Halálhajó

Limonádé Lovecraft a mélyűrben

A Halálhajó egyike a kevés űr-horrornak, tele van általam kedvelt színészekkel (Sam Neil, Jason Isaacs, Laurence Fishburne, Sean Pertwee), a sztorinak igen erős H.P. Lovecraft érzete van, a díszletei pedig olyanok, mintha Clive Barker legszörnyűbb rémálmainak a tervezői dolgozott volna rajtuk. Papíron tehát minden adott lenne ahhoz, hogy a Halálhajó az egyik kedvenc filmem legyen. Szóval jogosan teszem fel magamnak a kérdést: mi az istenért nem néztem meg korábban?
event_horizon.png

Nos, a válasz meglehetősen egyszerű: Paul W.S. Anderson. Minden tiszteletem a filmkészítőké, az egyik legnehezebb és legkomplexebb művészeti ág, ahol rengeteg mindennek kell klappolnia ahhoz, hogy a végeredmény sikeres legyen. Ennek tudatában, a legnagyobb lelki nyugalommal jelentem ki, hogy Anderson az egyik legnagyobb kókler, aki betette a lábát Hollywoodba. (Aki eddig valahogy nem találkozott volna a direktor úr audió-vizuális környezetszennyezésre épülő munkásságával, annak ajánlom a három részes Resident Evil cikksorozatomat, avagy keserű mementóját életem egyik legnyomorúságosabb (film)élményének.) Ám a téma, és az ajánló képekből sugárzó hangulat egész egyszerűen túl nagy kísértésnek bizonyult, hogy kihagyjam a mélyen tisztelt rendező 1997-es remekét. Bár a remek megnevezés azért túlzás, de a Halálhajó végül – Andersonhoz képest meg főleg – egész kellemes meglepetésnek bizonyult, legalábbis kezdetben, csak azért, hogy végül mégis egy enyhe csalódás érzetet hagyjon maga után.

Pedig a Halálhajó sokszor tényleg egy kifejezetten erős atmoszférájú (nem csoda, a zenét Micheal Kamen szerezte, az operatőr pedig az Alienst is jegyző Adrian Biddle) helyenként igen feszült és nyomasztó mélyűri rémálom. Mégsem tudok maradéktalanul elégedett lenni, mert bár a Halálhajó messze kiemelkedik a rendezői oeuvre-ből, a legnagyobb hibája épp ugyanaz, mint Anderson többi filmjévé: ebben az alapötletben is sokkal több volt. És épp ezért nem kedvelem Andersont, mert minden filmje után az az érzésem, hogy „egy tehetséges rendező mennyivel többet kihozhatott volna ebből”. (Erre legjobb példa talán a Halálfutam, ami egy korrekt B film, de elég összehasonlítani a Roger Corman féle eredetivel, hogy lássuk, hogy Anderson filmjei nélkülöznek mindenféle minimális stílust vagy gondolatot. De ott a Szárnyas fejvadász írója által jegyzett, űrbéli „tökéletes katonás” A katona: remek alapötlet, a főszerepben ráadásul Kurt Russel, és az eredmény? Minden idők legunalmasabb és célnélkülibb alibi filmje.) Most is hasonló a helyzet, hiába a nagyszerű díszletek, a sokat sejtető alapötlet és a fenomenálisan megőrülő Sam Neil, a remek részletek sajnos csak egy közepes egésszé állnak egybe. Persze ebben nem csak Anderson, hanem az akkor első filmes író Philip Eisner is ludas. Pedig mint írtam, az alapfelvetés kifejezetten izgalmas:

horror_icons_william_weir_event_horizon.jpg

Az űr a legvégső határ. Vagy mégsem? Mi van, ha van valami azon is túl, valami messze az emberi észlelés és a józan ész határán túl? Valami, amit senkinek sem szabadna látnia? Nos az Event Horizon legénységének már a csillaghajó tesztútján – az új, fénynél gyorsabb hajtóműve kipróbálásának eredményeként – megadatik az a kiváltság, hogy eljusson oda, ahová ember még nem merészkedett, de soha nem is akart.  Hogy pontosan mi fogadta őket, arról már nem számolhattak be, hisz a hajó nyomtalanul eltűnt. Egészen addig, amikor hét évvel később a Jupiter közelében minden magyarázat nélkül újra felbukkan. A csillagközi fejesek az eset kivizsgálására és a túlélők felkutatására oda is küldik a Lewis és Clarkot, melynek legénysége épp az eltávozásra készült.   

A Halálhajó tulajdonképpen Howard Philips Lovecraft novelláinak, a Hellraiser filmeknek, és persze az Aliennek a szado-mazo orgiájából született istentelen fattya. Szóval, ha a már egy banánfejű xenomorph nem lenne elég ahhoz, hogy rád hozza a frászt, akkor most megkapod a kárhozat minden kínját. Mondjuk az teljesen érthetetlen, hogy egy hiper-modern űrhajónak miért kell úgy kinéznie, mint egy pokolbéli katedrálisnak. Hiszen az űr önmagában is elég nyomorúságos hely. A kietlen, hideg sötétjében, a bénító magányban, ahol senki sem hallja a sikolyodat, amúgy is elég könnyű begolyózni. Nem az lenne a cél, hogy amennyire csak lehetséges, igyekezzünk kényelmesé tenni a semmiben lebegő fémkoporsót az asztronautáknak? Szóval mégis mi funkciót szolgálhat az, hogy az űrhajót láthatóan a Sátán szadista, szúró- és vágószerszám fétisű belsőépítésze tervezte? Azon túl persze, hogy mai szemmel is elképesztően néz ki, és meglehetősen egyedi atmoszférával ruházza fel a filmet.

