Russ Meyer 1965-ös kult rendezése az egyik – jó értelemben véve – legfurcsább film, amihez valaha szerencsém volt.  Egyszerre egy szex nélküli sexploitation, egy szatirikus műfaj paródia és egy feminista állásfoglalás (bár utóbbi ellenkezőjét sem nehéz belelátni). Akármi is legyen, az biztos, hogy egyedi hangulatának köszönhetően a Faster, Pussycat! Kill! Kill! kötelező program mindenkinek, akit kicsit is érdekel Hollywood sötét oldala.  

Mielőtt azonban rátérnék a filmre, érdemes azt egy kicsit kontextusba helyezni. Különösen azért, mert Russ Meyer nevét itthon feltehetően kevesen ismerik, pedig legtöbb férfitársam valószínűleg imába foglalná a nevét, ha tudná, hogy – kis túlzással – neki köszönhető az, hogy ma minden különösebb gond nélkül láthatunk meztelen női testeket egy filmben (vagy sorozatban).

Persze az amatőr szexfilm, mint olyan szinte egyidős a mozgókép feltalálásával. Már a némafilmes korszakban is kézről kézre jártak az olyan filmtekercsek, amelyeken lenge öltözetű hölgyek mindenféle erkölcstelen aktivitásokba keveredtek. Ám ezek gyűjtése szinte kizárólag a felsőbb rétegek szórakozása volt. Megtekinteni is csupán illegális, zárkörű vetítéseken lehetett őket. Főleg miután 1930-ban életbe lépett a Motion Picture Production Code, amely sokáig vasszigorral szabályozta azt, hogy mi az, amit illendő és, mi az, amit abszolút tilos filmen ábrázolni. A Motion Picture Producers and Distributors of America (az MPAA jogelődje) akkori elnöke után Hays Codeként elhíresült szabályrendszer olyan prűd volt, hogy még a meztelen test sziluettjének a látványát is tiltotta. (Persze a sokkal szabadabb elvű Európában mindig is elfogadottabb és gyakoribb volt a kényesebb témák - mint a szexualitás – filmes ábrázolása. Éppen ezért is a 60-as évek során az USA-ba beszivárgó európai művészfilmeknek is fontos szerepe lesz majd a szabályozás eltörlésében.) Egyetlen egy kiskapu létezett: ha a film oktató szándékkal készült, akkor még a meztelenség is megengedetté vált. Ezt használták ki az 50-es évek nudista filmjei is, amelyek kimondott célja az akkortájt divatossá váló nudista mozgalom tagjainak életvitelének, és életmódjának a bemutatása volt. Persze ez inkább csak egy átlátszó ürügyként szolgált a meztelen (női) testek mutogatására, hiszen a nézőközönséget kizárólag ennek látványa vonzotta ezen alkotások vetítéseire.

Ekkor lép a filmvilág színére a korábbi Playboy fotós Russ Meyer is, aki elsőként vélte úgy, hogy a nézők vevőbbek lenének, valami ennél sokkal pikánsabbra is. Így 1959-ben 24 000 dollárból leforgatta a modern szexfilmek ősét, az Immoral Mr. Teas-t. Ez volt az első olyan, hagyományos mozi bemutatóval rendelkező film, amely kimondottan és teljesen felvállalva egyetlen cél miatt készült el, hogy fedetlen női kebleket láthasson a néző. Az Immoral Mr. Teas ennek megfelelően szinte mentes a történettől, a cselekmény gyakorlatilag abból áll, hogy a – fogtechnikai eszközök fuvarozásából élő – címszereplő munkája és hétvégi kikapcsolódásai során folyamatosan lengén öltözött és bögyös hölgyeményekbe botlik, akiket megles és/vagy képzeletében levetkőzteti őket. (Ám fontos, hogy egyetlen egyszer még a fantáziáiban sem ér hozzájuk!) Gyakorlatilag egy nagyon bárgyú - néhol a szürrealitással kísérletező - helyzetkomédia ez, amelynek főattrakciója a megfelelő időközönként felbukkanó mellek (esetleg egy-egy meztelen fenék). Bár az 50-es évek oktató és dokumentum filmjeit parodizáló, szexuális áthalásokkal átitatott narráció valamennyire tényleg humoros, maga a film mai szemmel elképesztően unalmas, és inkább kényelmetlen, mint sem erotikus. (Nehéz elhinni, hogy anno volt, aki izgatónak találta, ahogy egy Alekosz hasonmás idegen nők után leselkedik, miközben fura fejeket vág). Ám, az 50-es években, még egy ilyen gyenge humorú, softcore-nak is csak jó indulattal nevezhető alkotás is elég volt, ahhoz, hogy kicsapja a biztosítékot. (Los Angeleseben még a bemutató napján betiltották). Ám a cenzorok bánatára az Immoral Mr. Teas nem pusztán botrányos, de botrányosan nagy siker lett. Nem csupán Meyer karrierjét indította el, de az egy éven belül elkészült közel százötven koppintássával sikerült megalkotnia a nudie-cutie-k rövid életű műfaját is.  

