Azt valószínűleg már minden jól tájékozott Star Wars rajongó tudja, hogy a Jedi Visszatér végén eredetileg a wookiek segítették volna a lázadóakat. Gondolom, azzal sem vagyok egyedül, hogy ez a szcenárió sokkal jobban és „hihetőben” hangzik annál, mint, hogy a Galaktikus Birodalmat végül egy rakás plüssmackó döntse meg. Az ewokokkal korántsem az a baj, hogy léteznek, hiszen egy gyerekfilmben tök jól működhetnének, hanem az, hogy véglegesen komolyan vehetetlenné tették a rohamosztagosokat. Ezután, hogyan higgyük el, hogy veszélyt jelent a Birodalom bárkire is, ha egy csapat teddy maci is könnyedén legyőzi – az uralkodó szerint – a legelitebb katonáit.  Sajnos azonban – és itt lép közbe a sors iróniája – Lucasnak annyira megtetszett a wookiek koncepciója, hogy nem akart várni vele az utolsó filmre, így Chewbaccát előléptette Han Solo másodpilótájának, ezzel azonban szembe ment az eredeti koncepciójával, miszerint a VI. epizód fináléjában egy primitívebb, technológiát nem ismerő faj küzd majd meg a Birodalommal. Így aztán felcserélte a wookie szó betűit, úgy hogy az új faj neve rímeljen az észak-amerikai Miwok indián törzsre, majd pedig az elismert maszkmester  Stuart Freeborn egy Brüsszeli griffon fényképe alapján megalkotta az Endor holdjának új lakóit, az ewokokat. (Ami a gerilla harcmodorukat illeti, azt Lucas állítólag a Vietkong-tól leste el, a beszédüket pedig az orosz kalmük nyelv alapján találta ki Ben Burrt hangmérnök)

És akkor nézzük is, hogy milyenek az intergalaktikus-gondosbocsok különálló filmjei.

Valamivel a Jedi Visszatér forgatása után fogant meg George Lucas fejében az ötlet egy egyórás ewok központú TV-s különkiadás történetéhez, amelyet leginkább a szőrmókokért rajongó lánya kedvéért akart filmre vinni. Viszont tanulva a Holiday Special kudarcából, elhatározta, hogy ezúttal teljes kreatív kontrollt fog gyakorolni a készülő projekt felett (amely az ABC csatornának köszönhetően másfélórás hosszúságúra duzzadt). Így született meg 1984-ben a The Ewok Adventure, avagy a Bátrak karavánja (Európában és VHS-n már Caravan of Courage: An Ewok Adventure címmel futott)

Miután az Endor bolygó holdján hajótörést szenvednek, a Towani család két részre szakad. Míg Cyndel-t (Aubree Miller) és Mace-t (Eric Walker) egy ewok család (köztük Wicket, alias Warwick Davis) veszi oltalmuk alá – bezzeg Han Soloékat még meg akarták enni – addig szüleik (Guy Boyd és Fionnula Flanagan) már közel sem járnak ilyen szerencsésen. Ők ugyanis a nem túl vendégszerető Gorlax fogságában várják a vacsorát, melyen ők lennének a főfogás. Ám szerencséjükre a gyerekek, újdonsült medve(szerű) barátaik segítségével elindulnak, hogy kiszabadítsák őket. Szóval lesz itt minden, ami egy igazán szórakoztató filmhez kell: aranyos szőrmókok, kaland, izgalom, humor, varázslat(!) és örökérvényű tanulság az összetartás erejéről. Kivéve, ha már elmúltál 12 éves, mert akkor csupán életed egyik legfárasztóbb kilencven percét fogod megkapni.

Félreértés ne essék a Bátrak karavánja nem egy kifejezetten rossz film. Hiszen annak ellenére, hogy a cselekmény a lehető legközhelyesebb fantasy és kalandfilmes klisékből áll, illetve, hogy a két (emberi) főszereplő gyerek pont olyan gyengén játszanak, mint az összes többi hat és tízéves közötti gyerekszínész, alapvetően egy abszolút korrekt gyerekfilm. Ha 10 évvel korábban látom, biztosan imádtam volna, és valószínűleg az sem zavart volna, hogy sok jelenet láthatóan inkább azért került bele a filmbe, mert aranyos vagy mókás, nem pedig azért mert érdemben viszi előre a cselekményt. Mai fejjel azonban már túlságosan infantilis volt az egész. Kifejezetten nehezemre esett feszengés nélkül végignézni az olyan jeleneteket, mint amikor egy hatéves kislány egy plüssmackónak próbálja – leginkább kézjelekkel – elmagyarázni, hogy miként kerültek a bolygóra.