bnoanqfcqaadpnb.jpg

Lovecraft mondta, hogy „az emberiség legrégebbi és legerősebb érzelme a félelem, a legősibb és legerősebb félelem pedig az ismeretlentől való félelem”. Nem véletlen, hogy a felfoghatatlan, leírhatatlan, nem e világi borzalommal való szembesülés, amely egy pillanat alatt képes az őrület legmélyebb pontjára taszítani az embert, az egyik legjobb horror alap. Sajnos dacára a remek alapötletnek, a hátborzongató helyszínnek és az olykor igen hatásosan megkomponált feszültségkeltő jeleneteknek, a Halálhajó mégsem képes teljesen elérni azt a bőr alá férkőző, irtóztató rettegést, amit ígér.

Ennek egyik oka, hogy dacára a groteszk látványának a film túl „tiszta”, túlságosan érződik rajta a blockbuster jelleg. Persze ez kukacoskodásnak hangzik, és lehet, hogy az is, de míg a Hellraiser vagy A texasi láncfűrészes mészárlás csontig hatolóan nyomasztó világa fájóan autentikusnak tűnik, addig itt folyamatosan az volt a fejemben, hogy: „de szép munkát végzett a látványtervező”. Ám a valós probléma ennél a horror-blockbusternél természetesen nem a blockbuster léte, hanem az, hogy végül nem sikerül megugrania a saját maga által állított lécet. Az, hogy a letaglózó/felszabadító erejű katarzis végül elmarad, leginkább annak köszönhető, hogy a film karakterei (és így a történet maga is) épp olyan céltalanok, mint a címadó, mélyűrben sodródó lélekvesztő.

s0130o0.gif

Pedig az alap meglenne, csak Anderson és Eisner nem igazán tudott mit kezdeni vele. Nézzük Sam Neil karakterét: a hajtómű feltalálója, akit szép lassan megszáll, majd az őrületbe kerget a gótikus csillagcirkálót irányító túlvilági entitás. Ám, még mielőtt ez megtörténne, több visszaemlékezés során megtudjuk, hogy a felesége meghalt, ő pedig magát okolja ezért. Kézenfekvő lenne összekötni a feldolgozhatatlan gyászt a túlvilági őrülettel. Ez adhatna a karakterének egy érdekes motivációt: nem azért akarna átmenni (és a legénységet is átvinni) a túloldalra, mert ő az Őrdög/Gonosz/Az játékszere, hanem, hogy meglelje a szerelmét és vezekeljen a bűnéért. (Lehetett volna, hogy eleve a túlvilágba való átlépésért hozza létre a hajtóművet, de a filmből úgy jön le, hogy neki amúgy nem ez volt a célja, csak aztán eszét veszti.) Persze nem ez a világ legforradalmibb karaktermotivációja, de elegendő motiváció ahhoz, hogy súlyt és egy érdekesebb árnyalatot adjon a történéseknek. Valamiért azonban mégsem történik meg. Dráma terén pedig ugyanez, vagy még kevesebb mondható el a többi karakterről: az első tisztet (Joely Richardson) kísérti a válása, és az így elvesztett gyermeke, ám ennek semmi jelentősége a történet egészét nézve (leszámítva a pár, ezen alapuló kamu ijesztést.) A legénység többi tagja pedig csak ott van, hogy aztán többnyire meghaljon. (A legkomplexebb talán Fishburne kapitánya: egyszer elveszített egy embert, így most mindent megtesz, hogy ez ne történjen meg.)

Komolyabb dráma, kicsit is merész filozofikusabb kérdésfelvetések vagy a háttérben megbújó témák (mint a gyász) minimális kidolgozásának hiányában a fináléra a Halálhajó átmegy egy szimpla űr-slasher fogócskába. Amivel alapvetően nem lenne baj, ha a film elején nem tűnt volna úgy, hogy ebből több is kisülhet. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az elkészült film nem teljesen fedi le Anderson vízióját, hisz a stúdió anno kivágatott belőle bő fél órát, amelyet aztán olyan rossz körülmények közt tároltak, hogy a nyersanyag az évek során használhatatlanná vált. Ám, mivel én azt a verziót nem láttam (és, ahogy a dolgok állnak valószínűleg nem is fogom), így kénytelen vagyok a mozi verziót elemezni, annak ellenére is, hogy a – csak az elméletben létező - hosszabb változat (amelyben nem csak több erőszak lett volna, de a karakterek is komolyabb háttérrel rendelkeznének) még akár rám is cáfolhat.

Összességében a Halálhajó csak fél siker, ami csontig hatoló rettegés helyett pusztán kellemes, de nem tartós borzongást kínál a nézőjének. A műfaj (és a fentebb említett inspirációs források) rajongóinak azonban ezek ellenére is érdemes tenni vele egy próbát, nem csak mert ez Anderson messze legjobb rendezése (persze ez nem nagy érdem), de a kevés kozmikushorror egyike, az atmoszférája pedig van olyan erős és egyedi, hogy többnyire elvigye a hátán a filmet (és indokolja, hogy a mozis bukta után, VHS-en miért vált kultfilmé - ez, meg a mítosz a sosem látott teljes verzióról). 6,5 szemtelen Sam Neil a 10-ből.