Őrült Stone, avagy 2008: A patkány éve

Mindenkinek megvannak a maga titkos kedvencei. Azok a filmek, amelyekről általában nem szólnak a filmes diskurzusokban, nem képezik több oldalas esszék tárgyát, széles körben talán nem is igazán ismertek, de még az is lehet, hogy az ember maga is tudja róluk, hogy „objektív” szemmel nézve nem túl jó darabok. Ám kevés ember képes arra, hogy teljesen objektív szemmel vizsgálja a filmeket (az is hazudik), a többségünk pedig bármennyire is szeretne, sosem lesz képes szabadulni nosztalgiától, ami miatt mégis speciális helyett foglalhat el az ember szívében egy-egy kevésbé nívós mű is. De nincs is ezzel baj. Nem kell azt szégyellni, ha az ember esetleg olyanért rajong, ami az IMDB-n nem éri el az 5 pontot. Ha mások nem értik, hogy ugyan mit lehet szeretni egy olyan filmen, amiben teszem azt két harminc centis nő énekel egy óriás hernyónak, hogy amaz békítsen ki egy óriásgyíkot és egy repülő őshűlőt, az legyen az ő bajuk. (Csak azt sem árt észben tartanunk, hogy egy film jóságát nem csak az határozza meg, hogy nekünk tetszett-e.)

Számomra ilyen film az 1992-es Őrült Stone, avagy 2008 a patkány éve, mely az egyik első lépcsőfoka volt annak, hogy elkezdtem érdeklődni a B kategóriás filmek (és Rutger Hauer) iránt. Bár lehet, hogy csak a nosztalgiasznob beszél belőlem, de Tony Maylam filmje nem pusztán minden idők legzseniálisabb magyar címének a birtokosa, hanem az egyik legszórakoztatóbb B film is, ami valaha készült. De várjunk csak? Mit beszélek én itt? Az Őrült Stone a világ legjobb filmje, és akinek nem tetszik, az meg menjen inkább Bogyó és Babocát nézni!

 dbta7u8.jpg

Hiába szaporodtak évről-évre a jelek, hiába mondták a tudósok, hogy ebből baj lesz, nem tettünk semmit. Csak vártunk, és reménykedtünk a legjobbakban, egészen addig, amíg rá nem basztunk. Ez 2008-ban történt meg, amikorra – a klímaváltozásnak köszönhetően – London nagy részét ellepte a víz, a légszennyezés miatt pedig örök sötétség ereszkedett a városra. Nem meglepő, hogy a patkányok is ellepték a várost, ami utólag nézve elég ironikus, lévén, hogy a kínai naptár szerint 2008 a patkány éve. A film legvalósághűebb eleme kétségkívül az, hogy miután az emberi hanyagságnak hála szarrá ment a világ egyik legfontosabb városa, a politikusok továbbra is azon vitatkoznak, hogy van-e egyáltalán olyan, hogy globális felmelegedés. Végül is Londonban amúgy is mindig esik, nem látom, mi lenne a probléma, leszámítva persze az Alien koppintás sorozatgyilkos sátánfajzatot. Szerencsére azonban itt van nekünk Harley Stone (), aki annyira tökös, hogy hozzá képest Harry Callahan nyomozó is porba fingó zöldfülűnek tűnik. Ám, ahhoz sajnos Hauer sem elég kemény, hogy seggbe rúgja az üvegházhatást (ez majd ránk vár), de a gonosznak így sem lehet esélye ellene.

Az Örült Stone-ban gyakorlatilag egyetlen valamennyire eredetinek nevezhető ötlet van: a világ amiben játszódik. Hiszen megannyi atomsivatagos Mad Max koppintás, vagy jó pár jégkorszakos világvége film után a félig elárasztott London kifejezetten üdítőnek és eredetinek hat, még akkor is, ha ennek a gyakorlati megvalósításáról leginkább az jut eszünkbe, hogy így nézet volna ki a Robotzsaru, ha a csőtörés lett volna a forgatáson. Viszont az árvizes ötletével három évvel megelőzte a Waterworldöt, így azt elmondhatjuk, hogy legalább onnan nem merítettek az alkotók, mert amúgy szinte minden korabeli kultikussá vált akció-scifiből „kölcsönvettek” valamit. De hát jól tudjuk, hogy a jó művészekkel ellenben, az igazán nagy művészek lopnak. Ebből kiindulva pedig Maylem (és a Halálos Irambant is jegyző Gary Scott Thompson forgatókönyv író) a filmtörténet egyik legnagyobb művésze lehet, ugyanis az eredetileg Split Second címen futó filmnek szinte nincs olyan eleme, amiről ne jutna eszünkbe azonnal egy sokkal jobb film, mégis valahogy épp ez adja neki a báját.

