Az 1964 és ’74 között eltelt tíz év igencsak mozgalmas volt a Szörnyek királyának karrierjében. Minden évben bemutattak egy Godzilla filmet, ilyen sűrű évtizede sem előtte sem utána nem volt a karakternek.  

 Azonban a dömping nem feltétlenül tett jót a filmek minőségének. Egyfelől folyamatosan csökkent filmekre szánt pénz. Másrészt pedig a sorozat több részét is kifejezetten a gyerekek igényeire szabva készítették (Son of Godzilla, All Monsters Attack, Godzilla vs. Hedorah, Godzilla vs. Megalon), ez pedig a rajongóknak már annyira nem tetszett. 

Igaz, ez alatt a tíz év alatt is készült néhány jól sikerült rész (Invasion of Astro-Monster, Destroy All Monsters), de a fenti okok miatt a 70-es évek elejére már igencsak megtépázódott a gyík király renoméja (különösen az 1973-as Godzilla vs Megalon tett be neki). Aztán 1974-ben a karakter 20 éves évfordulóján valami olyan történt, amire senki sem számíthatott. Hiszen ki gondolt volna arra, hogy miután Jun Fukuda megrendezte minden idők legutáltabb Godzilla filmjét, rá egy évvel elkészíti a sorozat egyik legjobb részét, jött Mechagodzilla és a Szörnyek királya ismét régi fényében pompázott.

A történet szerint a földet főemlős küllemű űrlények - a készítők valószínűleg olcsón hozzájutottak a Majmok Bolygója maszkjaihoz - akarják elfoglalni. Ehhez pedig létrehozták Mechagodzillát, a Szörnyek királyának cyborg mását. A fém gépet csak Godzilla győzheti le, de ehhez segítségre van szüksége, ezért emberi hőseink kénytelenek feléleszteni egy másik legendás szörnyet, King Caesar-t. Persze űr-majmaink ezt nem díjazzák. Többet nem is igazán akarok elmondani a történetről, mert a korszak Godzilla filmjeihez képest meglepően csavaros ezért nehéz róla spoiler nélkül beszélni.

A film visszatért a komolyabb hangvételhez. Na nem az eredeti Godzilla féle sötét, nyomasztó társadalom kritikus hangulathoz, de ez már nem kis gyerekeknek készült, hanem kaland/sci-fi/szörny filmekért rajongó, gyermeklelkű felnőtteknek.

A maga kategóriájában ez bizony egy nagyszerű film. Már első ránézésre látszik, hogy sokkal több pénzből készült, mint a sorozat korábbi részei. Persze itt is gumiruhás emberek a szörnyek, ami továbbra is komolyan vehetetlen - bár még mindig a SW előtt vagyunk -, de cserébe 500%-kal több robbanás van benne (de tényleg minden robban még a sima szikla is). A 70-es évekbeli funky zene, és a színes effektek pedig igen szerethető atmoszférával ruházzák fel a filmet.  A szörny-szörny elleni harcok is kifejezetten szórakoztatóra sikerültek, meg elég erőszakosra is. Azért nem mindennap látni olyat, hogy Godzilla nyakából úgy fröcsög a vér, mintha Tarantino rendezte volna. Mondjuk ilyen ellenfél mellett nem is csoda, hogy hősünk beszerzett néhány nyolc napon túl gyógyuló sérülést, hiszen Mechagodzilla az egyik legmenőbb kaiju, amit valaha kitaláltak, minden porcikája fegyver (King Caesar viszont nem valami nagy szám, felébresztik majd Mecha jól elveri, inkább maradt volna az ágyban).

A cselekmény végig pörög és most az emberi része sem a kötelező időhúzás a szörnyek verekedéséig, hanem kifejezetten érdekes, izgalmas sztorit sikerült köréjük írni. Persze vannak benne kisebb-nagyobb hézagok és banális ökörségek (Godzilla villámokkal elektromágnest csinál magából) de a cselekmény gyorsasága miatt ezek nem zavaróak, inkább megmosolyogtatóak. A színészek ismét tisztességes alakítást nyújtanak (a nem túl komplikált szerepeikben), esetleg Shin Kishida-t emelném ki közülük, messze az ő „karaktere” a legérdekesebb, meg olyan menő, hogy mindig napszemüveg van rajta (még a repülőn is).   

A film a klasszikus Godzilla filmek egyik legjobb és legszórakoztatóbb darabja. Ha csak egy Godzilla filmet akarsz megnézni, akkor ezzel biztos nem nyúlsz mellé.  Egy évvel később jött is a folytatás, a Terror of Mechagodzilla néven, amit eredetileg a Godzilla széria utolsó részének szánták, végül csak a Shōwa széria (a Godzilla filmek első sorozata, nevét az akkori japán császárról kapta) záró etapja lett. A szörnyek királya pedig 9 éves pihenő után visszatért egy reboot keretében…