Drogdíler keresztyén-nindzsák, ördögűzés, háborús emlékek, rajzfilmszerű stricik, eltitkolt fivérek és egy pap, aki vérszagra dinoszaurusszá változik. Ez a The VelociPastor. Egy igazi trash búcsú, amiből csak két dolog hiányzik: a robotok és az érdemi költségvetés. De vajon elég ez egy új kultklasszikushoz? 

A The VelociPastor a valódi és a “kamu-trash” furcsa határmezsgyéjén mozog. Mert valljuk be, az őslény-szerzetesről készített film első ránézésre a trashnél is trashebbenek tűnik, amelyhez képest az Asylum szörnyfilmjei nagybetűs hollywoodi látvány orgiának látszanak, effektjei ehhez képest nagybetűs hollywoodi látványorgiák. Ám, ha tüzetesebben megvizsgáljuk, akkor észre vehetjük, hogy hiába egy vérbeli trash film, ezzel az alkotók is tisztában vannak. Sőt épp ez volt a cél. Ahogy Karinthy sem ismert a humorban tréfát, úgy a The VelociPastor alkotói is teljes komolysággal álltak neki annak, hogy készítsenek egy teljesen komolyan vehetetlen (trash)filmet. Igaz, végül éppen emiatt az önironikus tudatosság okán nem ér fel a tehetségtelenség és a totális, egoista önképzavar kereszteződéséből születő valódi trash műremekekhez (mint a The Room, a 9-es terv a világűrből vagy Neil Breen filmjei). Viszont éppen az érezhető alkotói-lelkesedés miatt válik sokkal szerethetőbbé és szórakoztatóbbá, mint bármi, amit a Gyilkos cápa vs. Óriáspolip-ot elkövető trashgyár valaha is kiokádott magából.

Ki az istennek jutott ez eszébe, és miért?

Valószínűleg a fenti gondolat fogalmazódott meg a legtöbbek fejében, miközben a reggeli kávéját szürcsölgetve váratlanul szembe találta magát a The VelociPastor plakátjával. A zavarodottságot pedig csak fokozza, ha megismerjük a film történetét.

A főként kamaszok amatőrlépregényeit idéző sztori szerint a szülei halála után ázsiai zarándokútra induló pap talál egy varázskövet, amely felruházza a dinóvá változás erejével. Azonban a nagy erővel nem csak nagy felelősség, és hitbéli megingás, de fontos küldetés is jár: hősünkre hárul ugyanis a feladat, hogy megállítsa a szélsőséges keresztény-nindzsák drog üzletét. (Ez elsőre furán hangozhat, de teljesen logikus: először elárasztják a piacot kokainnal, majd elvágják az utánpótlást, arra kényszerítve a függőket, hogy Jézushoz forduljanak támogatásért!)

Noha az egész úgy hangzik, mintha egy cukor sokkot kapott 12 éves tini nindzsa teknőcök rajongó írta volna, a valóság még ennél is kevésbé komolyan vehető. A rendező, elsőfilmes Brendan Steere-t saját elmondása szerint ugyanis az ihlette meg a dinoszaurusz-lelkész hibrid létrehozására, amikor a telefonja egyszer a velociraptor szót, valamiért velocipastor-ra javította. A bizarr elgépelésből először egy egyetemi órára készített kamu előzetes, aztán pedig - két meghiúsult közösségi finanszírozási kampány után, egy privát befektető segítségével - megszületett az egész estés dinópap film. Ebből groteszk eredet történetből is sejthető lehet, hogy a Velocipastort egy pillanatra sem szabad komolyan venni. 

Hiszen a kitalálója sem vette komolyan, kivéve amikor mégis.

