Az 1977-es Csillagok háborúja nem pusztán a forradalmi speciális effektusai miatt hozott újítást a hollywoodi űrfilmek látványában, hanem világábrázolásban is. George Lucas űroperája előtt alapvetően kétféleképpen láthatták a mozinézők az űrkorszak technológiai csodáit. Egyfelől ott voltak azok a filmek, amelyek a 60-as évek valóságához valamennyire igazodva, hihetően, inkább realisztikusan igyekeztek ábrázolni az űrutazást. Szűk kabinokkal, nehéz szkafanderekkel és bumfordi, analóg kapcsolókkal. A másik véglet pedig a 2001: Űrodüsszeia és a Star Trek sorozat fémjelezte futurizmus volt. A letisztult, csillogó és tiszta képi világ. Hiszen végre kijutottunk az űrbe, ez pedig nem sikerülhetett volna, ha előtte nem haladjuk meg a földi problémáinkat. Vagyis azt hittük...

Aztán ’77-ben felszálltunk az Ezeréves sólyomra, a galaxis leggyorsabb ócskavasára, ami egyértelművé tette: a csillagok között sem ragyog minden. Hiába az elképesztő technológiai fejlődés, vannak dolgok, amik nem változnak. Ellentétben a Star Trek sorozatok csillogó utópiájával, a forradalmi űrtechnika nem hozta magával a fényes-szocializmust. A kapitalista világ problémáit nemhogy nem haladtuk meg, de a csillagok közé lépve csak elmélyítettük azokat. Azon sokaknak, akik kívül esnek az elit szűkös körén, ugyanúgy napról-napra, ügyeskedve, reménykedve kell tengődniük, miközben az erőfeszítéseik gyümölcsét sem ők aratják le. Innentől kezdve pedig igazából teljesen mindegy, hogy ezt egy ZIL-131 vezetőfülkéjében vagy a Nostromo csillaghajón teszik. A legismertebb (és legjobb) kapitalista-kritikus sci-fi valószínűleg az A nyolcadik utas: a Halál, amelyben egy csapat szerencsétlen, alulfizetett és fáradt munkásnak kell a poklok poklával szembenéznie csak azért, mert a vállalatvezetők profitot sejtenek ebben. Épp ezért most nem is Ridley Scott megkerülhetetlen klasszikusáról lesz szó, hanem két sokkal kevésbé kiforrott és elegáns, de jóval profánabb és bizarrabb munkás-űrkalandról. 

Űrkamionosok

 Az Űrkamionosok egy groteszk és meglehetőséén bizarr válasz arra a – valószínűleg soha, senki által fel nem tett – kérdésre, hogy mi történne, ha a 80-as évek legszürreálisabb horrorfilmjeiért felelő rendező családbarát űr-matinét rendezne. Miután előző filmje a Fortress - 33 emelet mélyen a pokolban viszonylag sikeresnek bizonyult, a főként zseniális és vérbő H. P. Lovecraft adaptációiról (Reanimátor, Tágra nyílt elme) ismert Stuart Gordonnak sikerült összekalapoznia egy kis zsebpénzt, hogy végre leforgathassa régi vágyát, egy filmet kamionosokról, akik az űrben kamionoznak!

Ennyit tudunk arról, hogy miért született az Űrkamionosok, amelynek létezése gyakorlatilag mindenhonnan nézve teljesen indokolatlan. A 25 millió dolláros költségvetés 1996-ban messze nem volt elég egy nagyszabású űrfilmhez (az év sláger-mozija a Függetlenség napja 75 milliót kóstált), a Star Wars már túl régen volt ahhoz, hogy könnyen meg lehessen lovagolni a sikerét, Gordon maga pedig mindig is az erőszakos filmjeiről volt híres, így egészen fura, hogy mit keresett egy PG-13-as, családbarát kalandmozi rendezői székében. Már amennyire családbarát lehet egy olyan mozi, amelynek full-alkoholista főhősét a karrierje csúcsán már messze (de nagyon messze) túl levő Dennis Hopper játssza.

