Cronenberg klasszikusának, vagy akár Black Mirror sorozat nyomába lépni. Ugyan nem fogalmaz meg semmi érdemlegeset a VR technológia veszélyeiről/lehetőségeiről, de nem is ez a célja. A film a rendezőjének elmondása szerint sem kíván több lenni, mint a 90-es évek béna akciófilmjeihez intézet tisztelgés. Ám ettől még áll a sokat hangoztatott igazság: attól, hogy bevallottan csinálsz rossz filmet, attól az még ugyanúgy rossz film lesz. Tekintve pedig, hogy a Béta teszt hollywoodi szinten mérve kvázi home-videós költségvetésből készült az itt-ott érezhető önirónia sem elég ahhoz, hogy túljöjjön a maga kategóriáján. Gyenei filmje abszolút trash, ám egy izgalmas, kreatív, különleges, sőt több pontján botrányosan zavarba ejtő trash.

Ami a 90-es évek megidézést illeti, az remekül sikerült. A nézőnek sokszor tényleg az az érzése, hogy az évtized videojátékainak  karikatúraszerűen túltolt és bájosan B filmes élőszereplős átvezető videóit nézi. A cselekmény videójátéklogikája, a gonosz, megalomán „öltönyös” szerepében élvezettel lubickoló Lindsey Ashby, az ő röhejes, játékbolti parókában és asszonyverőben izmozó verőembere vagy éppen maga Manu Bennett a sziklaarcú komolyságával és – egy rocker tinédzser számára halálmenő – bizsu, koponyás gyűrűivel is arról árulkodnak, hogy még véletlenül se vegyük komolyan a Béta tesztet. Ezt erősítik a GTA 3 grafikáját idéző videojáték betétek. (Mondjuk a videojáték a valóságban ötletet jobban is kidolgozhatták volna, hisz a film egyik legviccesebb jelenete épp az, amikor Creed egy bankrablásba keveredik, és egy túsztól kéne információt kicsikarnia, de csak a videojátékba előre beprogramozott, életszerűtlen mondatokkal kommunikálhat. Kár, hogy a valóság-videojáték szabályainak ütközése kevés ilyen poént eredményezett.)

Igaz, aki egy low budget akcióorgiára vágyna, az ezeket éppen, hogy csalásként élheti meg, hisz a film néhány akciójelenetét (köztük a legbrutálisabb kivégzést) csak a Voodoo 2-es videó kártyát is alig megizzasztó grafikában látjuk. Aztán, amikor már nem is várnánk elkényeztetnek egy - a film lehetőségeihez képest - meglepően impresszív, hat perces, vágatlan akciójelenettel. Amelyben - épp mint egy videó játékban - ellenfeleink viccesen kivárják a sorukat, mielőtt Manu Bennett öklei között végeznék. Alapvetően egy bájos, "guilty pleasure" trash lenne, ha az író-rendező nem gondolta volna úgy, hogy gondolatiságban megpróbál felülemelkedni a direct-to-DVD-s Steven Seagal akcióeposzok szintjén. Noha a Béta teszt nem hazudja el a saját maga jellegét (ellenben), viszont elővesz több olyan fajsúlyos, igen komoly témát, amelyekkel aztán látványosan nem tud mit kezdeni. Ezek miatt pedig nem csoda, hogy az amerikai kritika (vagyis pár kritikus, aki írt róla) utálta. Gyenei ugyanis olyan, az Egyesült Államokban kifejezetten kényesnek minősülő témákat vesz elő, amihez tehetségesebb filmesek is csak a legnagyobb óvatossággal mernek hozzá nyúlni.

Az első ilyen elem maga a főcím. A film egészét nézve teljességgel érthetetlen a főként az USA legnagyobb tragédiáiból (úgy, mint a Kennedy gyilkosság, és az ikertornyok összedőlése) álló montázs. A dolgot pedig csak tetézi a „Semmi nem az, aminek látszik”, ami meglehetősen durva állítás az amerikai politikára a mai napig hatással lévő 9/11-es bevágás után, főleg úgy, hogy a filmben ezek a dolgok még csak említés szintjén sem kerülnek elő.  Ám, még ennél is merészebb (de inkább az ízléstelenség határát súrolóan átgondolatlan), hogy a film egy pontján hőseink „kénytelennek” (különben a szerelmeik bánják) segíteni egy iskolai ámokfutónak.  A Cinefestes vetítés után az egyik producer/szereplő (Edi Zanidache) ki is borult azon, hogy ők csak megmutatták azt, hogy mi történik a valóságban, és mégis őket bántja a kritika. Nos, a probléma természetesen nem ez. A probléma az, hogy semmit nem mondanak korunk egyik legsúlyosabb és legaggasztóbb jelenségéről. Az említett jelentnek ugyanis semmilyen következménye sincs a későbbiekben, sőt mintha a főszereplők is elfeledték volna a film végén, hogy az ő lelkükön is szárad egy rakás gyerek élete. (Sőt a film egy odavetett utalással még magát a mészárost is felmenti.)

A tanulság? Ha komoly társadalmi problémákról akarsz értekezni, akkor azt lehetőleg ne a C kategóriás kivitelezésű, B kategóriás cselekményű filmedben tedd, főleg ha nincs is annál érdekesebb mondanivalód, mint hogy „az embereknek joga van hülyének lennie”. (Érdekes amúgy a főgonosz célja egészen pozitív: a fegyverviselés ellen foglal állást, ám, hogy miként érné el a fegyverek betiltását, és, hogy mi köze van ennek a „videojátékos-agykontroll” technológiával irányított seregnek, az már nem túl világos.) E miatt a kusza és erőltetett nagyotmondási kényszer miatt a Béta teszt végül egészen máshogy lesz rossz, mint ahogy indult. A B-Zs skálán elhelyezhető akciófilmek rajongói (és azok, akik élvezettel röhögnek a magát túlságosan komolyan vevő filmeken, amik képtelenek felismerni, hogy egyáltalán nem olyan okosak, mint hiszik) azonban tehetnek vele egy próbát. Rövid hossza, szórakoztatóan tékás színvonala és egészen kreatív alapfelvetése miatt egy meglepő és a maga módján szórakoztató trash ámokfutás.