A 80-as években az addig fénykorát élő olasz műfaji film egyre inkább a válság jeleit kezdte mutatni. Nem véletlen hát, hogy erre az időre esik a hetvenes években még hatalmas mozibevételeket generáló Spencer-Hill páros „feloszlása” is. Az 1985-s Szuperhekusok után – közös megegyezéssel, bármiféle harag nélkül – úgy döntöttek, hogy külön utakon folytatják a karrierjüket. A 90-es években tető pontra érő válság – melynek hatására Olaszországban hosszú ideig gyakorlatilag megszűnt a műfaji mozifilmek gyártása - egyik fontos tényezője a kereskedelmi televíziók egyre nagyobb térnyerése volt (amelyek szisztematikusan szívták el a közönséget a mozitól). Ennek köszönhető az is, hogy az 1986-os Aladdin bukása után Bud Spencer is a kisképernyőn folytatta tovább a pofonosztást.  (Erről önéletrajzi könyvében ironikusan megjegyzi, hogy attól félt, hogy túl kövér lesz ahhoz, hogy beleférjen a TVbe.) Azonban a karrierjének ezen időszakát meghatározó két filmsorozat (az Óriásnyomozó és az Extralarge) elkészítése között még egyszer, összeállt az Ördög jobb és bal kezét, a Bűnvadászokat, a Nyomás utána-t illetve Nincs kettő négy nélkült is rendező Enzo Barbonival. (Terence Hill állítólag a Lucky Luke miatt maradt ki a projektből, de  ez csak a magyar Wikipedia szerint van így). Így született meg utolsó közös filmjük, a méltatlanul keveset emlegetett  Fél lábbal a Paradicsomban. (Ami az utolsó igazán jó, Bud Spencer főszereplésével készült film.)

Bull Webster (Bud Spencer) taxisofőr munkahelyi gondokkal küzd. Rosszul megy az üzlet, s ezt kihasználva, a konkurens vállalat egy ügyvéd segítségével elhatározza, tönkreteszi a Webster-Taxi-Társaságot, hogy olcsón hozzájusson a vállalkozás területén lévő ingatlan tulajdonjogához. Bull anyagi ereje fogytán van, miközben a legkevésbé sem sejti, hogy zsebében egy lottószelvény bújik meg, amellyel megnyerheti a legnagyobb összeget, amelyet lottón valaha is nyertek. A 150 millió dollárral keresztülhúzhatja ellenfelei üzleti számításait. Ettől kezdve jövője izgatni kezdi a "különleges"" hatalmi érdekeket. A Paradicsomból az Angyal (Thierry Lhermitte), a Pokolból az Ördög (Carol Alt) érkezik a Földre, hogy Bullt a Jóra ösztönözze, illetve a Bűnre csábítsa. Úgy tűnik, ez utóbbi könnyebb lesz: az Ördög személyes képviselője ugyanis egy gyönyörű lány, vörös ruhában. (MAFAB)

A Fél lábbal a Paradicsomban viszonylagos ismeretlenségében az olasz film akkori válsága mellett az is közrejátszhatott, hogy ez nem éppen a legtipikusabb Bud Spencer film. (Ezt még maga a színész is elismeri az önéletrajzában.) Ami kicsit fura, ha figyelembe vesszük, hogy ki rendezte, hiszen Barboni (vagy művész nevén E. B. Clucher) nem pusztán értette, hogy mitől működnek ezek a filmek, hanem az Ördög jobb és bal kezével gyakorlatilag ő teremtette meg a Spencer-Hill formulát. Szóval, ha valakitől, akkor tőle joggal várhatna el az ember egy pofonokban tobzódó filmet. Ám a pofonok ezúttal – szinte – elmaradnak. Ez viszont koránt sem baj. Egyfelől, mert Spencer ekkor már közelebb volt a hetvenhez, mint sem, és bár remek formában van a filmben, több és hosszabb akció jelenet esetén már valószínűleg megmutatkoztak volna a fáradság jelei. (Annál pedig semmi sem kiábrándítóbb, mint amikor az ember szembesül, hogy gyerekkori hőse sem olyan fürge már. A 1994-es Bunyó karácsonyig-on már nagyon szembetűnő ez a fáradság. Ám lehet, hogy az a film is jobban sikerül, ha Hill megengedte volna Barboninak a rendezést.)