vlcsnap-2016-09-20-22h39m53s741.png

Leginkább úgy tudnám jellemezni a filmet, mint a Blade Runner (ballonkabátos kiéget zsaru egy disztopikus nagyvárosban), a Predator 2 (szörny sorozatgyilkos a nagyvárosban), a Terminátor (a véget nem érő éjszakában küzd ember a megállíthatatlan gyilkoló gép ellen) és a Zöldfülű (cinikus zsaru fiatal, tanult társat kap)  orgiájából született gyermeket. Nem véletlen hát, hogy az egészet áthatja a korszak filmjeinek jellegzetes Neo-Noir hangulata. Ha a Terminátor (vagy a Blade Runner) lehet Tech-Noir, akkor az Őrült Stone valószínűleg a filmtörténelem első (és utolsó?) Rat-Noir alkotása.

Bár már ez az atmoszféra is elég lenne ahhoz, hogy valamennyire kiemelje a filmet a hasonszőrű B kategóriás filmek tömegéből, amitől azonban végül mégis csak feledhetetlené válik, az nem más, mint a címszereplője, azaz Rutger Hauer. Hollandia egyik legfontosabb importcikke véleményem szerint minden idők egyik legalulértékeltebb színésze. Megkérdőjelezhetetlen tehetsége ellenére a 90-es évekre egyre többször kényszerült másodkategóriás produkciókban játsszon. Ám páratlan karizmájának hála még ezekbe a filmekbe is képes volt valami pluszt hozni. Harley Stone szerepében pedig egyenesen lubickol, az őrület szélén táncoló, kiégett zsaru szerepét, mintha egyenesen csak ráöntötték volna. Kevés karakter rendelkezik olyan tökös belépővel, mint Stone. (Szó szerint. Hisz előbb látjuk meg a tökeit, mint az arcát.) Ám Stone nem pusztán azért válik Hauer – amúgy impozáns – karrierjének egyik legemlékezetesebb figurájává, mert napszemüvegben ontja a jobbnál jobb egysorosokat, hanem azért is, mert a színész úgy képes a irtó lazából egy pillanat alatt félbolond megszállottá változni, hogy a karakter végig konzisztensnek hasson. Továbbá jópofa adalék volt az íróktól a karakter kávé és csokoládé függőssége, amellyel még inkább sikerült egyedibbé tenni a figurát. (Vass Gábor szinkronja pedig úgyszintén remek lett.) 

 vlcsnap-2016-09-20-22h47m42s329.png

Ám bármennyire is uralja Stone a vásznat (vagyis inkább a VHS kazettát), azért a mellékszereplőket sem kell félteni. Alastair Duncan tanult, higgadt fiatal nyomozója remek társa Hauernek (a film egyik abszolút csúcspontja, amikor ő is becsavarodik. "Nekünk elbaszott nagy fegyverek kellenek!"); Kim Cattrall nem rossz, bár ő leginkább csak a szexissége miatt van a filmben (na nem mintha ez baj lenne); Pete Postlethwaite-ot pedig mindig jó látni, hiszen még a nyúlfarknyi szerepeivel is sikerül feldobnia a filmet. (Hasonlóan üde színfolt
Michael J. Pollard
epizódszerepe is.)

Az atmoszféra és a főszereplő pedig képes olyannyira eladni a filmet, hogy aztán ne zavarjanak az olyan kisebb nagyobb hibák sem, mint hogy hőseink nyomozása meglehetősen esetleges, hogy némely akció jelenet nem éppen a legjobban van megvágva, vagy, hogy végül egyáltalán nem derül ki, hogy mi is volt a főgonosz szörny. Sátán, űrlény, az emberiség hanyagság által életre keltett démon? Teljesen mindegy, mert mire eljutunk a vége főcímhez, úgy is csak arra tudunk gondolni, hogy milyen szórakoztató 90 percben volt részünk. (Na meg valószínűleg arra, hogy jól esne most egy kávé és egy zacskó bonbon)

 vlcsnap-2016-09-20-22h38m05s585.png

Az Őrült Stone, avagy 2008 a patkány éve egy feszes tempójú, szórakoztató B film, emlékezetes karakterekkel (botrány, hogy Harley Stone nem kapott folytatást), és – sablonossága ellenére is – viszonylag egyedi atmoszférával (illetve egy meglehetősen lehangoló „jövő”képpel).   

Ha tetszett a bejegyzés, akkor légy szíves szavazz rám az Allianz Blogverseny (http://www.allianzblogverseny.hu/) Művészet és kultúra kategóriájában is! Köszönöm.

Ha pedig nem szeretnéd, hogy a belátható jövőben neked is két méteres patkány szörnyek ellen keljen bujkálnod az elárasztott Budapesten, akkor ajánlatos részt venned III. Közös Jövőnk konferencián, ahol többet tudhatsz meg a klímaváltozás hatásairól.