Kung Fury

eb4.jpg

Pár éve még kifejezetten érdekesnek számított, ha egy film, az aktuális trendeknek hátat fordítva, inkább egy letűnt korszak vagy műfaj előtti tisztelgett. A Tarantino-Rodrigez páros Grindhouse projektje után azonban egy kisebb neo-exploitation láz indult el. Azóta pedig nem is telt el év minimum egy múltidéző, „direkt szar” film nélkül. (Csak időközben a 70-es évek grindhouse/exploitation filmjei helyett a 80-as évek VHS klasszikusai váltak a múltidézés tárgyaivá).

Sajnos, azonban a legtöbb ilyen filmnek nem igazán sikerült teljes mértékben kihasználni a bennük lévő potenciált, ugyanis csak kevés alkotó tud úgy rosszfilmet csinálni, hogy az szórakoztató is legyen. Ha végignézzük a legkultikusabb rossz filmeket, láthatjuk, hogy egyiküket sem szánták kultfilmnek, vagy „olyan rossznak, hogy az már jó legyen”.  A kultfilm készítéséhez nincsen bombabiztos recept, valami vagy azzá válik, vagy nem (ebben pedig sokszor nagyobb szerepe van a közönségnek, mint a készítőknek). Kevés az olyan eleve kultfilmnek készített alkotás, amely beváltotta a hozzá fűzött ígéreteket. A legtöbb általában hosszútávon fárasztóvá válik, mert kiderül, hogy az alkotóknak csupán egyetlen poén volt a zsebükben, amely éppen elég volt egy figyelemfelkeltő címhez/marketing kampányhoz, de egy másfélórás filmet, már nem tud elvinni a hátán.  (Ezért sem írtam például a Sharknado-ról, mert hiába a szórakoztatónak tűnő alapötlet, ha csupán egy szar színészekkel eljátszott, családi drámás, sablon katasztrófafilmet hoztak ki belőle. Így pedig a film, ahelyett, hogy szórakoztatóan lenne rossz, csupán érdektelenül lesz az.) Éppen ezért kicsi azoknak a filmeknek a száma, amelyeken érződik, hogy az alkotóik kultfilmnek szánták őket, és valóban azok is lettek. (Talán a Black Dynamite a kivétel, mert az tényleg zseniális lett.)

Amikor a Kung Fury előzetese először felbukkant, már koránt sem volt újdonság az ötlet, hogy csináljunk egy a 80-as évek VHS filmjei előtt tisztelgő cuccot, amelyet aztán telepakolunk minden örültséggel, az időutazó náciktól kezdve a lézeraptorig. David Sandberg filmjének azonban már az előzetesében sokkal több kreativitás volt, mint a legtöbb hasonszőrű projekt teljes játékidejében. Igazából annyira elborult volt, hogy még én sem hittem volna, hogy tényleg elkészül a teljes film, de tévedtem. A Kung Fury jött, láttam, és felrobbantotta az agyam.

A film ugyanis, pontosan olyan, mint amilyennek a kedvcsináló alapján elképzeltük. Helyet kapott benne szinte minden, amikért a 80-as éveket szerettük/szeretjük: öntudatra ébredt gyilkos gép, rendőr és harcművész filmes sablonok, időutazás, erőltettet egysorosok, Nintendo Powerglove, David Hasselhoff, de még a korszak rajzfilmjei és TV-s reklámjai is megidéződnek egy-egy nagyszerű jelenet erejéig. (Annyira teljes a tisztelgés, hogy még zeneileg is sikerült szinte teljesen lefedni az évtizedet: a szinti- és techno-poptól kezdve, a melankolikus szaxofon szolón át, egészen a nyálas poprockig bezárólag.)

Talán csak az indokolatlan szex jelenet hiányzik a teljeséghez, de hát valamit kell a folytatásra is hagyni. A legfontosabb, azonban, az hogy sok hasonló filmmel ellentétben ennek a lendülete is kitart a játékidő végéig. Félóra pont ideális ahhoz, hogy a film iszonytató töménységben szállítsa az őrűlt ötleteket és kikacsintásokat, viszont, még se váljon fárasztóvá, vagy túlságosan erőltetetté. Így pedig azok is élvezhetik, akik amúgy nem keményvonalas trash rajongók. Ráadásul a sztori is meglepően koherens (már, amennyire a koherencia lehetséges egy olyan filmnél, ahol az volt a cél, hogy egységnyi időbe minél több kikacsintást és agyzsibbasztóan elborult ötletet rakjunk bele). A főhős pedig pontosan olyan fapofával adja elő az egészet, mint a megidézet korszak másodvonalbeli akciósztárjai. Az pedig már csak hab a tortán, hogy az alkotók voltak olyan jó fejek, és egyből ingyenesé tették az egészet. Szóval, ha még nem láttad az év legörültebb filmjét, akkor ugyan mire vársz még? Ez bizony 10 Kung-Führer a 10-ből.

Bónusznak pedig álljon itt David Hasselhoff videó klipje is a film vége főcím dalához (ami annyira jól adja vissza a 80-as évek érzetét, hogy akár a Miami Connection soundtrackján is elférne).