Az pedig kicsit sem segítette a film élvezetét, hogy a humor gyakorlatilag kimerül a plüssmackónak öltözött statiszták elesésében és egymáson való hemperegésében. Viszont annak ellenére, hogy a film nagy része számomra meglehetősen fárasztónak bizonyult, kétségtelenül elismerem azt is, hogy azért messze nem egy Holiday Special kaliberű torzszülött. Mert bár a történetében semmi igazán eredeti nincs, a cselekmény abszolút korrektül lett megírva, a fényképezés (John Korty) pedig meglepően szép egy TV-s gyerekfilmhez képest. Sőt a zene (Peter Bernstein) még annak ellenére is egészen hangulatos, hogy néhány ewokokhoz köthető témát leszámítva nem használt fel semmit John Williams kultikus dallamai közül. Így pedig – amikor a szereplői csöndben vannak – van egy kifejezetten bájos atmoszférája a filmnek.  Illetve hasonlóan a kor klasszikus ifjúsági kalandfilmjeihez a finálét is sikerült valamennyire félelmetesre csinálni, azon pedig külön meglepődtem, hogy nem minden ewok éli meg a vége főcímet. Tulajdonképpen a legnagyobb baj a filmmel nem is a filmben, hanem bennem volt: egyszerűen kinőttem már belőle. Napjaink Star Wars spin-offjaival ellentétben, a Bátrak karavánja nem a Star Wars rajongókat, hanem általában véve a kisgyerekeket szólítja meg.  (Jelölték is a legjobb gyerek program Emmy díjára. Azért azt itt megjegyezném, hogy a legjobb gyerekfilmek felnőtt fejjel is élvezetesek, ettől pedig a Bátrak karavánja messze van.)

Éppen ezért nem is tudok, és nincs is okom haragudni a filmre, azonban ez után elgondolkodtam, hogy biztosan el akarok-e tölteni újabb kilencven percet az ewokok társaságában.  Ám tartotta bennem a lelket, hogy a folytatás rendezői székébe ezúttal a Wheat testvérpáros  (Jim és  Ken) ült, akikben két ok miatt volt nagyobb bizodalmam: egyrészt mivel ők sem szerették a Bátrak karavánját, logikus volt, hogy másirányba viszik el a szériát. Másfelől pedig későbbi munkájuk közt ott szerepel a Pitch Blackforgatókönyve is, így titkon reméltem, hogy a Harc az Endor Bolygón című, 1985-s második ewok film inkább arra, nem pedig az előzményére hajaz majd.  Bár ez nyilván naiv elképzelés volt, ám a testvérpárosnak így is sikerült kellemes meglepetéssel szolgálnia. (Mondjuk történetben van minimális átfedés ez és a Pitch Black között, hiszen mindkét film dramaturgiája a hajótörés – harc a szörnyekkel – menekülés a bolygóról sémát követi, csak ezúttal hiányzik Vin Diesel, pedig egy Riddick vs. Wicket, the ewok filmre nagyon is befizetnék)

Már a nyitójelenet során nyilvánvalóvá válik, hogy ezúttal egy valamivel komolyabb filmet fogunk látni: Az előző epizódban megismert Towani családnak sikerült megjavítani az űrhajójukat, és épp készülődnének a hazamenetelhez, amikor banditák támadják meg az ewok falut, lemészárolva (szerencsésebb esetben csupán foglyul ejtve) mindenkit, aki az útjukba kerül. Csupán a család legfiatalabb tagja Cyndel éli túl a harcot, akinek Wicket-tel együtt sikerül az erdőbe menekülnie, ahol találkoznak az évtizedek óta a bolygón ragadt (és George Lucasra kísértetiesen hasonlító) Noa-val. (Lucas éppen a film forgatása előtt nézte meg a Heidi-t, innen jött neki az ötlet, hogy Cyndel legyen árva, akit egy idős remete fogad be.) Az öreg remete kezdetben barátságtalan hőseinkkel, de természetesen nem sok időnek kell eltelnie, hogy megszeresse őket. Így amikor a fosztogatókkal szövetséges gonosz boszorkány csellel csapdába ejti Cyndel-t. Wicket és egy villámgyors majomszerű izé társaságában (hiszen az ewokok mellé kellett még egy „cuki” szőrmók) kénytelen lesz felvenni a harcot a gonosz Terak hadúrral és megkezdődik a – gyerekbarát – harc az Endor bolygóért.

