Az óriás vérnyulak éjszakája

Visszavág a húsvéti nyúl, de azért nem kell megijedni.

 Először megették a terményt, ezért megpróbáltuk kiéheztetni őket. Nem volt elég. Visszatértek, és most már nem a káposztánk kell nekik, hanem mi magunk! Meg lehet állítani a terrort? A terrort, ami cuki, szőrös, pufók nyuszikák képében tör rá az álmos, amerikai kisvárosra.

les-rongeurs-de-lapocalypse-film-1972.jpg

A főként westerneket és TV-sorozat epizódokat rendező William F. Claxton utolsó mozifilmje, az 1972-es Night of the Lepus, a valaha készült legröhejesebb és legérthetetlenebb óriásszörny-film, illetve állatos horror.  Ellenben az 50-es évek számtalan, gagyi B-kategoriás szörnyfilmjével, a Night of the Lepus már a koncepciójánál brutálisan elvérzik, az alkotóknak ugyanis sikerült az egyetlen olyan élőlényt választani a rettegés forrásául, amely semmilyen körülmények között sem félelmetes: a közönséges házinyulat. Felfoghatatlan, hogy miként gondolhatta bárki is, hogy lehetséges komolyan vehető horrorfilmet alapozni nyuszikra. Főleg úgy, hogy már a film alapjául szolgáló regény írója (Russel Brandon) is teljesen tisztában volt vele, hogy egy nyúl legfeljebb a veteményest képes megijeszteni. A The Year of the Angry Rabbit (1964) ugyanis egy humoros, parodisztikus hangnemben íródott, háború, nacionalizmus és kapitalizmus ellenes vádirat. (A mozis feldolgozás teljesen híján van az ilyesfajta a társadalomkritikának.) Sajnos a közel egy évtizeddel később megszülető filmadaptáció producereinek már csak a marketing során esett le, hogy a nyulak nem igazán komolyan vehető horror-rémek. Bár megváltoztatták az eredeti Rabbits címet, illetve a promóciós anyagokban igyekeztek titkolni, hogy a film szörnyetegei valójában hosszúfülű, pamacsfarkú cukiságok, ám minden erőfeszítés hiába volt, hiszen ekkorra már elkészült az önmagát teljesen komolyan vevő film. És ne feledjük: még bőven a Cápa, és az azt követő állatos horror hullám előtt jártunk, szóval az alkotóknak úgy sikerült a nyulat kiválasztani a gyilkos rém szerepére, hogy bármely más, valóban félelmetes állatot is választhatták volna, lévén még egyik sem lett „elhasználva”.

vlcsnap-2019-04-21-17h16m42s820.png

Miután az amerikai kisvárosban brutálisan megnövekszik a nyúl (Oryctolagus cuniculus) populáció, a helyi farmer, Cole Hillman (Rory Calhoun) az egyetem dékánjának (Elgin Clark – DeForest Kelley) segítségét kéri, hogy találjanak ki valami – lehetőleg békés – megoldást a kártevőproblémára. A Clark által megkeresett tudós házaspár (Stuart Whitman és Janet Leigh) azt a megoldást eszeli ki, hogy egy sosem tesztelt vakcinával oltja be a nyulakat, amely talán megfékezheti a nyulak szaporodási kedvét. Ám a kislányuknak köszönhetően az egyik beoltott nyúl kiszabadul. Így hamarosan kiderül, hogy az oltóanyag a nyulak nemi identitásának megzavarása helyett vérszomjas, medve méretű fenevaddá varázsolta a cuki rágcsálókat.

Ezen szinopszis alapján még teljesen joggal gondolhatnánk azt, hogy a Night of the Lepus az ötvenes években készített, mutánsállatos sci-fi-horror filmek paródiája. Ám ellentétben a Gyilkos paradicsomok támadása vagy a Gyilkos bohócok a külső űrből című műremekekkel, a Claxton rendezte nyúlhorror nem forgatja ki a műfaj toposzait, nem parodizálja a kliséket, és egy pillanatnyi szándékos humort, vagy – az abszurd felütésére tett - önreflexiót sem tartalmaz. Éppen ellenkezőleg: totális pókerarccal, a zsáner sablonjaihoz unásig ragaszkodva, borzalmas gyerek- és magukat halálosan unó felnőtt-színészek segítségével próbál meggyőzni minket arról, hogy amit látunk, az egy valódi horrorfilm. Csak éppen nagyra nőt tarantula, rákszörnyek vagy homokférgek helyett véletlenül épp nyulak keserítik meg a texasi farmerek életét. A probléma csupán annyi – leszámítva a gyenge színészi játékot, a lagymatag tempót és a feszültség totális hiányát – hogy a teljesen átlagos nyulak akkor sem fognak vérengző fenevadnak tűnni, ha a kellékesek ketchuppel kenik össze a pofikáikat. Sőt, az itteni nyulaknál, még a Monthy Python gyilkos nyuszija is jóval vérfagyasztóbb.

Ám annak ellenére, hogy a Night of the Lepus önmaga paródiájává válik, nem igazán képes „olyan-rossz-hogy-már-jó” filmélményként sem működni. Leszámítva, hogy a nyuszik mennyire aranyosak, ahogyan makett házak között trappolnak, miniatűr zöldséget falnak, vagy éppen csak teljesen fogalmatlanul állnak a kamera előtt, a filmben semmi igazán emlékezetes, érdekes vagy túlzottan izgalmas dolog nem történik.

vlcsnap-2019-04-21-17h15m13s959.png

Unalmas karakterek unalmasan beszélgetnek, majd jönnek a nyulak, akik bár nem tudják, hogy egy filmben szerepelnek, mégis lejátsszák emberi kollégáikat. Noha érezhetően az egész stáb azon igyekezett, hogy a Night of the Lepus a lehető leghumortalanabb óriás-gyilkos-nyulas film legyen, amit valaha forgattak, azért szerencsére becsúszott pár vicces pillanat. Mint például azok a jelenetek, amelyekben a nyulak emberekre támadnak. Ezt úgy oldottak meg, hogy egy nyúljelmezes ember ketchupöt ken szét az áldozatok nyakán. Ám az igazi horror a végére maradt. Bár maga a film egy közel másfél órányi, fáradtan előadott, érezhetően kevés pénzből forgatott, cuki nyulas jelenetekkel megfűszerezett kliséhalom, a finálé valódi rémálom. Ennek során Caerbannog gyilkos nyulának nagyra nőt nemzetségét elektrosokkal, lángszóróval és géppuska tűzzel semmisítik meg. (Hogy az így keletkezett tetemes adag nyúlpörkölt melyik majálison végezte, azt már sosem tudjuk meg.) Sokkoló és igazságtalan befejezése a történetnek. Nem pusztán azért, mert eleve az ember teremtette ezeket a bolyhos szörnyetegeket, hanem azért is, mert az összes szereplő annyira sótlan (még Kelley is, aki ezután már csak és kizárólag Star Trek filmekben szerepelt), hogy a néző kénytelen a nyulaknak szurkolni.

Ugyan a film elején megfogalmaznak pár érdekesnek tűnő kérdést arról, hogy az embernek mennyire van joga beleszólni a természet törékeny egyensúlyába, ám ezek a főcímet követően azonnal a feledésbe merülnek. Ami pedig marad: az egy humortalan, unalmas de helyenként elképesztően cuki horrorfilm. Leszámítva persze a horror részt.