A 60-as évekre azonban Meyer ráunt a saját maga által létrehozott műfaj egyszerűségére, és elkezdett nagyobb hangsúlyt fektetni filmjei történetére. Ennek következményeként készült el az 1964-es Lorna, amely nem csupán sztori orientáltabb volt, mint a nudie-cutie filmek, de jóval erőszakosabb is. Bár meztelenségből kevesebb volt benne, mint a Mr. Teas-ben, viszont ez már nyíltan mert szexet, sőt nők elleni erőszakot is ábrázolni. Így öt év után Meyer újabb műfaj, a roughie megteremtője lett.  A Lorna által kitaposott úton, de attól egészen eltérő attitűddel készült el a sokak szerint Meyer fő művének tartott Gyorsabban, cicababa, ölj, ölj! (A cím gyakorlatilag felfogható a rendező ars poeticájának is, hiszen úgy vélekedett, hogy ha egy filmben van sebesség, szex és erőszak, akkor minden van benne.)

Három eltérő személyiségű, de hasonlóan öntudatos, és nagy mellű go-go táncos a sivatagban múlatja az idejét, amikor összefutnak egy tipikus amerikai kertvárosból szalajtott ficsúrral, és a gyámoltalan barátnőjével. Miután kihívják a fiút egy barátságos autóversenyre elmérgesedik a hangulat, amelynek következtében a banda vezére – a félelmet keltő domina szerepében Tura Satana – megöli a pár férfi tagját, és túszul ejti a lányt. Később egy félbolond benzinkutastól megtudják, hogy a közelben egy megkeseredett, kerekes székes öregember hatalmas vagyont ásott el, úgy döntenek, hogy bármibe is kerül, de megszerzik a pénzt.

Ha, most az olvasó a fejét vakarja, hogy mégis miféle történet ez, jelzem, hogy a hiba nem az ön készülékében van. A Faster, Pussycat! Kill! Kill! cselekményét ugyanis tényleg olyan laza szálak tartják egyben, hogy az ember jogosan gondolhatná azt is, hogy az egész csak egy újabb alibi arra, hogy Meyer meztelenül, illetve szexuális aktus közben mutogassa hősnőit. Ám, meglepő módon ennek éppen az ellenkezője igaz, hiszen szemben a rendező korábbi filmjeivel, a Faster, Pussycat!-ben nincsen sem meztelenkedés, sem pedig szexuális aktus. Ez pedig valószínűleg nem is véletlen, hiszen az író-rendező-producer-vágó ekkorra már hajszál pontosan tudta, hogy mit is akarnak látni a nézői. Az, hogy tudatosan ment szembe ezekkel az elvárásokkal, már a nyitányban nyilvánvalóvá válik. Az első jelentben ugyanis a három dolgozó – azaz magát lenge öltözetben, zenére riszáló – hősnő látványa olyannyira izgalomba hozza a férfiközönséget, hogy azok magukból teljesen kivetkőzve, ösztönlényként, nyálazva biztatják a hölgyeket. Meyer ennyi erővel akár ki is szólhatna a mozi nézőterére: „Pontosan tudom, hogy miért jöttetek.”

