Kevéssé ismert tény pedig, hogy volt egy rövid időszak, amikor a Fülöp szigetek egy kisebb filmes nagyhatalomnak számított. Ferdinand Marcos uralma (különösen a statárium évei) valószínűleg az ország történetének egyik legellentmondásosabb időszaka.  Viszont részben neki (illetve inkább a művészetek lelkes patrónusának tartott feleségének) köszönhetően a filippínó filmipar mégis ez alatt a közel egy évtizede alatt élte a második aranykorát. Azonban míg a hetvenes években ez az aranykor még a filmek minőségén is meglátszott (az 1977-es Berlini Filmfesztiválon a Nemzetközi Kritikusok Díját is egy szigetországbeli alkotás, a Mababangong bangungot nyerte meg), addig nyolcvanas évekre inkább csupán mint mennyiségi aranykorra hivatkozhatunk.

Az ország ekkori átlagosan évi 2-300 alkotást számláló filmtermésének a többsége, alacsony kategóriás műfaji filmekből tevődött ki, amelyek készítői szeme előtt egyetlen cél, az anyagi siker lebegett. Így a filmek többsége csupán jól bevált ötletetek (illetve kortárs nyugati trendek) filléres újrahasznosításai voltak. (Azért is tudott az ország ilyen sok filmet gyártani, mert a nagy részüket minimális költségvetésből, sokszor alig 10 nap alatt forgatták le). A filmek tulajdonképpen gazdasági befektetések voltak: forgass olcsón és gyorsan, kb mindegy, hogy a végeredmény mennyire jó mert a közönség úgy is el megy rá (mivel pedig nem költöttél sokat a filmre, kizárt dolog, hogy az ne legyen jövedelmező). A pénzügyi érdekek olyannyira dominálták a filmkészítést, hogy fel sem merültek olyan dolgok, mint, hogy a film művészi, önkifejezési forma is lehet. (Ehhez képest, még korunk Hollywoodja is kísérletező kedvű művészfilmesek gyülekezete.)  Nem meglepő hát, hogy e filmek nagy része mára már nem csupán a feledés homályában, de fizikai formájában is eltűnt. Azonban az internetnek hála, napjainkban a korszak megmaradt filmjei ismét előkerültek, hogy a „műértő” közönség (azaz olyan unatkozó bloggerek, mint én) újra felfedezhessék maguknak. Ezek közül a legkultikusabb pedig kétségtelenül a Weng Weng főszereplésével készült For Y’ur Height Only. 

Na, de ki is az a Weng Weng? Minden idők legalacsonyabb filmsztárja.

Az 1959-ben, eredetileg Ernasto De La Cruz néven, primoderális dwarfizmussal született színészről sokáig az orvosok sem gondolták volna, hogy megélheti a felnőtt kort. (Idősebb testvére elmondása szerint születésekkor alig volt nagyobb, mint egy kólás doboz.) Ernasto azonban életben maradt, viszont sosem nőhetett 83 centiméternél magasabbra. Ám végül éppen ez hozta meg a rövid ideig tartó sztárstátuszát. Ez, és a tény, hogy már gyerekkorától kezdve lelkes rajongója és gyakorlója volt a harcművészeteknek. Ugyanis éppen a kung-fu mestere mutatta be a Liliw Productions-nél dolgozó Peter Caballes producernek. Miután kezdeti filmjeiben főleg gyerekeket, és űrlényeket alakított 1980-ban fordulóponthoz érkezett a karrierje, ekkor találkozott - Cabales révén – a Fülöp szigeteken a komédia királyának tartott Dolphy-val. Az együtt készített The Quick Brown és folytatása olyan sikeresnek bizonyultak, hogy Caballes ekkor látta elérkezetnek az időt, hogy forgasson egy teljes egészében Weng Weng főszereplésével készült filmet.

