Alkoholtilalom. Öltönyös gengszterek. Füstölgő géppisztolyok és a húszas évek legvéresebb leszámolása. Boldog Valentin napot!

1929 február 14.-én, Valentin-napon, reggel 10:30 magasságában, Chicago egy átlagos raktárhelységben két rendőregyenruhás és két civil fegyveres brutálisan kivégezte a George "Bugs" Moran vezette északi banda hét tagját. A sajtóban Bálint-napi vérfürdő (Saint Valentine's Day Massacre) néven elhíresült merénylet hatalmas közfelháborodást keltett, és fordulópontnak bizonyult a 20-as/30-as évek gengszter korszaka történetében. Mondhatni a vég kezdetét jelentette. Noha maga Moran szerencséjére pont lekéste a leszámolást, a Chicago uralásért folyó harcot véglegesen elvesztette. Nem sokkal később otthagyja a szervezetet, majd egy évtizeddel a vérfürdő után csalásért letartoztatják. Hátralévő életének döntő részét nincstelenül, a négy rács között tölti. Ott is hal majd meg. Bár a vélelmezett elkövetők mindegyike záros határidőn belül erőszakos halált halt, a hatóságok senkit nem tudtak felelősségre vonni a merényletért.

A több elmélet közül – melyek egyike, hogy a vérfürdő bosszúszomjas rendőrök műve volt – a legvalószínűbb/elfogadottabb magyarázat szerint Al Capone embere Jack McGurn tervelte ki, hogy végezzen a Sebhelyesarcú-ként is ismert gengszterfőnök legfőbb riválisával. Bár Capone chicagói hatalma így megszilárdult, és sosem tudták konkrétan rábizonyítani, hogy ő állt volna a vérfürdő mögött, az incidens jelentősen rontott a megítélésén. Nem csak az eddig elnézőbb közvéleményt és „kollégáit” hangolta maga ellen (ami miatt rövid időre szándékosan börtönbe vonult), de a hatóságok is ezután kezdtek komolyabban foglalkozni azzal, hogy miként lehetne mielőbb kivonni a forgalomból.A Bálint-napi vérfürdőt és az azt megelőző napok eseményeit a B-filmek cézáraként emlegetett, producer-zseni Roger Corman filmesítette meg 1967-ben, stílszerűen A Valentin-napi mészárlás (The St. Valentine's Day Massacre) címen. Corman-t leginkább a produceri tevékenysége okán szoktuk emlegetni, hiszen a keze alatt olyan tehetségek karrierjének a beindításában volt döntő szerepe többek között, mint Martin Scorsese, Francis Ford Coppola, Jonathan Demme, Jack Nicholson, Dennis Hopper vagy éppen Sylvester Stallone. Pedig - a még 90 felett is viszonylag aktív – Corman rendezőnek sem volt utolsó. Noha rendezői életműve „eltörpül” a produceri filmográfiája mellett (hiszen míg utóbbi minőségben több mint 400 produkció köthető a nevéhez, a direktori székben „csupán” 54 alkalommal foglalt helyet), így is számos kultklasszikust vezényelt le. Ezek közül a leghíresebbek – ismét csak többek közt - a Vincent Price főszereplésével készített Poe adaptációi, az eredeti Rémségek kicsiny boltja és persze A Valentin-napi mészárlás.

A Moran-Capone rivalizációt feldolgozó film Corman első alkotása volt, amelyet egy hollywoodi nagy stúdió (jelen esetben a 20th Century Fox) részére készített. Ennek megfelelően jelentősen nagyobb költségvetéssel is bírt, mint a korábbi filmjei. A két és fél milliós büdzsé ugyan nem volt kiemelkedően sok – viszonyításképpen szintén ’67-ből: a Piszkos 12 majd öt és fél, az éves Bond kaland kis híján tíz-, de a Diploma előtt elkészítése is bő hárommilliót kóstált – de messze felülmúlt mindent, amivel a rendező korábban dolgozott. Corman pedig, aki mindig is arról volt híres, hogy mesterien tudja a rendelkezésre álló – általában nem túl sok – erőforrásból a lehető legtöbbet kihozni, mindent centet ki is használt. Vagyis majdnem: hiszen nem is róla beszélnénk, ha nem fejezte volna be a filmet határidő előtt úgy, hogy még a kiszabott gyártási költségből is maradjon. Persze A Valentin-napi mészárlás nem csupán azért vérbeli Corman rendezés, mert takarékosan és gyorsan készült, hanem mert egy roppant dögös, feszes és stílusos műfaji film. Persze, hogy hatásvadász! Egy kicsit legalábbis.