Ám, mégsem ez – a tipikus nézőn gúnyolódó – fricska volt Meyer legmerészebb húzása, hanem az, hogy fel merte borítani a nemek közti viszonyokat egy olyan műfajban, amely általában a lehető-legkonzervatívabb nemi sztereotípiákra – erős férfire, gyenge nőre – épül. Szemben ugyanis a korábbi sexploitation filmek női szereplőivel, a Faster, Pussycat! három cicababája nincs kiszolgáltatva a férfiaknak, sőt éppen ellenkezőleg: ravaszak, gonoszak és eltökéltek. Miközben a férfi szereplők mindegyikének van valami fizikai, vagy mentális defektje, ami meggátolja abban, hogy méltó ellenfele legyen a hölgyeknek, addig ők számítóan törnek céljaik felé. Ráadásul nem csakhogy teljesen tisztában vannak a saját szexualitásukkal, de nem is szégyellik azt felhasználni a  saját érdekükben. Nem egy kritikus vont párhuzamot Tura Satana dominája és az olasz peplumok testépítői (illetve a nyolcvanas évek tesztoszterontól duzzadó akcióhősei) között. Ez bár elsőre furának tűnhet, jobban belegondolva nagyon is jogos hasonlat, hiszen Schwarzenegger, vagy Stallone karakterei legtöbbször éppen olyan egy dimenziós rajzfilmfigurák, mint a Satana által alakított Varla. Ráadásul hozzá hasonlóan a problémáikat ők is leginkább a fizikai adottságaik segítségével küzdik le. Arról már nem is beszélve, hogy Satana és sleppje dialógusainak tetemes része olyan egy-soros beszólásokból áll, amelyeket talán még Arnie is túlságosan keménykedőnek érzene.   

Voltak akik Varla nem pusztán „erős”, de gonosz női karakterét úgy értelmezték, mint a korlátlan szexualitás és a feminizmus térnyerése által létrehozott szörnyet. Ám, ha figyelembe vesszük, hogy végül az egyetlen becsületes férfi szereplőt a játékidő nagy részében a leginkább kiszolgáltatott női karakter úgy menti meg Varla karmaiból, hogy szó szerint és átvitt értelemben is kiveszi a kormányt partnere kezéből, nyilvánvalóvá válik, hogy a Faster, Pussycat! Kill! Kill! a létező legfeministább exploitation, ami valaha készült.  (Persze azért a film nagy részében a nőket kifejezetten szexualizált beállításokból, és kirívó ruházatban mutatja. Szóval nem csoda, hogy a nyíltan leszbikus és feminista filmkritikus B. Ruby Rich tetszését is csak másodjára nyerte el a film, de akkor nagyon.)

A fináléra minden férfi kudarcot vall, miközben az addig saját magát kizárólag a pasiján keresztül meghatározni képes női szereplő megtalálja magában az erőt. (Igaz közben elveszti az ártatlanságát is.) Ehhez hasonló végkifejlettel még ma is ritkán találkozunk,  a ’65-ös nézőközönség meg aztán pláne nem volt ehhez szokva. Így nem is csoda, hogy ellenben Meyer legtöbb filmjével, a Faster, Pussycat! anno megbukott a pénztáraknál. Szerencsére mára már elérte az őt – teljesen jogosan – megillető kult státuszt. Rajongói közt többek közt megtaláljuk Roger Ebert legendás filmkritikust, illetve (kicsit sem meglepő módon) Quentin Tarantino és John Waters filmrendezőket is. Utóbbi konkrétan kijelentette, hogy „A Gyorsabban, cicababa, ölj, ölj! kétségkívül a legjobb film, ami valaha készült. Valószínűleg jobb, mint bármelyik film, amelyet a jövőben forgatnak majd.”  

Persze azért ne feledjük, hogy egy erősen B kategóriás „szenyfilmről” van szó, annak minden hibájával: csapnivaló színészi játék – Meyer bevallottan a mell méret, nem pedig a színészi tehetség alapján castingolt -, banális motivációk, hézagos történet és szemmel láthatóan nagyon alacsony költségvetés. Ám, hála az ironikus felhangnak, még ezek a hibák is csak hozzáadnak a film helyenként abszurd élményéhez. Kiegészülve pedig, a jazz-rock hangulatú zenével, az idézhető dialógusokkal és fényképezéssel (amelynek mindig sikerül megtalálnia a lehető legszexibb szöget) az egész filmnek van egy valóban egyedülálló, és még mai szemmel is magával ragadó bája. Nehéz szavakkal körülírni ezt a filmet, ahhoz, hogy valaki megértse a nagyszerűségét, tényleg látni kell. Tarantino rajongóknak pedig aztán végkép érdemes tenni vele egy próbát, ha kíváncsiak rá, hogy mi ihlette a Halálbiztost. (A két filmet nézve lehetetlen nem észrevenni – a főleg hangulatbéli – hasonlóóságokat, de ezt a sem tagadta, hiszen a stáblistán külön köszönetet mond Meyernek is.)