A hihetetlenül zsugorodó ember

A B filmek kedvelőinek bizonyára nem ismeretlen Jack Arnold neve, aki olyan kultikus alkotásokkal örvendezettet meg minket, mint a Fekete lagúna szörnye, a Boss Nigger, vagy éppen az Óriáspók.  Noha kétség sem fér ahhoz, hogy a maguk módján ezek is szórakoztató filmek, ám van egy film, ami messze kiemelkedik az oeuvreből. Amely bár első nézésre egy tipikusan ötvenes évekbeli, blőd sci-finek tűnhet, valójában sokkal több annál. Egy műfaji határokat feszegető mestermű. Nem másról van szó, mint a Richard Matheson forgatókönyvéből készült 1954-es A hihetetlenül zsugorodó emberről, amely nem pusztán egy fantasztikus thriller, de egy kifejezetten filozofikus (és társadalomkritikus) sci-fi is.

Scott Carey-nek, a hihetetlenül átlagos testmagaságú embernek egyetlen gondja van, hogy a felesége nem hajlandó azonnal kihozni a sörét. Szerencsére azonban végül sikerül meggyőznie az asszonyt, így végre zavartalanul élvezheti nyaralását, egészen addig, amíg egy titokzatos ködfelhő keresztül nem halad a hajóján. Ez még nem is lenne akkora baj, ha négy hónappal később egy közmunkás merő véletlenségből ne spriccelné le egy kis rovarirtó szerrel, a két anyag reakcióba lép egymással, melynek következtében Scott folyamatos zsugorodásnak indul.

Ez így mai szemmel talán kissé megmosolyogtatónak tűnhet (részben mert sosem tudtam jól szinopszist írni), mégis a filmet annyi szempontból lehetne megközelíteni, hogy hirtelen nem is tudom, hogy mivel kezdjem. (Még úgy is, ha eltekintünk az 50-es évek mindenhol jelenlévő atomháborús paranoiájától, hiszen mint kiderül, a film eleji köd egy atomfelhő volt.)

Ugyanis Jack Arnold rendezése valószínűleg a filmtörténet első test horrorja, hiszen más horrorfilmekkel ellentétben a főhős számára itt nem valami külső erő (szörny, vagy sorozatgyilkos) jelenti a fenyegetést, hanem éppen ellenkezőleg: a saját teste. Pontosabban az, hogy nem tud úrrá lenni azon.  Kézenfekvő értelmezés, hogy A hihetetlenül zsugorodó embert a gyógyíthatatlan betegek (vagy egy baleset következtében megnyomorodók) allegóriájaként értelmezzük. Ez utóbbi áthallást erősítik azok a jelenetek, amikor a már törpe méretű Carey összebarátkozik egy törpelánnyal, akinek életfilozófiája rövid időre visszaadja az életkedvét. (Arnold ezen mellékszál keretében párhuzamot von a Carey-t üldöző és a magánszférájára abszolút fittyet hányó sajtó és a vurstliban szakállas nők és törpék mutogatásából élő mutatványosok közt is. A világ pedig úgy néz ki semmit nem fejlődött e téren. Csak napjainkban nem mutatványosok, hanem TV csatornák árusítják ki azokat, akik valamilyen születési rendellenességgel/extrém betegséggel élnek.

Ez azonban csak a jéghegy csúcsa, ugyanis Matheson (és a rendező) Carey zsugorodását valami egészen más metaforájának szánta. A férfiasság elvesztésének, és annak, ahogy a klasszikus nemi szerepeknek megfelelni vágyó férfi egyre kevésbé találja a helyét az életben. Hiszen hősünk, ahogy egyre alacsonyabb lesz, úgy lesz egyre képtelenebb arra, hogy ellássa a hagyományos értelemben vett férfi szerepköröket. És csak úgy, mint azok férfiak, akik nem érzik magukat elég férfinak (pl.: mert impotensek, vagy 40-es évesen rádöbbennek, hogy semmit sem értek el az életben, és totálisan jelentéktelennek) Carlyle is igyekszik túlkompenzálni a férfiasságát. Minél kisebb lesz, annál jobban zsarnokoskodik a felesége felett (aki ennek ellenére végig támogatja). A téma értelemszerűen még ma is releváns, különösen, hogy egyre inkább mosódnak el a klasszikus nemi szerepek határai.  A film bemutatójakor azonban kifejezetten friss volt, hiszen a második világháború illetve a koreai háború frontjairól rengeteg olyan katona tért haza, akik aztán nem találták a helyüket a civil életben. (Ebben az értelemben Carey zsugorodása valójában a PTSD manifesztálódása. Erre rímel az is, hogy az összement Carey csupán azután érzi magát újra embernek, mikor sikerül a méretéhez megfelelő fegyvert találnia.)

Bármelyik értelmezést is preferáljuk, egy ilyen szerep bizony hatalmas kihívás egy színésznek. A főleg TV sorozatokban játszó Grant Williams azonban tökéletesen helyt áll. Élete alakítását nyújtja a címszerepben, mely során nem csak a ruhaméretek, de az érzelmek teljesen skáláján is végigmegy. A többi színész játéka bár nem kiemelkedő, de nem is rontanak az összképen. Mindenki biztosan hozza a szerepét.  (Ugyanez mondható el zenéről is, mely bár nem túl emlékezetes, viszont sokat add hozzá a feszültséghez.)

A hihetetlenül zsugorodó ember azonban nem csak egy egzisztenciális dráma a férfiról, hanem egy baromi feszült thriller is. A rovarméretű Carey harca a túlélésért a film második felében, még mai szemmel is elképesztően izgalmas. Abban, hogy még most is ilyen hatásos film, nem kis szerepe van az elképesztő trükk technikai megoldásoknak. Bár a speciális effektusokra ilyen nagymértékben támaszkodó filmek hajlamosak arra, hogy nagyon rosszul öregednek (gondoljunk csak a Tron-ra), A hihetetlenül zsugorodó ember, azonban kivétel. Sok régi sci-fi látványvilágával szemben, a kreatív fényképezést, vetített háttereket és leginkább felnagyított kelléket használó trükkök nem váltak megmosolyogtatóvá. Persze néhol kilóg az a bizonyos lóláb, és az arányok sem mindig stimmelnek, de egy 61 éves filmnél ennyi belefér. Az illúzió működik, és a film még mai szemmel is teljesen komolyan vehető. A keserédes, és minden korábbinál filozofikusabb finálé ember és természet viszonyáról, pedig végképp emlékezetessé teszi a filmet.

A The Incredible Shrinking Man egy korszakalkotó vizuális megoldásokkal ellátott sci-fi thriller, mely nem csak izgalmas, de tartalmas is. Minden izében kiváló darab, és sajnálatos, hogy viszonylag kevesen ismerik. Mellesleg a filmből többször terveztek már remake-et, volt, hogy Eddie Murphy neve is szóba került, azonban elnézve a legutóbbi filmjeit, nem is kár, hogy ez a terv kútba dőlt.  Főleg, hogy Arnold műve a mai napig bőven megállja a helyét, aki meg humorra vágyik, annak ott a Drágám, a kölykök összementek!.