A mesterséges intelligencia által felvetett morális és erkölcsi kérdések, már minimum 50 éve foglalkoztatják rendületlenül a tudósokat és science-fiction írókat egyaránt. Képes lehet-e egy gép önálló döntésekre, vagy képtelen legyőzni a programozását? Megtanulhat-e szeretni, lehet-e önálló egyénisége? Ha egy robot az ember ellen fordul, azt gonoszságból teszi, vagy csak mert az a logikus megoldás a problémára? Egyáltalán meg tudja-e érteni a jó és a rossz közötti különbséget?

Na, ezekre a kérdésekre nem a Hardware-ből (aka: Mark 13) fogunk választ kapni, ennek ellenére azonban a maga B kategóriás módján, így is egész szórakoztató film. 

Az egyre közelebbinek tűnő jövőben a világ már teljesen szarráment. Nem elég, hogy a sugárzás miatt mindenre vörös filter került, de már Lemmy is csak taxisofőrként tud majd megélni (Iggy Pop valamivel jobban járt, ő rádiós műsorvezetőként fogja újrapozícionálni magát). A társadalmi és környezeti válság olyan méreteket öltött, hogy az emberiség kénytelen volt visszaszokni az érmebedobós, nyilvános telefonok használatára. (Eddig is féltem a klíma változástól, de most már egyenesen rettegek tőle. Szóval, ha legközelebb tankolsz gondolj arra, mi a fontosabb: autóval járni, vagy egy olyan jövő, amelyben nem kell egy atomsivatagban, öntudtara ébredő, magukat messiásnak hívő gyilkos robotokkal meg küzdeni.) Ebben a kietlen világban próbál boldogulni két főszereplőnk: a guberálásból élő egykori katona Mo/Max (Dylan McDermott) és társa, a  napszemüveg és japán fetisiszta Shades (John Lynch). Karácsony reggelén, mikor éppen az orvgazdájuknak szállítják le a zsákmányt, összefutnak egy rejtélyes idegennel, akitől Max megvásárol egy tönkrement karbantartódroidot ajándékul az indusztriális stílusú szobrász barátnőjének (Stacey Travis). Azonban még nem tudja, hogy a robot valójában Johnny 5 pszihopata bátyja: Márk 13, aki mellesleg a hadsereg legújabb prototipusa, és annyira nem akar egy USA ellenes installáció részese lenni, hogy inkább újra összerakja magát és nekikezd elsődleges küldetésének: a népességszabályozáshoz.

Richard Stanley író/rendező úgy varrta össze a filmjét a 80-as 90-es évek legsikeresebb sci-fijeiből, mint Dr. Frankenstein a szörnyét. A film nézéséhez remek ivós játékot is ki lehetne találni az alapján, hogy most éppen egy, a  Mad Max (főhős neve), a Robotzsaru (reklám és híradó betétek), a Terminátor (gyilkos robot), az Alien (nő vs. emberfeletti gyilkoló gép egy zárt térben) vagy éppen a Szárnyas Fejvadász (posztapokaliptikus, cyber-punk város) által „ihletett” jelenetet láttunk. És éppen ebből ered a Hardware legnagyobb baja is, azaz, hogy a készítő sem tudta eldönteni, hogy akkor most pontosan milyen filmet is akar csinálni. Posztapokaliptikus társadalomkritikát? Megváltás történetet? Bibliai szimbólumokkal teli filozófiai értekezést? Vagy csupán egy B kategóriás gore-festet?

