Egy cuki, játékos testvérpár és űrbéli jó barátjuk kedves, véres és groteszk kalandjai. Ez a Psycho Goreman, a cinikus posztmodern E.T.

Nincs is szívet melengetőbb, mint egy klasszikus „fiú és a kutyája” kalandfilm. A 80-as/90-es évek tipikus családi filmje, amelyben a kíváncsi, felfedező hajlamú, minden iránt lelkesen érdeklődő gyerkőc és négylábú társa közös kalandok sokaságán átmenve nem csak örök barátságot kötnek, de életre szóló élményekkel is gazdagodnak. Sőt, olykor még a felnőttek életunt világlátását is képesek megváltoztatni. Mint például az E. T., a földönkívüli –ben. Persze ott a négylábú kis kedvenc szerepét egy hajótörött űrbéka játssza. A Psycho Goreman pedig olyan, mint Spielberg klasszikusa. Leszámítva, hogy a kedves, intergalaktikus-barát most a rémálmok főhercege, bolygók elpusztítója, az ismert világegyetem leggonoszabb lénye, akinek kegyetlensége nem ismer határokat.

Az univerzum eme névtelen rémét a családi filmek átlagos testvérpárja Mimi (Nita-Josee Hanna) és Luke (Owen Myre) ébreszti fel örök nyugalmából. Noha az átlagos talán nem a legjobb szó, tekintve hogy Mimi elég súlyos pszichopátiára utaló személyiségjegyeket mutat. A galaktikus hadúr (akinek később a találó Psycho Goreman – röviden PG - nevet adja) börtönére is úgy bukkan rá, hogy éppen az öccse sírját ásatja meg (saját magával, mert amaz elvesztett egy labdajátékot, és ez a vesztes méltó büntetése). Persze PG ébredése az őt bebörtönző Bolygóközi Szövetség figyelmét sem kerüli el, aminek vezére, a galaktikus-kereszteslovag Pandora el is indul, hogy végleg leszámoljon a fenevaddal. Van itt tehát minden, ami egy kedves matiné kalandhoz kell: diszfunkciós család, brutális űrsátán és egy rá vadászó, hasonlóan kegyetlen vallási-fanatikus.  

A Psycho Goreman nem árul zsákbamacskát. Már a legelejétől (sőt a posztertől) egyértelmű, hogy a cél a 80-as évek ifjúsági kaland- és horrorfilmjeinek megidézése, illetve parodizálása. De ez talán nem is meglepő, tekintve, hogy a rendező a múltidéző, vállaltan trash esztétikában pompázó horror/akció/sci-fi-komédiákra szakosodott Steven Kostanski. Ő rendezte a 2011-es – valami érthetetlen okból kifolyólag DVD-n még hazánkban is megjelenő - Terminátor/Robotzsaru paródia Emborgot is. A különbség csak az, hogy míg 10 éve egy direkt-trash film még meglepő volt, addig 2021-re, három Stranger Things évad és megannyi hasonló felütésű ifjúsági-horror után kevés fárasztóbb dolog van, mint egy 80-as évekből építkező nosztalgia-mozi. Nem pusztán azért, mert a másolat-másolata sosem fog akkorát szólni, mint az eredeti, de azért is, mert a poszt-modern trash-nosztalgia hullámvasútját is megülték már ennél jobban is. A Psycho Goreman pedig sajnos nem ér fel az olyan elődökhöz, mint a kultikus Kung Fury vagy a frenetikus Turbo Kid. Ám kategóriájában még így is egy kifejezetten szórakoztató és egyedi darab.

