Mi az ott a vízben? Egy ember? Egy hal? Nem, ez Pörölyfej, a cápaember! Jeffrey „Reanimátor” Combs minden korábbinál elvetemültebb és istentelenebb teremtménye. Egy megállíthatatlan gyilkoló gép, az emberi evolúció következő lépcsőfoka! Félig hal, félig ember, teljes egészében trash! Egy kíméletlen gumiszörny, ami elől sem vízen, sem a földön nem lehetünk biztonságban! Kivéve, ha van nálunk egy permetező hátizsáknyi Listerin, azt valamiért nem bírja.

Ha közvetlenül egymás után kéne két filmet forgatnunk az ezerarcú Steven Seagal-al, akkor valószínűleg bennünk is feltámadna a vágy egy emberibb, érzelmekben gazdag főhős iránt. Így lehetett ezzel Michael Oblowitz is, aki a kar eltörés Mozartjának sokadik természetvédelmi akcióeposzának (A professzort keresse a kölcsönzőkben!) ledirigálását követően, pihenésképpen rendezett egy igazán szívhez szóló drámát egy szerető apáról és annak különc fiáról. Ez a Hammerhead: Shark Frenzy (vagy másnevén Sharkman), egy megható történet egy orvosról (Jeffrey Combs, akinek már az óvodában is Frankenstein volt a jele), aki mindent megtesz azért, hogy fiát kigyógyítsa a rákból. Ám, sajnos a szívtelen és gonosz gyógyszer lobbi nem nézi jó szemmel, hogy hősünknek sikerült megoldást találnia a világ összes betegségére.  Így a jó doktor kénytelen egy lakatlan szigeten, a világtól elrejtőzve élni, pedig csupán egyetlen hibát vétett: túlságosan szerette a fiát. Fiánál csak egy valamit szeret jobban: a pörölyfejű cápákat. Mivel pedig utóbbi – a film szerint – immunis a rákra, így adja magát, hogy két szenvedélyét összehozza egyetlen gyilkos mixbe. Só, cukor és minden mi jó hozzáadása után pedig megszületik Pörölyfej, a cápaember. Miközben Dr. Újjáélesztő egy jó apához mérve azon ügyködik, hogy fiának alkalmas párt találjon (akivel szaporodhat, és ivadékaik majd átvehetik az uralmat a bolygó felett – ez itt a démoni kacaj helye), addig a szigetre megérkezik volt kollégája, akit elkísér fia régi barátnője (a cég vezetőbiológusa), a gyógyszercég IT menedzsere (William Forsythe) és további három főnyi cápaeledel. Ők sajnos nincsenek elragadtatva a világuralomra törő cápaembertől, így próbálnak elmenekülni, csak hogy a cápaembertől (és Combs magánhadseregétől) nincs menekvés (kivéve persze a főszereplőként funkcionáló biológus csaj és a rendszergazda „karakterek” esetében.)

Nem is értem, hogy, hogy nem talál partnert ez a cukipofa.

A Cápaember sagája pontosan olyan szórakoztatóan szar, C kategóriás horror, mint amilyenre a címei vagy a poszter alapján asszociálnánk.  Mégis van valami, ami kiemeli a tucat számra érkező, elborultabbnál elborultabb Syfy csatornás szörnycápa filmek közül: a mindig zseniális Jeffrey Combs. Egyszerűen élvezet nézni, ahogy lubickol a karikatúraszerű, rajzfilmes örült doktor szerepében. (Aki olyan gonosz, hogy MINDIG napszemüveget hord.) Ripacskodás nélkül, halál komolyan játssza a figurát, ami éppen a komolysága miatt lesz szórakoztató. Továbbá a mai olcsó és igénytelen CGI-vel dolgozó cápafilmek után kifejezetten jó érzés egy olyan alkotás, amelyben a címbéli szörnyeteg nem négy darab poligon, hanem – legtöbbször – egy gumi jelmezes ember kelti életre. Főleg, hogy maga a jelmez nem is néz ki rosszul, éppen ezért teljesen érthetetlen – és ez a film trash élvezetét leginkább rontó tényező - hogy miért nem mutatják soha a szörnyet a maga teljes pompájában. Hiszen bár az etetései kellően véresek, és rendesen szakadnak a gumivégtagok, sajnos mindez sokszor követhetetlenül gyorsan van megvágva. Leszámítva Combsot és címszereplőt, minden más totálisan röhejes. William Forsythe akcióhősként totális miscast, a jelenet váltások sokszor inkonzisztensek (a cápa ember „teleportáló képességét” még Jason is megirigyelné), az akciójelenetek pedig teljesen komolyan vehetetlennek. Elképesztően mulatságos, ahogy a (rohamosztagosok és a Star Trek vörös ingesei által kiképzett) kommandósok fél óráig lőnek eredménytelenül hőseinkre, még rakétával sem találják el őket, ám az apuka testű IT-s minden különösebb gond nélkül végez a komplett hadsereggel. (Gondolom ő szerelte be Rambo routerjét és közben ellesett ezt-azt.) Szerencsétlen katonák legnagyobb teljesítménye, hogy felrobbantják a saját járműveiket. Szerencsére a film kellemesen rövid, és szinte üresjáratok nélkül pörög, így mindig történik benne valami olyan váratlan hülyeség, legyen szó az egyik szereplőt megtámadó gyilkos indákról, a jeep szélvédőjébe fejest ugró cápaemberről vagy bármelyik akciójelentről (melyekhez képest a Kommandó egy háborús dokumentumfilm.)

Jeffrey Combs és egy zöld trutyival teli injekciós tű, ebből BIZTOS nem lesz baj.

Pedig a cápaember koncepciója kifejezetten jó lenne, és megérdemelne egy rendes szörnyfilmet. A Hammerheadben benne lett volna egy kultklasszikus lehetősége, csak ehhez kompetensebb rendezés, (Combson kívül) jobb színészek és valamivel nagyobb költségvetés kellett volna. (Képzeljétek csak el milyen menő lett volna, ha ’87-ben Stuart Gordon rendezi meg!) Ez ugyan elmaradt, és bár a legnagyobb trash eposzokhoz sem ér fel (ehhez elég lett volna, ha többet/hosszabban mutatják a szörnyet), ám így is egy bájosan béna és szórakoztatóan gagyi film lett. (Nem is értem, hogy a Film+ miért nem tűzte még műsorra, annak a késő esti sávjában lenne a helye.) Noha áthatja a TV filmes olcsóság, így is jóval ingergazdagabb és élvezetesebb, mint a legtöbb Asylum produktum, így összességében a rossz filmek rajongóinak csak ajánlani tudom.

Pörölycápákba szerelmes Jeffrey Combs/10