Mindenki kedvenc tinédzser, mutáns, nindzsa teknősei éppen harminc éve debütáltak a mozivásznon. Az 1990-es, első élőszereplős mozifilmjük vajon még ma is megállja a helyét, vagy csak gyermekkorunk emlékeit rontjuk el az újra nézéssel?

A klasszikus 1987-es (és azt követő) animációs sorozatoknak hála a Tini nindzsa teknőcök ma gyakorlatilag egyet jelentenek a bájosan butuska, tipikus szombat reggeli rajzfilmmel, és az azokhoz tartozó akciófigurákkal, mesekönyvekkel és reggeliző pelyhekkel. Pedig – és ezt manapság talán kevesebben tudják már - a teknőcök eredete azért ennél valamivel sötétebb. A művészekről elnevezett, harcművészetben jártas hüllők ötlete először Kevin Eastman és Peter Laird fejéből pattant ki, 1984-ben. A szerző páros eredeti képregénye négy, akkoriban népszerű sorozat (New Mutants, Daredevil, Ronin, Cerebus) paródiájaként indult. Ám – tekintve, hogy egy független képregényről van szó – dacára annak, hogy az egész alapfelütés egy viccből indult ki, a korai Tini nindzsa teknőcök hangulata jóval komorabb és véresebb volt.

Aztán érkezett az 1987-es animációs sorozat, ami jelentősen infantilizálta az alapanyagot és (részben talán épp ezzel) meghozta a világhírnevet a teknőcöknek. Ami azonban igazán érdekes, az éppen az, hogy dacára annak, hogy a rajzfilm sikere nélkül valószínűleg a film sem készül el, az 1990-es, Steve Barron által rendezett mozi mégis sokkal inkább az eredeti képregény, mintsem a sorozat adaptációja. Az élőszereplős Tini nindzsa teknőcök alkotói előtt a legnagyobb kihívás éppen az volt, hogy megtalálják a megfelelő hangvételt. Hiszen az alapot egy, még képregényes mércével nézve is egészen szokatlan és komolyan vehetetlen koncepció adja. Így annak ellenére, hogy az 1989-es Batman hatására egyre nagyobb kereslet mutatkozott a képregényadaptációs/szuperhősös mozifilmek iránt, és hogy a 80-as évek végére a teknősök világszenzációvá váltak, kezdetben minden nagyobb stúdió visszautasította a projektet.

Ami nem is csoda, hiszen nehéz elképzelni, hogy miként lehetne olyan komolyan vehető, élőszereplős filmet készíteni, amelynek története szerint egy patkány a ketrecéből figyelve gazdáját, megtanulja a nindzsucu művészetet. Majd örökbe fogad négy, pizzaimádó, mutáns teknősbékát, akiket a kedvenc reneszánsz művészeiről nevez el, hogy átadja nekik nindzsa tudását. És akkor még nem is szóltunk a sportmániás bűnüldözőről, vagy New York utcagyerekeiből hadsereget építő nindzsa klánról.

Végül az újonc New Line és az ázsiai harcművészeti filmekben utazó Golden Harvest koprodukciójában megvalósuló filmnek egészen bravúrosan sikerült megtalálnia a hangját. A szinte teljes egészében éjszaka játszódó filmen erőteljesen érezhető az egy évvel korábbi Batman hatása. Az atmoszféra jóval sötétebb, mint a rajzfilmsorozatban, és bár a film egyáltalán nem véres, az animált adaptációval ellentétben nem lúgozza ki a képregény komorabb aspektusait sem. Látjuk, ahogy a teknőcök elvesztik apjukat, erősen utalnak arra, hogy Zuzó pribékjei komolyan megkínoztak Szecska mestert és Rafaello szájából még finomabb káromkodást („damn”) is hallunk. Ráadásul a film konfliktusának egyik forrása az, hogy egy karizmatikus személy milyen könnyen képes rossz útra terelni az eltévelyedett, a nagyvárosban szülői útmutatás nélkül tévelygő tiniket. Természetesen a film igazából nem kezd semmit a gyerekbűnözés témájával, de kétségtelen, hogy egy alapvetően tizenéves korosztály számára készített alkotásban meglehetősen ritkán kerülnek elő ilyen társadalmi problémák.  