Bár továbbra is egy meglehetősen gyermeteg film, a Harc az Endor bolygón minden szempontból jobb, mint az elődje. A történet hasonlóan sablonos, ám a cselekmény sokkal mozgalmasabb és kalandosabb, mint az előzmény esetében. Ez annak is köszönhető, hogy ellentétben a Bátrak karavánjával, ahol az ellenség csupán a legvégén jelent meg, itt a hét láb magas űrkalózok végig a színen vannak, így pedig nem az öncélú cukiskodás tölti ki a játékidő nagy részét.  Ám a gonoszok megjelenése nem csak azért jó, mert így izgalmasabb lett, hanem mert nekik (illetve a Wilford Brimley által játszott Noa-nak) köszönhetően végre vannak értékelhető dialógusok (azaz olyan párbeszédek, amelyek két azonos nyelvet beszélő felnőtt között zajlanak le, illetve nagyszerencsénkre a két film között az ewokoknak is sikerült megtanulniuk angolul, valamelyest). Persze az ő karaktereik sem bonyolultabbak, mint egy G.I Joe rajzfilm főgonoszáé, viszont mind a Terakot játszó Carel Struycken, mind pedig az őt segítő Siân Phillips teljesen korrekt alakítást nyújt. Akár mondhatnám azt is, hogy –hangvételben – Harc az Endor bolygón az ewok filmek Birodalom visszavágja. Persze továbbra is egy gyerekfilmről van szó, amelynek főhőse inkább idegesítő, mint aranyos illetve mind az ewok maszkokon mind pedig a csata jeleneteken meglátszik a TV-s költségvetés (a zene és a fényképezés is az előzményhez hasonló, bár ez utóbbiban Isidore Mankofsky kicsivel gyengébb munkát végzett, mint elődje.)

Bár erős fenntartásokkal, de ezt talán már merném az idősebb Star Wars rajongóknak is ajánlani, csak ne feledjék, hogy nem ők voltak a film elsődleges célcsoportja.

Mai szemmel – amikor már szinte mindent a nosztalgiával, és a klasszikusokra való visszautalásokkal akarnak eladni – meglehetősen furcsa volt, hogy itt van ez a két film, melyek a legnagyobb Star Wars láz idején készültek, alig van olyan elemük, amelyek a Csillagok Háborúja világához kötné őket (már persze az ewokokon túl). Sőt egészen a 2004-es DVD megjelenésig még a posztereken és a (VHS) borítókon (vagy éppen a filmek főcímeiben) sem tűnt fel a Star Wars márkajelzés. A klasszikus értelemben vett varázslat behozatalával, pedig olyan, mintha próbáltak volna egy saját, a Star Warstól független világot teremteni. Persze az is elképzelhető, hogy ami az ewok filmekben varázslatnak tűnik, az valójában az Erő megnyilvánulása, még akkor is, ha kicsit sem hasonlít arra, mint amit a korábbi – vagy az elkövetkező – filmekben láthattunk. Igaz később ez a fajta mágia is bekerült a Star Wars világába, és például a Harc az Endor bolygón-ban felbukkanó varázslónőről, egy képregényben kiderült, hogy valójában azoknak az éjnővéreknek a tagja, akiket a Clone Wars sorozatban is láthatunk. (Mondjuk miután a Disney eltörölte a teljes Expanded Universe-t igazából teljesen mindegy, hogy az itteni varázslat miként illeszkedik a SW világába.)

A lényeg, hogy klasszikus értelemben vett Star Wars elemek csupán az animációs sorozat utolsó részében tűntek fel. Mert igen, két film nem volt elég Ewokság, így készült két évad animációs sorozat is. Erről bővebben ITT írtam. 

Az ewok filmek messze vannak a tökéletestől, még a gyerekfilm kategóriában is inkább számítanak korrektnek, mint igazán jónak. Viszont lévén, hogy kötődnek a Star Wars világához (ráadásul pont a klasszikus trilógia egyik legkevésbé kedvelt elemét viszik tovább) az emberek hajlamosak teljesen máshogy megítélni őket, mint a hasonló jellegű filmek többségét. Emiatt ugyanis sokkal több fikát kapnak, mint amelyet megérdemelnének. Főleg olyan Star Wars rajongóktól, akik általában nem is látták őket, vagy ha mégis, képtelennek voltak elvonatkoztatni, és úgy nézték őket, mint ha ezek is teljes jogú, felnőtteknek (is) szánt Star Wars filmek lennének.

Bár elvileg volt szó egy harmadik élőszereplős filmről is, mivel az végül nem készült el, az ewokok élőszereplős kalandjai is véget értek. Ám most, hogy a Disney teljesen átformálja a Star Wars világát, bármi megeshet. Igaz, még nincsen konkrét hír az ewokok visszatéréséről, de tudva, hogy a cég „addig fogja gyártani a Star Wars filmeket, amíg lesz, aki jegyet vált rájuk” valószínűleg még látjuk őket a mozivásznon (vagy legalább a tv képernyőn). (Feltéve, ha nem kanonizálják az Endori holocaust elnevezésű rajongói teóriát, mely szerint a második halálcsillag felrobbantása kiirtotta az ewokokat. Tényleg mi van, ha az Andy Serkins által –motion capture technikával – életre keltett rejtélyes Supreme Leader Snoke valójában egy hazájától elszakadt Ewok, akit épp a bosszú vezérel? De az is lehet, hogy idővel filmre viszik a Jedi Ewok történetét is.)

A cikk a Filmespolcon jelent meg először 2015. 12. 14.-én.