A majmok bolygójának megszületése

A majmok bolygója IV. - A hódítás és A majmok bolygója V. - A csata

20 év telt el az időutazó Zira és Cornélius halála óta, ám ahogy azt a harmadik epizód hátborzongató zárójelenetében láthattuk Ricardo Montalban segítségével sikerült elrejteniük újszülött gyermeküket, Milot (ő a film folyamán átkereszteli magát Caesar-ra, így a későbbiekben én is így hivatkozok majd rá.). Milo (szóval Caesar, akit apjához hasonlóan Roddy McDowall alakít) immáron felnőtt, ám – egyedüli beszélő/gondolkodó majomként - az emberek megtorlásától félve továbbra is kénytelen titokban tartani származását. És ez érthető is, hiszen ebben nem túl távoli jövőben (1991-ben) hétköznapi főemlősként sem könnyű az élet. Az emberek rabszolgaként bánnak a majom társaikkal, akik pincérek, fodrászok, vagy éppen futárok. Ám, mivel az emberek továbbra is rettegnek attól, hogy a majmok átvehetik az uralmat, vasszigorral és különös kegyetlenséggel uralkodnak fölöttük. Azonban, mikor Caesar egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően első kézből kénytelen megtapasztalni, hogy az emberek hogyan kínozzák fajtársait, elhatározza, hogy ez így nem mehet tovább. Kezdetét veszi a majmok alacsony költségvetésű lázadása.

Persze azonnal felmerülhet a kérdés: ha az emberek az előző rész óta tisztában vannak azzal, hogy a majmok háziállatként való tartása, illetve szolgává való „előléptetésük” lesz az első lépés az emberszabásúak felemelkedéséhez vezető úton, akkor mégis mi szükségük van majom fodrászra és majom küldöncre? Továbbá az sem világos, hogy a kutyák/macskák kihalása és az emberszabású munkaerő megjelenése, hogy hozta magával azt, hogy az USA ’91-re egy fasiszta falanszterre hasonlít? (Ám, mivel a forgatókönyvíró ismét Paul Dehn, így hiába várnánk a válaszokra.)

A majmok bolygója IV. - A hódítás világa egy rideg és kegyetlen világ. Bár úgy tűnik, hogy a majompopuláció száma meghaladja az emberekét (legalábbis több statisztát látni majom maszkban, mint nélküle), az emberek mégis brutális elnyomásban tartják őket. (Érdekes lehetett volna, ha a film jobban kitér arra, hogy a majom munkaerő megjelenése, hogyan változtatta meg a gazdaságot is, ám az egyetlen utalás erre egy hevenyészett, nagyjából négy főből álló tüntetés.)

Bár már a sorozat korábbi részei is megközelíthetőek voltak a rasszizmus és a faji előítéletek problémakörének szempontjából, ez igazán a negyedik részben válik központi témává. A párhuzam a filmbéli majmok helyzete és a polgárháború előtti amerikai rabszolgatartás között nyilvánvaló. Caesar pedig a hatvanas évek polgárjogi harcosainak csimpánz megfelelője. A film legérdekesebb részei is egyértelműen a gonosz, elnyomó kormányzó fekete asszisztense és Caesar közti beszélgetések arról, hogy lehet-e erőszakra erőszakkal válaszolni és, hogy milyen módon lehet harcolni az elnyomás és az igazságtalanság ellen.

Témájának köszönhetően a hódítás egyértelműen a széria legsötétebb és -nyomasztóbb része. Az emberek olyannyira túlzásba vitt brutalitással és kegyetlenséggel kínozzák az ártatlan majmokat (többek közt lángszóróval fenyítik őket!), hogy a jóérzésű néző, egyre inkább elkezd szurkolni a majom lázadás sikerének.