A film "trafikos képeinek" gyűjteményéhez kattints a galériára!

Mindemellett azonban a film sosem veszi magát túl komolyan. Éppen annyi komolyságot enged meg magának, ami ahhoz kell, hogy jobban átérezzük a címszereplők válságát. Akik megőrizték a rajzfilmet idéző vidám, mulatságos formájukat. Meglehet, a harsány poénjaik jelentős része felnőttfejjel egészen fárasztó tud lenni. 

A filmzenén itt-ott érezhető a bizonytalanság, mintha a film maga is keresné a saját hangulatát. Hiszen az aláfestésben egyaránt találunk komorabb, dob központú zenét, klasszikus cirkuszi show-t, a Rocky filmek felkészülős montázsait, vagy éppen egy Beverly Hills-i zsaru jellegű, könnyed akció-vígjátékot idéző szintetizátor dallamokat. (A zenei csúcspontot amúgy egyértelműen az egyslágeres Partners in Kryme rapduó végefőcímdala jelenti.) Ám annak ellenére, hogy John Du Pont albuma önmagában hallgatva néhol elég hektikus lehet, a film alatt remekül működik. Nem csupán fülbemászó, de nagyban hozzájárul, ahhoz, hogy kialakuljon a film sajátos hangvétele.

Ez a hangvétel pedig nagyjából egy komolyabb rajzfilmé. Az itt-ott előforduló gyermeteg poénjai ellenére a  Tini Nindzsa Teknőcök nem nézi le a potenciális (11 éves nézőjét), és mer komolyabb vizekre is evezni. Ám nem esik át a ló túloldalára, és nem is próbálja azt sem elfedni, hogy egy alapvetően eléggé komolyan vehetetlen koncepcióból építkezik. Ily módon pedig létrejön egy olyan fantasztikus, rajzfilm szabályok szerint működő film, amelynek forgatókönyve ugyan nem olyan elnagyolt elemmel bír, amelybe könnyedén bele lehetne kötni, ezek mégsem válnak zavaróvá. Ugyanis a film végig helyén kezeli magát, és tisztában van vele, hogy bár a kamerák előtt élő szereplők ugrálnak, ez mégiscsak egy rajzfilm világ, rajzfilm szabályokkal. Így bár ennek értelmében a karakterek nagy része csak megjelenésében lép túl a két dimenzión, a színészek olyan lelkesedéssel és karizmával játsszák őket, hogy így is szerethetőek. Pedig a legtöbbjük karakteríve kibontatlan marad, vagy éppen el sem kezdődik (a hoki maszkos igazságosztó Casey Jonesnak (Elias Koteas) pl. semmilyen története nincs).

Ezek közül csupán a Zuzó és az általa vezetett Fürgeláb klán motivációjának és végső céljának hiánya zavaró. Mármint Zúzó (James Saito) egy elképesztően karizmatikus, és félelmetes fő gonosz, akinek filmbéli első feltűnése olyannyira hatásos, hogy az csak Darth Vader bemutatkozásához mérhető. Ehhez képest az, hogy a nindzsa seregét műszaki cikkek, és pénztárcák ellopására használja, méltatlanul kis stílű húzás. A másik kissé érthetetlen dolog, hogy bár Raffaello (a dühös, magányos harcos), Leonardo (a megfontolt vezér) és Michelangelo (a mókamester) is megőrizte a rajzfilmes karakterét, az eredetileg technikai zseni Donatello-t leredukálták utóbbi gyenge másolatává. Ami azért sem volt szerencsés, mert olykor egy Michelangelo is éppen elég idegesítő tud lenni. Pozitívan meglepő viszont, hogy sok más feldolgozással ellentétben a film nem szexualizálja túl April O’Neil-t (Judith Hoag). Bögyös maca helyett sokkal inkább rámenős, öntörvényű, profi újságíró és az önmaga jogán is kompetens karakter. Igaz, amikor Michelangelo a TV előtt csorgatja rá a nyálát, az azért elég kellemetlen. Fun Fact: a filmben egy apró pillanatra feltűnik a későbbi Oscar díjas Sam Rockwell is, de hogy kiszúrjuk, valódi nindzsa szemek kellenek.

