Még a dalos kedvű Treat Williams torka is elakad, amikor a világ legdrágább és legnagyobb luxus óceánjáróját egyszerre támadja meg egy marék kapzsi zsoldos és egy minden csáppal megkent, indokolatlanul nagyméretű lábasfejű. „Na, most mi jön?” – kérdezi, a Kísértethajó főhőse. A válaszom pedig, hogy egy meglepően szórakoztató, a szó legnemesebb értelmében vett B-film.

Balra a magyar, jobbra az indiai poszter. Nem kérdés, hogy melyik a figyelemfelkeltőbb.

Ismered azt az érzést, amikor a balatoni vakáció közben, egy henyélős délutánon a TV-t kapcsolgatva hirtelen rátalálsz valamire, ami éppen kezdődik, jobb dolog híján elkezded nézni, majd meglepődve szembesülsz vele, hogy egy igazi gyöngyszembe botlottál? Nos, én így leltem rá Stephen Sommers szinte tökéletes és tökéletesen szórakoztató Alien koppintására, a Kísértethajóra (Deep Rising). Az igazsághoz hozzátartozik, hogy eme műremekre nem a TV-ben, hanem a hordozható winchesterem legmélyén leltem, de már magam sem emlékeztem, hogy miért is töltöttem le. Ami valljuk be nem is csoda, hiszen a filmnek első ránézésre nincs is sok nézőcsalogató kvalitása. A hivatalos plakátja olyan unalmas, hogy amint ránézek, már el is felejtem, a magyar címről pedig a legtöbb, ami elmondható, hogy épp olyan érdektelen, mint a poszter. Kilencvenes évekbeli gyerek lévén, én is nosztalgiával gondolok a Múmiára, ám Stephen Sommerst ettől még sosem tartottam egy különösen izgalmas rendezőnek, akinek tudatosan keresném a filmjeit, Treat Williams pedig nagyjából az utolsó ember, akit el tudok képzelni, mint (a szerepre eredetileg kiszemelt) Harrison Ford pótlékát. A történetet tulajdonképpen annyival is összefoglalhatnám, hogy „Titanic találkozása az Aliens-szel”. A cinikus hajós kapitány és kompániája - azaz a komikus mellékkarakter, és a kemény csaj – már éppen megbánta, hogy elvállalta a marcona zsoldos brigád fuvarozását, amikor kiderül, hogy a fegyverbuzi kalózok a csak a legkisebb gondja. A célállomásukon – a világ legnagyobb luxushajóján – ugyanis valami sokkal halálosabb vár rájuk. Persze a mindenhol lábatlankodó polipszörny mellett hamarosan felbukkan a szexi és vagány tolvajlány és a sötét, hátsó szándékokkal bíró milliárdos.

Indokolatlanul nagy puskák, szexi csaj és elegáns humor: a legjobb filmek kellékei.

A Kísértethajó azon ritka megtiszteltetésben részesült, hogy felkerült a legendás filmkritikus Roger Ebert leggyűlöltebb filmje közé. Noha minden tiszteletem az öregé, és ennek a filmnek kapcsán sem írt nagy hülyeségeket – leginkább azt kifogásolta, hogy fájóan kiszámítható és ismerős elemekből építkezik – de van egy érzésem, hogy nem a megfelelő környezetben látta a filmet.  A Kísértethajó ugyan 1998-ban a mozikban (kisebb) blockbusternek szánva debütált, ám a természetes közege sokkal inkább a videotékák polcainak alsó-közép szegmense. A sors iróniája ugyanis, hogy a film készületei (különös tekintettel a speciális effektusokra) olyannyira elhúzódtak (aztán a kész filmet el is tolták egy évvel), hogy mire végre mozikba került, már csak egy volt a kilencvenes évek végének számos óriás szörnyes filmje közül. Így erős húzónevek, pozitív kritikai visszhang hiányában, - miközben a Titanic épp leuralta a mozikat -  annak rendje és módja szerint meg is bukott. Beverve ezzel az egyik utolsó szöget Andy Vajna második stúdiójának, a Cinerginek a koporsójába is. Pedig kellő elvárásokkal és helyén kezelve a filmet a Kísértethajó egy roppant kellemes alkotás a bájosan (retro) B-kategória és az olyan-rossz-hogy-már-jó metszetéből.

Szórakoztató B-kategóriás műfaji filmet csinálni ugyanis nem könnyű. Hiába vannak meg a kész, bevált sablonok, azokat nem lehet csak úgy egymásra dobálni. Érzék kell hozzá. Sommersnek pedig láthatóan van: nem egy eredeti, izgalmas vagy ambiciózus rendező, de ért hozzá, hogy hogyan kell élvezetesen elmesélni egy klisés szörnyfilmet. Úgynevezett tisztes iparos. A Kísértethajó egy kiszámítható film, ám megfelelő rákészültséggel (egyéntől függően 2-4 sör) és a B/szörny/katasztrófafilmek iránti fogékonysággal ez a kiszámíthatóság is része a mókának. A Kísértethajó nem pusztán azért kiszámítható, mert bevált sablonokból és archetipikus karakterekből építkezik, hanem mert Sommers egészen szépen vezeti elő a „fordulatokat”, és kifejezetten jó tempóban szövi a cselekményt. Egy ilyen filmnél pedig kulcsfontosságú a tempó. A végeredmény egy gyönyörűen megkomponált szimfóniája az összes létező szörnyfilmes sablonnak. Minden épp akkor történik, amikor történnie kell. Noha ez sokak számára úgy hangozhat, hogy ez a film unalmas, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy a tökéletes alapanyag egy jó ivós játékhoz.

Na ez már tényleg arcátlanság!

Egy valami azonban őszintén nagyszerű ebben a filmben: Jerry Goldsmith zenéje. Az öreg egyszerűen nem tudott nem jó zenét írni, és most is olyan erejű aláfestést komponált, mintha legalábbis egy Titanic méretű eposzhoz kérték volna fel.  Ha nem is ennyire, de hasonlóan remek a szereplőgárda is. Williams meglepően hiteles kalandor, Famke Jensen elragadóbb, mint valaha, Wes Studi karizmatikus zsoldos kapitány, a csapatában pedig olyan ismerős arcok bukkannak fel, mint Djimon Hounsou, Jason Flemyng és Cliff Curtis.

A Kísértethajó sokszor olyan, mintha egy, a kilencvenes évek ma már bájosan retro és szerethetően buta blockbustereiből összegyúrt best-of válogatás lenne. Sokszor már-már paródiának tűnik. Szóval, ha valaki szereti, amikor egy megmosolyogtatóan elavult CGI-al életre varázsolt demogorgon-polip egy hajón (ahová rejtély, hogy miként fért be) üldöz egy rakás ismerős karakterszínészt, hogy a végén kiderüljön, hogy a cselekmény nagy rejtélye egy biztosítási csalás, aminek semmi köze a szörnyhöz, az ki ne hagyja a Kísértethajót, amikor legközelebb műsorra tűzi az egyik B-kategóriás filmcsatorna. Én indokolatlanul jól szórakoztam rajta, ezért pedig jár is a szolid 5,5 polipcsáp a 8-ból.