2196-ot írunk, hősünk John Cannyon (Hopper) nyomorultul próbál érvényesülni független űrkamionosként, ami elég nehéz, tekintve, hogy a hatalmas gigacégek épp olyan szemét módon használják ki az embereket, mint manapság (főleg, a Cannyon-hoz hasonló alakokat, akik nem hajlandóak csatlakozni a kötelékükbe). Lerobbant űrkamionjával (ami konkrétan egy kamion, az űrben) próbál egyről a kettőre jutni, amikor beüt a gebasz, és fiatal szerelmével, illetve egy kezdő űrkamionos tanonccal (Stephen Dorf) lesz kénytelen leszállítani egy különösen veszélyes rakományt.

Az Űrkamionosok egy bizarr film, de nem úgy bizarr, ahogy azt egy Gordon rendezéstől várnák. Hiszen a PG-13-as korhatár nem teszi lehetővé a tőle elvárt groteszk brutalitást (azért a nyitó akciójelenet bővelkedik a viccesen leszakadó gumivégtagokban). Egészen különlegesen bizarr. Még csak nem is a kapitalizmust már-már gyermekein parodizáló világa miatt. (A filmben az űrt hatalmas hirdetőtáblák népesítik be, a sofőrök élő reklámfelületek, és a gyorséttermek részére már eleve ketrecben tenyésztik a mozgásképtelen „kocka-disznókat”.) Hanem mondjuk azért, mert egy olyan karaktert tesz meg főhősének, aki teljesen rá van kattanva egy nála majd 30 évvel fiatalabb lányra, akit kvázi-házasságra kényszerítene. És akkor még nem is beszéltünk a film egyik főgonoszáról: a(z említett hölgyre szintén áhítozó) szexmániás, android őrült-tudós Charles Dance-ről (akinek legénységében még a Kommandó főgenyája, Vernon Wells is feltűnik). Persze az igazi gonosztevő nem ő, hanem a háttérben megbúvó kapitalista-elnök. Bár az utóbbi elnyeri méltó, ironikus büntetését, ettől a galaxis munkásainak még nem változik meg érdemben a sorsa.

Az Űrkamionosok hangulatát és műfaji elemeit nézve egy abszolút, már-már értelmezhetetlen vegyesfelvágott. Egy családbarát kalandfilm, ami hemzseg a családot megbotránkoztató elemekben. Ambiciózus, ám túl kevés pénzből készült ahhoz, hogy ezeket az ambíciókat látványosan valósítsa meg. Ám nem is veszi magát annyira komolyan, hogy ez zavaró legyen. Épp ettől a sokszínűségétől igazán szórakoztató. Igazán nem jó film, de folyamatosan történik valami. Ez a valami pedig kellően kiszámíthatatlan ahhoz, hogy ne unjuk rá. Teljesen komolyan vehetetlen, miközben társadalomkritikus szatírának messze nem elég árnyalt vagy okos.

Az űrsepregetők

 25 év telt el Gordon filmje óta, de az űrmunkások sorsa nem lett jobb, legalábbis Korea első nagyszabású űrfilmjeként hirdetett Az űrsepregetők szerint. Sung-hee Jo űreposza leginkább úgy írható le, mint Dél-Korea válasza A galaxis őrzői-re.