Rögtön a Fox fanfárok után figyelmezteti is a nézőt, hogy amit látni fog, az nem más, mint hiteles reprezentációja az „amerikai történelem legvéresebb napjai egyikének”. A producer-rendező életművét ismerő néző ezt követően kissé elmosolyodhat. Ismerve, hogy Corman milyen exploitation filmekhez adta a nevét, könnyedén hihetnénk azt, hogy az „igaz történet alapján” ez esetben inkább csak a szenzációhajhászat eszköze. És épp ezért meglepő, hogy nem az. Bár, ahogyan azt fentebb írtam, száz százalékos bizonysággal nem ismertek a merénylet részletei, Corman a lehető leghűebben ábrázolja a történteket. Kisebb pontatlanságoktól eltekintve – mint hogy költségvetési okokból Capone olyan villában lakik, amilyenhez hasonlóan a való életben sosem élt –a film cselekménye teljesen megfelel az események lefolyásának, és ismert/vélt okainak. Bár a filmben nem egyszer tüzelnek a Tommy géppisztolyok, a költségvetést sem kizárólag a látványos akciókra szentelte, hanem hogy minél korhűbben tudja megjeleníteni a gengszter-miliőt.

A The St. Valentine's Day Massacre hangulata olyan autentikusnak érződik, hogy már-már érezzük a mindent átható dohányszagot, és az arcunkba húzott fedora alól ösztönösen nyúlunk a whiskey-s üveg után.

Korhűsége, a történtekhez való ragaszkodása, és persze a karaktereket bemutató narrációjának köszönhetően kis híján dokumentumfilmnek, de legalább doku-drámának tekinthetjük. Ám a világéletében műfaji filmeket készítő Corman most sem hazudtolja meg magát. A Valentin-napi mészárlás ugyanis egy roppant feszesen rendezett, kiváló tempójú gengszter film. Máshol talán zavarna, hogy az alig 100 perces játékidő miatt a szereplők többsége elsikkad, és a kelleténél kevesebb figyelmet kap, de Corman többnyire nagyszerű arányérzékkel zsonglőrködik majd egy tucatnyi karakterével. A rendezése végtelenül precíz, melynek eredménye egy üresjáratok nélküli, sodró lendületű film. A dokumentarista megközelítés egyedül a végén csökkenti kicsit a hatást. Hiszen a nagy leszámolásban a vezérek egyike sincs ott, bérgyilkosok végeznek olyanokkal, akikkel nincs személyes konfliktusuk és a merénylet jelentőségét is csak a narrációból ismerjük meg. Nyilvánvalóan történelem-hű és hiteles, ahogy egy dokumentumfilmtől elvárja az ember. Történetként sajnos kevésbé katartikus.

De a film egyéb erényei ezért is kárpótolnak. Hiszen a fentieken túl ne feledkezünk meg a remek, karizma túltengésben szenvedő karakterszínészekről sem. A Capone-t élvezetes teatralitással alakító két Oscar díjas Jason Robards – aki szinte közvetlen ez után a világ legjobb (western)filmjében fogja ellopni showt – által vezetett gárda (benne az Oscar jelölt George Segal és Bruce Dern) egészen remek. Ennél legfeljebb csak akkor lenne jobb, ha az eredeti elképzelések szerint a sebhelysarcú gengszterfőnököt Marlon Brando vagy Orson Welles játszotta volna. Utóbbit a stúdió vétózta meg. Azért az igazán vájtszemű nézők így is kiszúrhatják a fiatal Jack Nicholson kvázi-cameoját is. Mi ez, ha nem sztárparádé?

A Valentin-napi mészárlás nem a gengszterzsáner monumentális remekműve. Nem az a grandiózus, „nagybetűs filmművészet”, mint a Keresztapa vagy Scorsese klasszikusai. „Csak éppen” egy szikár, feszes, hangulatos és meglepően autentikus darabja a műfajnak. Kevesebbet nem is várunk egy Corman filmtől, többre pedig nincs szükségünk!