Már csak azért is, mert sokkal csiszolatlanabb, és épp ezért autentikusabb, mint egy Netflixes produkció. Hiszen míg a Stranger Things nosztalgiája patikamérlegen pontosan kimért, (érthetően) a nagy közönség igényére szakszerűen szabott és profin megvalósított, addig a Psycho Goreman minden ízében punk. Sokkal kevésbé lecsiszolt, sőt bizonyos szegmenseiben egyértelműen gyengébb, ám paradox módon épp ezért lesz érdekesebb. (Meg hát nem is nyomja olyan agresszíven az ember arcába a konkrét utalásokat, mint a Stranger Things.) Ugyanis gyengébb színészei és döcögősebb humora önkéntelenül is sokkal pontosabban idézi meg a 80-as évek videós sci-fi/kalandfilmjeit, mint ahogy arra egy szakmailag tökéletesre csiszolt stúdiófilm képes lehet. A Psycho Goreman egy paródia/hommage, de a tökéletlenségei miatt sokkal közelebb áll a megidézet VHS-trash/kultfilmek hangulatához. Ugyanis azokhoz hasonlóan, hemzseg az olyan teljesen elborult, elmeháborodott ötletekben – már a karakterek és a párbeszédek szintjén is – amelyekről elsőre nem is olyan könnyű eldönteni, hogy viccnek szánták őket, vagy csak az író/rendezőnek ilyen bizarr a világképe.

Persze a Psycho Goreman sem lehet teljesen autentikus, de ez nem csak abból a tényszerű körülményből fakad, hogy nem ’86-ban forgatták, hanem abból is, mert nem csupán egyetlen forrásból (a bevezetőben említett E.T. szerű kalandfilmekből) építkezik. Hanem sokkal szabadabban mixel össze olyan különböző film-típusokat, amelyek anno nem feltétlen keveredtek. Az ifjúsági kalandfilmek cselekménye, a nyolcvanas évek vérbő gore-horrorjainak effektjei mellé simán behozza még a Power Rangers (azaz a japán gumiruhás, verekedős tokusatsu filmek/sorozatok) esztétikáját.       

A film legszórakoztatóbb, legemlékezetesebb részei pedig egyértelműen az ez utóbbira rímelő, a címszereplő múltját elmesélő, erősen a 90-es évek hangulatot árasztó, űr(és brutalitás)operás jelenetek. Mindezen számos inspirációs forrás pedig egy sokkal vadabb, sokkal cinikusabb és sokkal groteszkebb egésszé áll össze, mint bármi, ami mögé valaha is beállna egy Netflix. Az ínyenc filmközönség az elvárt fej szétrobbantáson túl, olyan finomságokkal is találkozhat, mint hogy PG a harc hevében ellenfele belső szerveiből csinál kardot, vagy hogy a főhős kiscsaj szerelmét egy hatalmas, csápos aggyá változtatja (aki úgy is marad).

Persze mint minden ilyen film, a Psycho Goreman is olykor egészen fárasztó. Leginkább például maga a főhős Mimi karaktere. A kvázi-pszichopata kislány eleve egy túltolt, kicsit sem szerethető figura, és sajnos az őt játszó Nita-Josee Hanna nem is annyira tehetséges, hogy ne legyen mesterkélt. Ám furamód a film kifejezetten egyenleten színvonalú színészi játéka is hozzájárul kicsit a fentebb taglalt autentikussághoz. Ami pedig a címszereplőt illeti: Psycho Goreman minden szövege és megnyilvánulása telitalálat. A valaha volt egyik legszerethetőbb – bármiféle kedvelhető tulajdonságot mellőző – kegyetlen (kvázi-)rajzfilm gonosza. A film másik titkos fegyvere az Adam Brooks által játszott szuper-lusta apuka, akihez majdnem annyi őszintén vicces pillanat köthető, mint Goreman-hez.

A Psycho Goreman nem egy hibátlan film. Még a vállalt, és az elmúlt években kissé elcsépelt – direkt-trash, múltidéző – koncepciójában sem a legjobb. Ám az elmeroggyant megoldásai, a brutális és brutálisan meglepő ötletei, a remek/kreatív praktikus effektjei és a szenzációs címszereplője (illetve kicsit az amatőrebb húzásai) miatt így is egy, a maga fárasztóságában is roppant kellemes, és szerethető örültség. A vége főcím alatt hallható rapszám után pedig kizárt, hogy ne kaján vigyorral álljunk fel előle!