A fajsúlyos téma és a komor hangulat ellenére, azonban mégsem lehet igazán sokat mondani a negyedik A majmok bolygója filmről. Az új megközelítés és koncepció nem küszöbölte ki a régi hibákat: a Paul Dehn által írt cselekmény még a korábbi folytatásoknál is elnagyoltabb (Caesar egyik percről a másikra, egy nevetséges montázs alatt szervezi meg a majom ellenállást), az alacsony költségvetésnek köszönhetően, pedig az egész film úgy néz ki, mint ha egy pláza belső udvarában forgatták volna. Bár a rendezői teendőket az akciófilmek terén jártasabb J. Lee Thompson vette át (az ő neve már a legelső résznél szóba került) filmvégi nagy csata mégis csupán egy enervált tusakodás, telis-tele egészen béna megoldásokkal. (Ricardo Montalban halál jelenete olyan suta, hogy szerintem nem is a „náci” rendőrök lökték ki az ablakon, hanem ő maga ugrott ki, hogy ne kelljen tovább szerepelnie a filmben.)
Mivel Dehn abban a tudatban írta meg a filmet, hogy ez lesz a sorozat záródarabja, így a Hódítás eredetileg egy meglehetősen sötét és nyomasztó végkifejlettel ért véget, amelyben a majmok véresen/végleg leszámolnak az emberekkel. A kegyetlen finálé egyfelől erőteljesen aláhúzhatta volna a széria egyik központi témáját és tanulságát (azaz, hogy az erőszak körforgásának nem lehet véget vetni, elnyomottakból lesznek az elnyomók) illetve jól (jobban) illeszkedett volna az eredeti A majmok bolygója alapszituációjához. Ám a tesztközönségnek (és a producereknek) olyannyira nem tetszett a befejezés, hogy a készítők kénytelenek voltak rajta finomítani: így a majmok győzelme után (újdonsült barátnője hatására) Caesar leteszi a fegyvert és a békés együttélésről kezd szónokolni, vagy legalább is arról, hogy fölösleges elpusztítani az emberek, elég kivárni, hogy megoldják maguknak. (Kisebb hiba, de engem zavart, hogy az alacsony-költségvetés miatt minden ugyanúgy nézett ki, így a végén nem teljesen volt világos, hogy akkor most a majmoknak mit sikerült meghódítania: egy komplexumot, egy kerületet, egy várost vagy az országot?)

Caesarnak igaza is lett: a majmok öntudatra ébredése után nem sokkal az emberiség rájött, hogy ami nagyon hiányzik az életükből, az egy jó kis atomháború. Így pár évvel a majmok lázadása után bekövetkezett a régóta esedékes nukleáris holokauszt. A városok porrá lettek, de a majmok valahogy békében megúszták az egészet. Így ők és a (békésebb) emberi túlélők most közösen élnek egy (viszonylag) nyugodt erdei faluban. Ám ez a harmónia ember és majmom között nem tetszik mindenkinek. A gorillák Aldo tábornokkal az élen úgy vélik, hogy egyetlen emberben sem szabad megbízni és mindet el kell pusztítani a bűneikért. Aldo és Caesar konfliktusa aztán a majmok legfőbb szabályának (azaz, hogy „majom sosem ölhet majmot”) felülvizsgálását eredményezi. Van-e jogunk megbüntetni a gyilkost? És, ha így teszünk azzal nem süllyedünk-e le az egymást megállás nélkül gyilkoló emberek szintjére? Érdekes kérdések, kár, hogy csak minimálisan foglalkozik velük a film. Ám Caesarnak nem pusztán a belső ellenfelekkel kell leszámolnia, ugyanis mikor meglátogatják az elpusztult metropolis romjait, összetűzésbe kerülnek az ott élő sugárfertőzéstől megörült emberekkel is, akik hamarosan elindulnak, hogy visszahódítsák bolygójukat a majmoktól. (Az őket vezető Severn Darden a sorozat legröhejesebb főgonosza, mint ha egy James Bond paródiából bukkant volna elő.)

Ahogy azt már az előző részekben is megszokhattuk az új status quo ismét felvett egy rakás olyan kérdést, amelyek felett a forgatókönyvet újfent jegyző Dehn játszi könnyedséggel siklik át. Így pedig a néző száméra nem maradt más, mint, hogy elfogadja, hogy az előző film cselekménye óta eltelt alig 10 év alatt az összes majmom megtanult beszélni és tudatosan gondolkodni, miközben az emberek úgy vívtak egymással pusztító atomháborút, hogy annak a legkisebb hatása sem volt a majom társadalomra.