Bár a poénokon néhol igen, a technikai megvalósításon abszolút nem fogott az idő vasfoga. A legendás Jim Henson műhelyében készült teknősök valóban élőnek érződnek. A maszkok az animatronikus báb technika csúcsait képviselik, amely igazán kifejező mimikát kölcsönöz hőseinknek. Ráadásul – és itt látszódik a Golden Harvest közreműködése is – a bumfordinak tűnő jelmezek ellenére az akciójelenetek remekül megkoreografáltak, kifejezetten dinamikusak és követhetőek, miközben kihasználják a teknőc harcmodor sajátosságait is.  Hála a jelmezes/báb technikás megoldásoknak, ellenben a későbbi CGI filmekkel a teknősöknek valódi súlya és fizikája. Persze emiatt a harcok is sokkal földhözragadtabbak, de ettől válnak izgalmasabbá is. Mai szemmel egészen mulatságosnak hangzik, hogy, anno a kritikusok és a túlságosan szülők kikeltek a film erőszakossága miatt. Bizonyos országokban ráadásul úgy cenzúrázták a filmet, hogy minden nundzsakus részt kivágtak, hiszen túl veszélyes példát mutat a gyerekeknek. Azt mondjuk nem értem, hogy a kardok és a harci törők miért maradhatak, de az kétségtelen, hogy nincs az a gyerek, aki a film után ne akarna egy nundzsakut.  Sajnos, ami a jól összerakott akciókat illeti: ez alól éppen Szecska mester és Zúzó végső összecsapása a kivétel, amely már paródiába illően anti-klimatikus véget ér.

Hasonlóan remek a film ritmusa is. A visszaemlékezésekbe zárt eredettörténetet remekül ágyazták be a szinte üresjárat nélkül pergő cselekménybe. Így egyrészt mindenki számára érthető, hogy mégis honnan jöttek a karate békák, ám az ezzel tisztában lévő rajongóknak sem kell 20-30 perc kötelező expozíciót végigszenvednie. Ám meglepő módon a kalandok közepette a film nem fél egy kis időre belassulni, hogy a karakterekre is jusson ideje.

Hibái ellenére a Tini nindzsa teknőcök tulajdonképpen nem öregedett rosszul. Harminc év távlatából is sikerült megőriznie az eredeti báját. Tulajdonképpen pontosan azt nyújtja ma is, mint amikor bemutatták. Persze ez abban az értelemben is igaz, hogy akit már három évtizede is idegesítették harci teknőcök, azokat ma is fogja. Ám a fiataloknak, és a fiatal lelkű felnőtteknek (főleg, ha van egy kis nosztalgiájuk a film iránt) épp ugyanolyan szerethető maradt. Dacára annak, hogy már csak a koncepciójából kifolyólag elképesztően igényli a Suspension of Disbelief (a hittelenség felfüggesztése) alkalmazását, nem igazán tudok elképzelni ennél jobb élőszereplős Tini nindzsa teknőcök mozifilmet. Nem pusztán a 80-as/90-es évek kevés jó képregényadaptációs filmjének egyike, de – különösen, ha figyelembe vesszük az egyre gyerekesebb, és technikailag is gyengébb folytatásokat, amelyek eme film hírét is csorbították – közülük is a leginkább alulértékelt is.