Ez lett végül az 1981-es For Y’ur Height Only, amely az ország legsikeresebb filmje lett, és azonnal sztárt csinált a törpe termetű színészből. A siker hatására Weng ezt követően még további hat mozifilmben kapott főszerepet, és állandó szereplője volt az ország televízió showjainak és filmfesztiváljainak is. Ekkori népszerűségét jól jelzi, hogy az ország first lady-je nem csupán meghívta az elnöki palotába, de tiszteletbeli titkos ügynökké is kitüntette. Mindez azonban a 90-es évekre véget ért, a filmszerepek elapadtak, és hiába játszott az ország legsikeresebb alkotásaiban, a producerek csúnyán kihasználták, így végül 34 éves korában magányosan és elfeledve halt meg.  (Ha ennél behatóbban is érdekel a téma, akkor mindenképpen tudom ajánlani Andrew Leavold The Search for Weng Weng című dokumentumfilmjét, amely egyfelől remek betekintést nyújt a korszak fülöp szigeteki filmgyártásba, másfelől pedig szép emléket állít Weng Weng számára is.) És akkor most nézzük a filmet, ami egy ország legkisebb lakójából, annak a legnagyobb sztárját csinálta.

A For Y’ur Height Only egy már-már pofátlan és leplezetlen James Bond koppintás. Nem csak a címe az, ami kísértetiesen emlékeztet a vele azonos évben bemutatott Roger Moore kalandra, de a készítők gyakorlatilag a franchise összes jellemző elemét a puskacsöves nyitánytól kezdve, a kütyükön át egészen a zenéig lemásolták. (Kivéve természetesen a látványos akciókat és a karizmatikus, tehetséges színészeket). Ám azt azonban ők is érezhették, hogy a főszereplő mérete miatt elég nehéz lenne normális akciófilmként komolyan venni a produktumot. Így megpróbálták (félig-meddig) paródiaként eladni azt. (Bár az is lehet, hogy ezt a jelzőt az IMDB szerkesztő utólag aggatta a filmre, és valójában mindezt komolyan gondolták.) Most viszont vagy nem én értem a pinoy humort, vagy a rendező volt vele úgy, hogy bőven elég poénforrás az, ha a klasszikus James Bond alkattól a lehető legmesszebb lévő Weng Weng 007-esre jellemző dolgokat csinál.  Ezen túl ugyanis nagyon kevés poén akad a filmben. For Y’ur Height Only azonban ettől függetlenül is elképesztően viccesre sikeredett, csak éppen a rossz okok miatt.  

A nézők rekeszizmait nem az olyan fergeteges humorbonbonok fogják igazán megdolgozni, mint a maffiózók indokolatlan tortacsatája, vagy hogy a törpe főgonosz neve Mr. Giant. Ehelyett sokkal inkább a minősíthetetlen színészi, operatőri, vágói és forgatókönyvírói munka lesznek azok, amelyek majd széles vigyort csalnak az arcukra. Mindezen ráadásul még a botrányos angol szinkron is csak rontani volt képes. (Ez persze nekünk trash rajongóknak inkább pozitívumnak minősül). Illetve – bár lehet, hogy ezt nem teljesen politikailag korrekt dolog beismerni - Weng Weng leginkább a Tom és Jerry rajzfilmekre emlékeztető harcmodora is meglehetősen mulatságos. Ennél többet nem is nagyon lehet elmondani a filmről. Weng ide oda mászkál, aztán verekszik egyet (esetleg használja az olyan high-tech kütyüit, mint a távirányítós kalapja), majd ha már mindenkivel végzett, szépen tovább áll és kezdi előröl. Az, hogy miért éppen akkor és oda megy, amikor és ahova, az legtöbbször elvész a balladai homályban. Ám ez tulajdonképpen nem is baj, hiszen úgyis csak azért nézzük meg a filmet, hogy hősünket akcióban láthassuk, ezt pedig meg is kapjuk. Az pedig, hogy az összes kaszkadőrmutatványát bevállalta, mindenképen elismerésre méltó. (Valószínűleg nem is találtak volna az ő méretére szabott dublőrt).

A For Yu’r Height Only kémfilmként és annak paródiaként is egyaránt szörnyű, azonban hála  főhősének nem csupán egy szórakoztatóan rossz film, de a filmtörténet egy meglehetősen egyedi és érdekes kuriózuma is egyben. Azonban így is csupán a mélyvonalas trash rajongóknak és az igazán obskúrus filmek keresőinek ajánlott, mindenki másnak valószínűleg elég megnézni Leavold fentebb említett dokumentumfilmjét. Bár kétlem, hogy lenne olyan, akinek az abban látható jelenetek ne keltenék fel az érdeklését. Én azért adok rá 5 esernyővel ejtőernyőző Weng-et a 7-ből.