Nem létezik a filmnél összetettebb, sokoldalúbb, komplexebb és éppen ezért nehezebb művészeti forma.  Ellentétben ugyanis a zenével, irodalommal vagy a képzőművészet különböző ágaival, egyedül senki sem képes arra, hogy összehozzon egy jó filmet. Még a legzseniálisabb rendező is kénytelen arra, hogy együtt működjön a saját területükön nála tehetségesebb alkotókkal. Míg pedig a sikerhez (legyen az pénzügyi, kritikai vagy művészi) muszáj, hogy minden érintett a maximumot nyújtsa, addig a bukáshoz sokszor az is elég, ha csupán egyetlen apró homokszem kerül a gépezetbe. Így felmerül a kérdés: mégis mit várhatunk egy olyan filmtől, melyet számszerűsíthető költségvetés nélkül, jórészt amatőr színészekkel forgatott egy olyan iráni rendező, aki még az angol nyelvet sem beszélte rendesen? Egy csodálatosan abszurd, negatív értelemben vett remekművet. Minden idők egyik legszórakoztatóbb rossz filmjét, a Szamuráj Zsaru-t.

Egy film minőségéről már az is sokat elárul, hogy a stáb legtapasztaltabb és egyben legtehetségesebb tagja leginkább a méretes álláról (és a Maniac Cop filmek címszerepéről) elhíresült Robert Z'Dar. Ami viszont ennél is sokatmondóbb, az a tény, hogy a nemrég elhunyt színész óriás az egyetlen, aki legalább próbálkozik.  Az, hogy a Szamuráj Zsaruból unalmas C kategóriás Halálos Fegyver utánérzés helyett végül a rossz filmek hihetetlenül szórakoztató állatorvosi lova lett, nem is rajta múlt, hanem mindenki máson. De leginkább a filmet író/rendező Amir Shervanon.

Joe Marshall vagyis a szamuráj zsaru (Mathew Karedas) Los Angelesbe érkezik, hogy segítsen  (a természetesen „vicces”, fekete) partnerének (Mark Frazer) leszámolni a város kokain kereskedelme felett uralkodó, japán Katana bandával. Miközben a rendőrkapitány is egyre idegesebb. Valószínűleg a rendező látta, hogy az ilyen filmekbe mindig van egy folyamatosan kiabáló főnök, ezért ő is belerakott egyet. Kár, hogy a történetet nézve a kapitány dühkitörései legtöbbször teljesen indokolatlanok. Alig telik el 20 perc a nyolcvanas évek Nintendo játékainak hangzását idéző zenével megtámogatott főcím után, máris túl vagyunk a filmtörténet legnevetségesebb gengszter leszámolásán, minden idők legdinamikátlanabb és legpocsékabbul megvágott autósüldözésén illetve egy elképesztően röhejes (és totálisan öncélú) „szex”jeleneten is.  

Ez utóbbiból amúgy meglepően sok került a filmbe. Sőt, gyakorlatilag nincsen olyan női „karakter”, aki a játékidő során ne szabadulna meg a felsőjétől a főhős (vagy esetleg az egyik gonosztevő) kedvéért. Az egyetlen kivétel, és ez által a „legönállóbb női szereplő” díj nyertese az a nővér, aki nem hajlandó lefeküdni a címszereplővel, mert nem felel meg neki a mérete. Ebben a mindenféle funkciót nélkülöző jelenetben minden benne van, amiért imádni való ez a film: kínosan amatőr színészek küzdenek a külföldi író/rendező által viccesnek gondolt, ám mindenki más számára felfoghatatlanul életszerűtlen dialógusaival. Az olyan apróságokról már nem is beszélve,  hogy a korház sebészetén játszódó jelenet hátterében végig egy „fogorvos” felirat látható. (És ez csak az egyik a film számos azon jelenete közül, amelyek abszurditása akkora erővel és olyan hirtelen csap le a nézőre, hogy az felér egy agynak intézet tökön rúgással). Sokszor olyan ez a film, mintha egy cenzúrázott pornó lenne, amelyben csak a „sztorit” és az előjátékot hagyták meg, a lényeget pedig még a dialógusoknál is hihetetlenebb és elképesztőbb akciójelenetekkel cserélték ki.

Mondjuk az egy kicsit csalódáskeltő, hogy a címszereplő még csak nem is emlékeztet a fenti VHS borítón lévő képre. Sőt az egész filmben zavarba ejtően kevés szamurájosdit fogunk találni. Bár elmondják, hogy címszereplőnket a legnagyobb keleti mesterek képezték ki a harcművészetekre, és folyékonyan beszél japánul is, ám szemtanúi már egyiknek sem lehetünk. Sőt hősünk a végső, Robert Z’Dar-ral (ő játssza a Katana banda legfőbb verőemberét) történő, komikus mértékben felgyorsított leszámolás előtt csupán egyetlen egyszer fog szamuráj kardot a kezében, akkor is merő véletlenségből. A japán tudásáról meg legyen elég annyi, hogy a főgonosz bandavezér nevének is többször kell nekifutnia, mire sikerül kimondania.