A pofonok elmaradása – ami azért így ebben a formában nem igaz, hiszen egy rövidebb verekedést most is kapunk – nem jelenti azt, hogy kevesebb poén lenne a filmben. Hála a rendezőnek a filmjeire oly jellemző verbális és non verbális humor most is bőséggel jelen van. Spencer dühbe gurulásai, gunyoros megnyilvánulásai és víziló attitűdje – azaz ritkán indul meg úgy igazán, de ha egyszer igen, akkor jaj annak aki az útjába kerül – mind-mind megunhatatlan poénforrás, amelyeket a rendező maximálisan ki is használ . (Bár annyira emlékezetes, szállóigévé vált aranyköpések nincsenek mint a korábbi filmjeiben, de a magyar szinkron most is kiváló.) A finálé fergeteges taxis-dodzsem leszámolását pedig nyugodtan odarakhatjuk bármelyik klasszikus film verekedése mellé. Amiben pedig – az önálló Spencer filmekhez képest - különösen erős a film, azok a mellékszereplői. A meny és a pokol küldöttei nem pusztán asszisztálnak minden idők leghíresebb olasz színészéhez (TIME magazin, 1999), hanem kis híján egyenrangúak vele.     

Thierry Lhermitte remek Terence Hill pótlék, már abban az értelemben, hogy most ő az, aki leginkább Spencer agyára megy. Ám ellentétben az Angyalok is esznek babot Giuliano Gemmájával itt nincs az az érzete az embernek, hogy Viktor szerepét nem rá írták volna, hiszen a Lhermitte által játszott angyal sokkal ügyefogyottabb (de nem olyan fárasztóan, mint Caputo) és kevésbé szándékosan idegesíti a főszereplőt (ellenben Hill figuráival, akiknek ez a hobbijuk.) A morális skála másik végén helyezkedik el az ördögi Carol Alt, aki annyira csábos, és szédítő végzet asszonya, hogy abszolút megértjük, hogy az ördög (az Oscar jelölt Ian Bannen), miért éppen őt szemelte ki a feladatra. A legtöbb férfi bizonyára odaadná érte a lelkét, pechjére Bud Spencer több mint a legtöbb férfi.

Érzésem szerint a Fél lábbal a Paradicsomban-ban valamivel nagyobb hangsúly van a történeten is. A cselekménye a természetfeletti vonatkozása ellenére is földhözragadtabb, fokuszáltabb és kevésbé rajzfilm szerű, mint a nagyobb klasszikusoké. Hiszen miről is szól tulajdonképpen? Egy átlagember küzdelméről a hatalmasokkal, ahogy kísértések és a lelkiismerete között folyamatosan őrlődve próbál boldogulni. És persze, mint a legtöbb Spencer filmben a végén itt is az egyszerű munkásember győz az őt irányítani akaró kapzsi és fondorlatos felsőbb erőkkel szemben (legyenek az egy kapzsi oligarcha vagy Isten maga).  Nem egy túlcsavart, vagy mélyen filozofikus, de egy abszolút gondosan, kellő részletességgel megírt történet ez, amelynek hála a film nem csupán laza szálakkal összefűzött gegek sorozata (mint például az amúgy eszméletlenül szórakoztató És megint dühbe jövünk.) (Igaz, az végül nem teljesen derül ki, hogy miért is volt olyan jelentős Bull, hogy a menny és a pokol egyaránt küzdött érte, de hát ki ne akarná Bud Spencert a soraiban tudni?)

A pofonok hiánya mellett még a zene az, ami feltűnően más, hiszen a Giancarlo Bigazzi által szerzett An angel around me nem azzal a tipikus Spencer filmekre jellemző italo-disco hangzással bír. Ám ez nem is baj, hiszen a lassabb –érzelmesebb – főcímdal ez esetben sokkal jobban illik a filmhez, maga az aláfestő filmzene pedig kellően dinamikus, és egész változatos. (Míg Carol Alt kapott egy külön „ördögi” szaxofon témát, addig az autóüldözéses részekben inkább a rock hangulat dominál.)