A film szívét ugyanis – éppen úgy, mint a Marvel űrkalandjaiban – egy szokatlan, szedett-vedett csapat alkotja, akik a film végére kénytelenek igazi családdá kovácsolódni. Ők a címbéli űrsepregetők. A csillagok közti tér kukásai, akik egymáson is hajlandóak átgázolni, hogy előbb szerezzenek meg egy roncsot (amiért cserébe aztán minimális fizetséget kapnak). Főhőseink az űrtakarítók elitje, a Victory hajó diszfunkciós legénysége: a volt Yakuza, az önző, cinikus robot, a félalkoholista kapitány és a halott lánya után megszállottan kutató pilóta. Aztán egy átlagosnak induló szeméthajsza alkalmával rábukkannak egy átlagosnak kicsit sem nevezhető gyermekre, aki nem csak őket, de az egész világot is megváltoztathatja…

Az űrsepregetők érdekes módon egyszerre tudja sokkal komolyabban, és egyben sokkal naivabban megközelíteni az intergalaktikus munkások szenvedését. Persze a komolyabb relatív kifejezés. Ám amíg az Űrkamionosok egy bizarr karikatúra, addig Sung-hee Jo rendezése viszonylag komolyan vehető. Mármint a maga sokszor humoros, kaland-sci-fi popcorn-film jellegében. A Dél-Korea első blockbusterjeként beharangozott alkotáson abszolút érezhető a nyugati minta: felépítésében, karakter típusaiban, akció szekvenciáiban egyáltalán nem áll messze egy Marvel vagy Star Wars epizódtól. Ám merész, váratlan hangulatváltásaiban mind végig megmarad jellegzetesen koreainak. Bár a CGI vezérelt akciójelenetiben még nem olyan letisztult, mint az ezen a téren sokkalta nagyobb tapasztalattal bíró hollywoodi párjai, más szempontból jóval izgalmasabb azoknál. Hiszen ellentétben a Marvel filmjeivel, mer többről is szólni annál, mint hogy „önmagad megválaszthatod a családodat”.

Az űrsepregetők ugyanis korunk egyik legnépszerűbb mítoszát, a kapitalista, világmegváltó zsenit teszi meg főellenfélnek. Noha a film karakterei, azok motivációi nem sokkal mélyebbek, mint egy hasonszőrű hollywoodi alkotásban, de onnan – manapság – mégsem érkeznek olyan filmek, amelynek az üzenete lényegében az, hogy Elon Musk baromira nem a kisember barátja. A Richard Armitage által játszott James Sullivan egocentrikus és visszataszítóan tenyérbemászó tech-moguljában nem nehéz felismerni a Tesla alapítójának értő kritikáját/paródiáját. Vagy éppen az Amazon mogul Jeff Bezost, aki azt találta egyszer nyilatkozni – miközben az alkalmazottjait hírhedten alulfizeti –, hogy az űrutazáson túl nem igazán lát olyan értelmes célt, amire elkölthetné a vagyonát.

Az űrsepregetők páros lábbal áll bele az ilyen figurákba, akiknek a valós megoldások helyett sokkal fontosabb a saját renoméjuk, örökségük és legendájuk építése. A film „leginkább koreai” aspektusa pedig a finálé. Ez az, ami nyugati szemmel akár naivnak is érződhet. A munkások összefogásával, és az álságos tech-vezér leleplezésével végül sikerül megváltoztatni és jobb irányba terelni a dolgokat. A közösség győzedelmeskedhet az őket kizsákmányoló, álarcát vesztett pénzember felett (aki amúgy talán nem véletlenül az egyetlen főbb szereplő, akit amerikai színész játszik).

Eltérő kultúrák közös tanulsága

 Az Űrkamionosok és Az űrsepregetők a filmes skála abszolút ellentétes végein helyezkednek el. Az egyik egy bizarr, cinikus humorú trash, a másik pedig egy nagy ívű, és a közösségek összefogásának forradalmi erejében őszintén hívő űreposz. A fél világ, 25 év és hatalmas kulturális különbségek választják el őket egymástól, végezetül azonban mégis ugyanarról szólnak. A munkásosztály csak és kizárólag önmagára számíthat. A kizsákmányoltak pedig csak akkor juthatnak előre, ha a felszíni különbözőségeik ellenére képesek lesznek összefogni egymással. A jelenlegi gazdasági és társadalmi problémákra pedig az sem jelent majd varázslatos gyógyírt, ha végleg kilépünk a csillagok közé.