Hiába szerepel a filmben a számos küzdősportban jártas Gerald Okamura, aki az akció jelenetek koreográfiáért is felelt, a jelenetek felvételére szánt rövid idő alatt esélye sem volt betanítani a harcművészetekben teljesen ismeretlen főszereplőt, és statisztákat.  Ám hősünk komolyan vehetőségét még talán ez rontja legkevésbé, sokkal nagyobb gond, hogy a film jelentős hányadában egy gagyi női parókát hord. És, még mielőtt valaki arra gondolna, hogy micsoda bátor és progresszív lépés egy transzszexuális akcióhős, jelzem, hogy ilyenről természetesen szó sincs. Valójában azért volt erre szükség, mert fél évvel a forgatás befejezése után Karedas levágatta a haját. Csakhogy kicsivel később a rendező mégis visszahívta, hogy felvegyenek még egy-két jelenetet. Az pedig már csak a forgatáson derült ki, hogy nem pusztán egy-két távoli felvételről van szó, hanem gyakorlatilag hiányzott a film fele. Ekkor már hősünk is érezhette, hogy nem ez a film fogja meghozni karrierjének a várt áttörést, és innentől kezdve egyre kevésbé vette komolyan a munkát. A forgatáson direkt feszegette a határokat: fapofával mondta fel a szövegét, elhülyéskedte a verekedéseket, azonban ez sem volt elég ahhoz, hogy szabotálja a filmet.

És éppen emiatt a rendezői hozzáállás miatt ilyen zseniális ez a film.   Szamuráj Zsaru annak a története, hogy miként csinál egy iráni rendező 80-as évekbeli amerikai akciófilmet, úgy hogy fogalma sem volt arról, hogyan és miért működnek azok a filmek, amiket másolni akar. Ezt pedig már csak erősíti az a tény, hogy sem pénz, sem rendes színészek, sem pedig írói/rendezői tehetség nem állt rendelkezésére, amikor megalkotta a „magnum opus”-át.

Minden jelenetet csupán egyetlen egyszer vettek fel, nem számított, hogy hátracsúszik a főhős fején a paróka, vagy, hogy a kaszkadőr meredten bámul a kamerába. Amit egyszer már rögzítettek, az be is került a filmbe. Hiszen ha az ember forgatási engedélyek nélkül, gerilla módszerrel forgat, és filmtekercsre is alig van pénze, nem engedheti meg magának, hogy pazaroljon.  Ám ez még nem jelenti azt, hogy a sztori szerint egy szobában lévő, egymással párbeszédet folytató karaktereket egyszerre is vették volna fel. Sőt éppen ellenkezőleg.  Többek közt a fentebb említett nővéres jelenet is – az abszurd párbeszéden túl – éppen azért olyan vicces, mert Matt „nem tudok nem a kamerába nézni” Fraizer reakcióit a főhős és a „kívánós nővér” párbeszédére teljesen máshol vették fel, miközben színésznek fogalma sem volt, hogy tulajdonképpen mire is kéne reagálnia.  A film két nagyobb párbaja közben pedig azt is megfigyelhetjük, hogy a háttérben miként változnak a napszakok, vagy a szereplőket körülvevő tájkép. Ami meg aztán tényleg példátlan, hogy a film nagy részét kénytelennek voltak utószinkronizálni, ám a rendező már nem tudott ehhez minden színészt visszahívni, ezért a mellékszereplők/statiszták jelentős része a saját, bénán eltorzított hangján szólal meg.

Ebben a filmben minden rossz, és éppen ezért jó. Ennek – és mert a cselekmény szerencsére mellőz mindenféle „fölösleges” üresjáratot – hála a Szamuráj Zsaru egy percre sem fullad unalomba, minden egyes jelentére akad több röhejesen gagyi megoldás, vagy józan ésszel felfoghatatlan hülyeség. Ez tényleg olyan film, amit csak akkor hisz el az ember, ha látja. Bár az átlag filmnéző minden bizonnyal nézhetetlennek tartja majd, az ilyen mértékű trash iránt fogékony közönség igényeit minden bizonnyal bőven kielégíti majd. Vitathatatlanul ott van a helye „az olyan rossz, hogy már jó” kategória panteonjában, közvetlenül az olyan filmek mellett, mint a The Room, a 9-es terv az űrből, a Troll 2 és a Miami Connection. Így én is örömmel adok neki 8 kis kocsiból előbújó Robert Z’Dart a 10-ből.