Stanley (aki amúgy Steve MacManus és Kevin O'Neill képregényéből adaptálta a sztorit) hiába próbálja ezeket mind belezsúfolni, ha egyiket sem tudja kellően kibontani. Kapunk egy homályos utalást arra, hogy főhősünket valami tragédia érte, de nem tudjuk meg, hogy micsoda. Van egy párbeszéd arról, hogy ő szeretne gyereket, de a barátnője szerint kegyetlenség ebbe a világba gyereket vállalni, ami egy tők jó erkölcsi dilemma, de ennél jobban ezt sem bontják ki. A főszereplőnő teljesen megalapozatlanul rájön, hogy a gyilkos robot a kormány eszköze a népesség csökkentésre, de erre nem kapunk semmilyen más bizonyítékot (az sem derül ki, hogy mi az oka a világ jelenlegi állapotának). Ami pedig a legfurcsább, hogy a film tele van bibliai áthalásokkal (a főszereplő igazi neve Moses, a gyilkos robot azonosítója pedig: Mark 13 – Márk, 13.). A film rendezője egyszer azt nyilatkozta, hogy egy mesterséges értelem ha gyilkol, nem tudja, hogy gonosz dolgot tesz, hiszen csak a programozását követi, ami olyan neki, mint egy embernek egy szent cél elérése. Ez megint csak egy remek filozófiai alap, de abból, hogy a film egyik jelenetében a főszereplő felolvassa Márk evangéliumának 13. versét illetve, hogy a robotot égő kereszt alakjában lövik szét megható zenére, még korántsem lesz világos, hogy akkor most itt ő az isteni küldött és az emberek a gonoszak, vagy fordítva. Mindezen az sem segít, hogy nem egyszer fordulnak elő kisebb-nagyobb logikátlanságok.

Ami azonban megmenti a filmet, az az egyedi hangulata. A posztapokaliptikus környezet egészen jól néz ki, nem igazán érződik rajta az alacsony költségvetés. Persze nem egy Szárnyas fejvadász, de a látványvilág így is messze igényesebb és gazdagabb, mint a 80-as évekbeli Mad Max koppintások legtöbbje.  A zene, a felvetett témákhoz hasonlóan eklektikus, az elején westernes, majd a közepén van egy montázs a Gwar egyik dalára, hogy aztán a film végén, kiemelve a bibliai szimbolikát a szimfonikus téma kerüljön előtérbe.  De érdekes módon, a maga részén, mindegyik remekül működik és jól is simulnak egymásba.

Bár nem túl gyorsan indul (az atmoszféra miatt azonban itt sem untam), a második felére egy egészen izgalmas (és nem egyszer brutális) klausztrofób horror kerekedik ki belőle, amit csak fokoznak a hirtelen hangulatváltások (valakit brutálisan megölnek, majd a következő snittben az ázsiai szomszéd panaszkodik a hangzavar miatt, hogy aztán egy jelenettel később egy LSD trip táruljon a szemünk elé). Ennél egyedibb Alien koppintást biztos nem láttál még!

Ha ehhez a helyenként nyomasztó, helyenként pedig pszichedelikus hangulathoz sikerült volna találniuk néhány igazán karizmatikus színészt is, sokkal komolyabb kultstátusza lenne ma a filmnek. De sajnos nem így lett. Főszereplőink elégé harmatos játékot nyújtanak, ami különösen bosszantó annak fényében, hogy az eredeti tervek szerint Bill Paxton és Jeffrey Combs szerepelt volna a filmben. Őket azonban egészen banális okok miatt mégsem tudták leszerződtetni. A legemlékezetesebb alakítást William Hootkins nyújtja (az amúgy halál felesleges szerepében), mint perverz kukuló. Az a csávó egy életre kelt molesztálókarikatúra, biztos jó ember amúgy, de nem bánnám, hogy, ha soha többé nem látnám filmen. (Majdnem jobban féltem tőle mint a Mark tizenhármastól.)

A Hardware tipikusan olyan film, ami többnek akar látszani, mint ami, de értő író és rendező nélkül ez bizony nem sikerül neki. Azonban ennek (és a nem túl erős színészi játék) ellenére én abszolút tudom ajánlani a B kategóriás sci-fik illetve posztapokaliptikus (és cyber-punk) filmek rajongóinak, hiszen olyan egyedi hangulata van, amihez foghatót ritkán lát az ember. Éppen ezért én minden hibája ellenére sajnálom, hogy a tervezett folytatás sosem készült el (illetve, hogy eddig még nem jelent meg nálunk).  Nálam 6, a népességszabályozás lebonyolításáért felelős kormányzati megbízott patrióta, gyilkos robotot kap a 10-ből.