Munkaszüneti nap, hosszú hétvége illetve bármilyen vallási vagy állami ünnep Magyarországon nem múlhat el minimum egy Bud Spencer- Terence Hill film nélkül. Természetesen ez alól a húsvét sem kivétel, és, bár a kereskedelmi adók idén is megörvendeztek minket a páros néhány örökzöld filmjével én inkább egy másikat választottam, ami jobban illik ehhez az ünnephez. Természetesen a páros első hivatalos (igaz, 1959-ben már szerepeltek együtt a Hannibál című filmben, de ott egyikük sem volt főszereplő és még csak közös jelentük sincs) filmjéről a Bunyó Húsvétig-ról beszélek.

Na jó, kit akarok becsapni? A filmnek semmi köze Krisztus feltámadásának az évfordulójához. Csak a TV2 leleményes marketingesei adták neki ezt a címet (korábban VHS-n Nincs Bocsánat címmel futott) amikor újraszinkronizálták, hogy összekössék a páros pár évvel korábban bemutatott utolsó közös filmjükkel, a Bunyó Karácsonyiggal. Ezzel adva egy szép keretes szerkezetet az életműnek. Bár sanszos, hogy inkább a nézettség növelés volt a cél, főleg, hogy húsvét tájékán volt a premier. Azóta a filmet még egyszer újraszinkronizálták és megkapta, harmadik magyar címét (Isten megbocsát, én nem!) ami az eredeti szó szerinti folytatása.  (A legújabb DVD kiadáson ismét Nincs Bocsánat címmel szereppel, ami nem szerencsés, hiszen könnyen össze lehet keverni az azonos című Clint Eastwood klasszikussal).

Na, de térjünk vissza a lényegre: Képzelem mennyire meglepődtek a 2000-es évek tévénézői, akik a Bunyó Húsvétigra kapcsolva egy humoros pofon parádéra számítottak. Hiszen a filmnek körülbelül annyi köze van a későbbi vígjáték jelegű Spencer-Hill művekhez mint a húsvéthoz, ez még ugyanis egy vérbeli, klasszikus értelemben vett spagetti western volt.

A történet tipikus olasz western sztori: Adva van egy nagy halom arany, amire hárman pályáznak. Egyrészt ott van Bill (Frank Wolff), aki a jogos tulajdonosa a pénz halomnak (jogosan összelopkodta) aki, hogy ne kelljen osztoznia a bandájával és megmeneküljön haragosaitól megjátssza a saját halálát és lelép a pénzzel. A banda azt hiszi, hogy tényleg meghalt és, hogy a pénzt Cat Stevens (Terrence Hill) lopta el ezért rá kezdenek el vadászni. Cat ezért és mert Bill egy pókerjátszma miatt tartozik neki tízezer dollárral, bosszút akar állni a banditán. Közben pedig a biztosító embere Hutch (Bud Spencer) is a pénz nyomában van. 

Csak, hogy érzékeltessem menyire más ez a film (és két folytatása) a többi Spencer-Hill filmhez képest: Az első jelenetben egy vonat robog be (spagetti western klisé pipa) az állomásra. A vonaton mindenki halott. Már ez az egy snitt brutálisabb, mint a klasszikus Spencer-Hill filmek egésze és a java még hátra van…

Terrence Hill sem az a pajkos csirkefogó, akinek megismertük a későbbiekben, igaz már itt is gyorsabb az árnyékánál és a pókerasztaltól sem áll fel vesztesen. Mégis sokkal közelebb áll még a Franco Nero és Clint Eastwood féle klasszikus spagetti western antihőshöz. Illetve még nem is teljesen egyenrangú főszereplők Spencerrel, hiszen a film első felében utóbbi alig szerepel. Viszont a második félidőben lévő közös jeleneteiken már érződik az az összhang, ami később nagy párossá tette őket.

Bár vannak verekedések, ezek sokkal realisztikusabbak, mint a páros későbbi filmjeiben. Ráadásul a konfliktusok nagy részét nem a pofonok, hanem a hatlövetűek döntik el. A szerencsétlen verőlegényeknek itt nem adatik meg a luxus, hogy többször is elverje őket a páros, hiszen aki itt szembe száll velük az a halál fia. Ha mindig is látni akartad, hogy miként lő le Bud Spencer hidegvérrel egy fél tucat embert vagy, hogy Terrence Hill, hogyan vágja valaki nyakába a kést  akkor ez a te filmed. Ha viszont az ilyen agresszió lerombolná a hőseidről felépített képet, akkor messzire kerüld el a filmet! Arról nem is beszélve, hogy a film során meg is kínozzák őket.

Szóval a Giuseppe Colizzi messzebb nem is lehetne a páros közkedvelt filmjeitől. De milyen akkor, ha a kategóriájában nézzük, és úgy tekintünk rá, mint klasszikus spagetti western?

Nem kiemelkedő, de teljesen korrekt. Mindent megkapunk, amit egy átlagos spagetti westerntől elvárunk. A cselekmény izgalmas (és a flashback-ek használata miatt kicsivel komplikáltabb is, mint a műfajtársaié), akcióból is viszonylag sokat kapunk. A zene nem olyan emlékezetes, hogy külön is meg hallgassuk, de a film alatt remekül megállja a helyét. Frank Wolff pedig zseniálisan jó főgonosz, az ő jelenléte hatalmas pluszt add hozzá a filmhez és még kedvenc párosunk elöl is sikerül ellopnia a show-t. A legemlékezetesebb Spencer-Hill (és spagetti western) gonosztevők egyike. Továbbá - kis túlzással élve - a filmvégi leszámolás szinte ugyanolyan izgalmas és feszült, mint A Jó, a Rossz és a Csúf hasonló fináléja. 

Abszolút kellemes spagetti, amit nyugodtan tudok ajánlani a műfaj rajongóinak. Illetve a páros rajongóinak is, hogy lássák egy másik arcukat és, hogy honnan indultak. 

Hát persze, hogy a Nincs Bocsánat is a Vico filmje. A Vico filmje, az ön kedvenc filmje.