Ám ezek mind hiába lennének, ha Bud Spencer nem lenne. Hiszen mint mindig, most is ő a film igazi lelke. És, bár a megszokottnál kevesebbet verekszik, a karaktere nem tér el lényegesebben a közkedveltebb Spencer mozik hőseitől. Bull egy szimpla átlagember, aki nem vágyik semmi különösre pusztán egy nyugodt életre, családja közelségére, na meg persze egy jó nagy lábas babfőzelékre. Bár modora gyakran flegma, és meglehetősen könnyen jön dühbe is, ám étvágyánál csak szíve hatalmasabb. Egy morcos jótevő, aki nagyot üt, de csak arra, aki tényleg megérdemli. Hiába kísérti meg a kincs és a gazdagság a végén úgy is a helyes utat választja majd. 

A Spencer(-Hill) filmek sikere nem pusztán a pofonokban rejlik, azoknál sokkal fontosabb az, hogy kik adják azokat a pofonokat. Carlo Pedersoli hétköznapi, az élet egyszerű örömeit kedvelő, önzetlen hőse, nem pusztán végtelenül szerethető, de legtöbbünk számára nagyon könnyedén azonosulható is. Ez a karakter olyannyira illik rá, hogy ő maga is gyakran viccelt azzal, hogy igazából nem is színész, hiszen legtöbbször saját magát játszotta. Ám, még ha így is volt, akkor sem lehet letagadni, hogy Spencernek volt egy senki máshoz nem fogható, természetes komikusi vénája. Saját elmondása szerint gyakran nehezére esett megtanulnia a szövegeket, de ez nem okozhatott problémát, hiszen az igazi humora mindig is a testbeszédéből, és – direkt túlzó –  mimikájából fakadt. És pont ez az, ami miatt sosem sikerült, és sosem sikerülhet teljesen lemásolni ezeket a filmeket. Na, nem mint, ha nem próbálkoztak vele, többek közt 1995-ben maga Barboni is megpróbálta még egyszer megismételni az Ördög jobb és bal keze sikerét (a sorozat harmadik részének szánt, a hősök fiait középpontba állító Trinità & Bambino... e adesso tocca a noi), ám hiába szerződette le a fiatal Pedersolira egészen hasonlító Keith Neubert-t, a lényeget, az igazi Bud Spencert nem lehetet helyettesíteni.

Visszatérve a Fél lábbal a Paradicsombanra: Bár Bull szakálla már összesebb és pofonokat sem olyan intenzitással osztja, mint Charlie Firpo tette azt, ám legbelül még mindig ugyanaz a Bud Spencer, akit oly sokan a szívünkbe zártunk.  

Érdekes, hogy nekem a film nézése során nem egyszer volt az az érzésem, hogy az egészben van valami önirónia, többször úgy éreztem, hogy a készítők kikacsintanak Spencer életére és korábbi filmjeire. Míg a teljesen indokolatlan indián taxisofőrről a korai westernek, addig az olyan a „- Látja épp úgy beszél, mint egy kamionsofőr. - Nevetni fog, azért beszélek úgy, mint egy kamionsofőr, mert kamionsofőr vagyok” szóváltásról  könnyedén az És megint dühbe jövünk juthat az eszünkbe. Illetve a kevés verekedés, Spencer karakterének jellemzése ("Mára már egy kissé lehiggadt, de hidd el, elég viharos élete volt") és a tény, hogy a többi filmjétől eltérően itt családja és gyereke van olyan érzést kelt, mint ha itt már ő is tudta volna, hogy kezd idős lenni azokhoz a filmekhez. Persze valószínű, hogy ezeket már inkább csak rajongásom láttatja velem.

A Fél lábbal a paradicsomban nem a legemlékezetesebb filmje az olasz óriáscsecsemőnek, de egy roppant kedves és kellemes alkotás, amelyből nagyszerűen átjön az a mentalitás, amelyet Spencer képviselt. Inkább csak olyan végigmosolygósan, mintsem térdcsapkodóan vicces, ám így is egy végtelenül szerethető, épp olyan mint a főszereplője.