A majmok bolygója V. - A csata több szempontból előrelépés az előző filmhez képest. Abszolút pozitív húzása a filmnek, hogy annyiban sikerül árnyalni a majmok és emberek viszonyát, hogy nagyjából egyenlő arányban vannak militarista, pusztítani vágyó emberek/majmok és a békés egymás mellett élést propagáló majmok/emberek. Továbbá, mivel a filmet most nem egy zárás utáni bevásárló központban vették fel, hanem van három-négy különböző helyszín, így a Hódításnál jóval hangulatosabb/vizuálisan érdekesebb.

Mindezek ellenére az alig 80 perces zárepizód (amelybe a rövid játékidő ellenére is jutott üresjárat) meglehetősen súlytalanak érződik. Hiába a hátteréül szolgáló izgalmas morális probléma, azzal alig-alig foglalkozik a film. Emellett pedig a Battle for the Planet of the Apes is épp ugyanazon hibákkal küzd, mint elődjei. Igaz a Paul Dehn által írt cselekmény talán egy kicsivel következetesebb, de az alacsony költségvetésnek köszönhetően, most már egyes főszereplők maszkjai is röhejesen bénák. Az akciójelenetek ugyan az előzménynél valamivel „monumentálisabbak” (nagyjából, mint a Honfoglalás), ám továbbra is teljesen fantáziátlanul vannak megrendezve. (Ráadásul a brutális negyedik rész után Arthur P. Jacobs producer úgy döntött, hogy családbarát irányba viszi el a szériát.)

A végső „összecsapás” Caesar és Aldo között pedig annyira feszült, mint két porckorongsérves öregember küzdelme a nyugdíjas otthon utolsó pudingjáért. Azt azonban meg kell hagyni, hogy az egész sorozatban talán a Battle for the Planet of the Apesnek van a legmeghökkentőbb végkifejlete, csak sajnos nem úgy, meghökkentő, ahogy kéne. Ugyanis ez az első film a sorozatban, amely kifejezetten optimistán ér véget: emberek és majmok békében és egyenlőségben élnek egymás mellett, ami – tekintve, hogy időben az első mozifilm előtt járunk – teljességgel érthetetlen. (Ahogy a szánkba rágott hevenyészett tanulság arról, hogy „csupán annyit tehetünk, hogy megpróbálunk egy jobb, békésebb világot teremteni” kevésé illeszkedik a sorozat szellemiségéhez.)

J. Lee Thompson negyedik és ötödik A majmok bolygója filmjének bár vannak érdekes elemei, ám a kidolgozatlan forgatókönyvek, a suta rendezés, és legfőképp a minden érezhető, elképesztően alacsony költségvetésnek (a két rész együtt nem került 4 millió dollárba) köszönhetően ezek az epizódok már sokkal inkább hasonlítanak egy, a videotékák alsó polcaira szánt A majmok bolygója koppintásra, mint sem Franklin J. Schaffner legendás klasszikusára. Ezt látva végül még Caesar szobra is elejt egy könnycseppet a jobb sorsa érdemes franchiseért.

Ám minden hibájuk ellenére A majmok bolygója folytatásoknak van egy hatalmas erényük is: bár nyilvánvalóan csak a pénzért készültek, mégis, ahelyett, hogy szolgaian másolnák az előzményeket, mindig törekedtek rá, hogy valami újat is hozzáadjanak a szériához. Bár a fontos témáikat nem igazán sikerült megfelelően kidolgozniuk, ha nem lennének, akkor lehet, hogy az új trilógia sem készül el, legalábbis nem jelenlegi formájában. (Rupert Wyatt és Matt Reeves filmjei ugyanis sok mindent átemeltek a 4. és 5. epizódból is.) Emiatt pedig minden sutaságuk ellenére sem tudom utálni ezeket a filmeket, hiszen az arravaló szándék, hogy érdekesen, új irányban folytassák a történetet mindig megvolt bennük.