9 év pihenés után, a karakter 30-ik év fordulójára a Toho úgy döntött, hogy visszahozza a nagy G-t a mozi vásznakra (a 70-es évek vége és 80-as évek eleje között inkább a TV képernyőkön hódított egy Hanna-Barbera rajzfilm sorozat keretében). Azonban nem kívánták folytatni a Shova szériát, hanem visszanyúltak egészen az 1954-es eredeti filmhez, és ahhoz készítettek egy közvetlen folytatást, ami figyelmen kívül hagyta az összes többi epizódot.

Ez lett az 1984-es Godzilla (avagy Godzilla visszatérése), amivel kezdetét vette a Godzilla filmek második korszaka a Heisei éra (nevét ismét csak az aktuális császárról kapta).

Harminc évvel az eredeti Godzilla cselekménye után járunk, a szörnyet azóta sem látta senki egészen addig, amíg a Daikoku szigeten lévő vulkánkitörés újra fel nem ébreszti. Ezt a kormány kezdetben titkolni próbálja, azonban végül kénytelenek lesznek a nagyvilág elé tárni az igazságot. Azonban a japánok az USA és a Szovjetunió akaratával szemben nem hajlandóak atombombát bevetni a szörny ellen, így a nemzetközi helyzet is fokozódik. Közben egy tudós, egy újságíró és a vulkánkitörés következtében eltűnt hajó utolsó túlélője egy új módszerrel próbálják megállítani a szörnyek királyát.    

A film hangulata jóval sötétebb, komorabb, mint a korábbi Godzilla filmek már-már camp-be hajló szörny pankrációi. Abszolút visszanyúltak a sorozat gyökereihez. Ugyanúgy, mint az első film, ez is egy hajó katasztrófával indít, ismét hangsúlyos az atombomba ellenes üzenet, illetve a korábbi epizódokkal ellentétben a hidegháborús paranoia is jelentős szerepet kap. Godzilla pedig újra világok pusztítója, egy élő atomfegyver, nem pedig az emberiség védelmezője, ahogy az elmúlt 20 évben volt.  

Cselekményben is a klasszikus film történetvezetéséhez nyúltak vissza az alkotók (Koji Hashimoto rendező és Shuichi Nagahara író). Hiszen Godzillát sokáig nem látjuk és a hangsúly ismét azon van, hogy az emberek miképpen kerekednek a szörny fölé. Godzilla rombolásai viszont kifejezetten látványosra sikeredtek, mármint a korábbi epizódokhoz képest. Viszont a film tempója nem az igazi, bár Godzillából nem kapunk keveset, vannak olyan emberi szálak, amikre semmi szükség (egy romantikus szál ami nem tart sehová illetve egy comic relief karakternek szánt csöves, akinek semmi jelentősége sincs a filmben és még csak nem is túl vicces). A színészek többnyire korrektek (Keiju Kobayashi mint Yasuko Sawaguchi miniszterelnök, és mint a Godzilla megfékezésén dolgozó tudós a legjobbak), azonban van pár gyengébb alakítás. 

Mert hiába fejlődtek látványosan az effektek a sorozat 70-es évekbeli részeihez képest, a „gumi jelmezes ember papírmasékat rombol le” jelegű technika felett ekkora már mindenképpen eljárt az idő (a filmet ugyanabban az évben készítették, mint a Dűnét és a Szellemirtókat). 

Így egy furcsa kettőség jellemzi a filmet, hiszen hiába sokkal komolyabban vehető a film története és hangulata mint a korábbi részekéi, az elavult technikai megvalósítás miatt néhol azért elég megmosolyogtató tud lenni (jellemzően a Godzilla pofájáról készült közeliek váltanak ki ilyen hatást). Amerikában részben ezért nem is lett sikeres (ismét egy újravágott változatott mutattak be, Godzilla 1985 címen. Ebbe visszahozták a már első Godzilla filmbe is utólag belevágott Raymond Burr-t), így ez volt az utolsó Godzilla film, amely a tengerentúlon is mozi forgalmazást kapott egészen a Godzilla 2000 bemutatójáig.

Összességében nem egy rossz szörnyfilm, tisztelettel nyúl vissza a sorozat gyökereihez. Fontos és érdekes darabja a szörnyek királyának életművében, azonban messze nem ez a legélvezetesebb vagy legszórakoztatóbb rész.