A film ugyanis valahol félúton helyezkedik el a komolyan vett szerelemprojekt, és az önfeledt baromkodás eredményeként születő direkt-trash között. Az egész filmen az érződik, hogy az alkotók szívvel-lélekkel készítették. Hogy bár nem voltak komoly erőforrásaik,mégis minden tőlük telhetőt megtettek, hogy azokból a lehető legjobbat hozzák ki. Erről tanúskodik, hogy bármennyire is röhejes az egész történet, a főszereplők (különösen a címszereplőt játszó fiatal Josh Brolin-Ethan Hawk hibrid, Greg Cohan) mindvégig fapovával, teljes komolysággal állnak a szerepükhöz. A vizsga filmes montázsok és vizuális megoldások egyszerre megmosolyogtatóan modorosak, és őszintén bájosak. Mintha a friss diplomás alkotó, a végletekig elszánva próbálná megmutatni, hogy mennyire sokoldalú, “vizionárius” rendező.

Ez az alkotói lelkesedés pedig tökéletesen szürreális ellentétben áll a film abszolút trash filmes kiállásával. Látva a nevetséges műbajszokat, jelmezeket, vagy hogy a (orvosnak tanuló!) prostituált karakterének a lakását egyértelműen az egyik készítő gyerekszobájában vették fel, egyértelművé teszik, hogy a film költségvetése alulról közelítette egy negyedikes zsebpénzét. Ennek is a nagyrésze valószínűleg a teljesen mozgásképtelen, s velociraptorra még messziről sem hasonlító dinójelmezre mehetett el. Ami nem félelmetes, de legalább nevetségesen aranyos. A The VelociPastor tulajdonképpen még a B-ZS tengelybe sem nagyon fér be, sokkal inkább egy lelkes haveri társaság, főleg önmaguk szórakoztatására készített amatőr filmje.

Ám mindezek mellett az is látható, hogy ellenben az egomán trashmesterekkel az alkotók nagyon is tisztában voltak a határaikkal. A film nyitó - és talán legjobb poénjában - például rögtön kapunk egy váratlanul frappáns kikacsintást arra, hogy olyan kevés pénzből dolgoztak, hogy semmilyen CGI effektet sem engedhettek meg maguknak. Ez az önironikus humor azonban a film többi részében már messze nem ilyen egyértelműen van jelen. Ellenben a legtöbb hasonlóan parodisztikus hangvételű, direkt trash filmmel, a The VelociPastor-ban az (ön)irónia alapvetően nem direkt belogó mikrofonokban és szándékolt vágási hibákban nyilvánul meg. Az ilyen felszínes gegek helyett a hangsúly sokkal inkább a filmes sablonok/toposzok szándékos túltolásán, illetve az ezekből következő teljesen öncélú fordulatokon van. Ugyan van néhány teljesen egyértelműen morbid poén, sokszor - mint például a fentebb említett - zenés montázsok esetében nem olyan könnyű elsőre eldönteni, hogy mégis mekkora mértékben szánták poénnak. Valószínűleg teljesen, de az ilyen filmekben kevésbé járatos nézők számára ezek sokszor tűnhetnek ténylegesen ciki jeleneteknek.  

Ha nem ismerős az idézet, akkor most azonnal meg kell nézned a Miami Connection-t (is)!

A The VelociPastor egy olyan trash paródia, ami végletekig merül a trashben, és mindent megtesz azért, hogy a néző valódi trashként értelmezze. Ez a fajta meta megközelítés pedig a trashfilmek iránt tanúsított jóval nagyobb elköteleződést és szeretetet igényel, mint mondjuk a Grindhouse projekt, ami azok számára is nézőbarát lehetett, akik rendes trash filmet amúgy sosem néznek. Emiatt a film is képes olykor átváltani humorosból, fárasztóvá, vagy éppen kissé unalmassá. Ám a végén egy olyan valódi trash-parádéban teljesül ki, ami miatt lehetetlen rá haragudni. A The VelociPastor leginkább azoknak a trashkedvelő filmbuziknak szól, akiket magukat is vonz a filmkészítés. Bár a tempója és a humora messze nem egyenletes, és ahogyan a legtöbb hasonló film esetében, ennek is többen osztják meg majd a poszterét, mint ahányakban egyáltalán felmerül a megnézése. De talán van még pár hozzám hasonló, aki majd önfeledten fedezi fel benne, hogy:

“De hiszen ez az a film, amit a bennem élő 12 éves forgatna, ha kapna 50 dolcsit és egy dinó jelmezt!”