A világ urai

 

A Világ urai! Egy világsiker a kölcsönzőkben! A Világ urai! Fantasztikus kalandok, küzdelem a csillagrendszer meghódításáért! A világ urai! Káprázatos technika, lézercsodák, varázslat! A Világ urai! Hát persze, hogy a Világ Urai is a Vico filmje!

Úgy néz ki Fenyő János VHS birodalmának örökös narrátorához, már nem jutott el az az apró adalék, hogy a Masters of the Universe „világsikere” csupán arra volt elég, hogy bebiztosítsa a Cannon Films 1987-ben már igencsak érlelődő csődjét. Pedig a legendás Golan-Globus producer páros kifejezetten nagyszabású tervekkel vágott neki a filmtörténet első – élőszereplős – akciófigura adaptációjához, amelyben egyszerre sikerült lekoppintaniuk a Conan, a barbárt, a Star Warst és a Vissza a jövőbét. Ugyanis ha He-Mannak sikerült volna meghódítania a mozikat, az nem pusztán a folytatásokat alapozta volna meg, hanem lehetőséget is adott volna arra, hogy a Cannon Groups és (a később Amerika kapitányt is röhejesé tevő) Albert Pyun végre leforgathassa a saját Pókember moziját. Azt, hogy ez végül mégsem jött össze valószínűleg már senki sem bánja.

 

cannon_vilagurai.jpg

Forrás: http://deliriahungaria.blogspot.hu/

A Conant koppintó akciófigurák alapján készülő, és a – kultikus – rajzfilmsorozatot teljesen figyelmen kívül hagyó mozifilm, az egyik legszebb esettanulmánya a Cannon Films működési elvének. Ami a következőképpen néz ki: először is vegyünk egy éppen aktuális és népszerű mozis trendet, vagy sikerfilm(ek)et meglovagló (azaz pofátlanul másoló) forgatókönyvet, majd pedig dobjuk fel egy karizmatikus FÉRFIval (Dolph Lundgren). Ez utóbbi esetében nyugodtan tekintsünk el a színészi képességeinek hiánya felett, és inkább az alapján döntsünk, hogy milyen nagyok az izmai, vagy milyen látványos küzdősportban jártas. (Ha nem találunk senkit, aki megfelel az előbbi két kritériumnak, akkor legvégső esetben még mindig alkalmazhatjuk Charles Bronsont is, vele nem nyúlhat mellé az ember) Az így készült mixre aztán igyekezünk meg minél kevesebbet költeni, mert aztán annál nagyobb lesz rajta a hasznunk. (Feltéve hogy nem egy ordas nagy bukta lesz a vége, mint jelen filmünk esetében.) A Világ urait úgy reklámozták, hogy ez lesz majd a 80-as évek Csillagok Háborúja, ami eleve érthetetlen, hiszen az évtized ekkorra egyfelől már bővelkedett a valódi Csillagok Háborúja filmekben, másfelől meg ekkor már egészen más trendek uralták a mozi piacot. Még érthetetlenebb, hogy Golanék úgy érezték, hogy egy ilyen nagyszabású tervhez elegendő lesz 22 millió dollár. (Csak viszonyításképpen a ’83-as Jedi Visszatér 32 500 000-ba, a hasonló ambíciókkal készülő Dűne pedig 40 millióba került.)

És, hogy kinek is kéne megrendeznie az sci-fi/fantasy műfaj következő nagyágyúját? Mit szolnál ahhoz a Gary Goddardhoz, aki egyszer csinált egy Conan témájú élőshowt. Egy film megrendezése sem lehet nehezebb, ha az ment neki, akkor ez is fog. Nos, bármilyen meglepő is, de nem ment neki. Azért védelmére legyen mondva, hogy voltak neki jó ötletei – ha rajta múlik a film látványvilágának megalkotásához bevonta volna a legendás Jack Kirby-t is – csak aztán a producerek ezeket – általában pénzügyi okokra hivatkozva – rendre megfúrták. Ráadásul csak neki köszönhető, az is, hogy egyáltalán elkészült a film, hiszen hiába szánt a Masters of the Universre minden korábbi produkciójuknál több pénzt a stúdió, a rendezőnek végül mégis azért kellett loboznia, hogy kaphasson még pár dollárt, amellyel le tudja forgatni a finálét. (Az úriember később amúgy vissza is tért az „attrakció videók” rendezéséhez, de előtte még a világra szabadította Power kapitányt.)

masters-of-universe-movie-screencaps_com-2029.jpg

Tényleg nem lesz folytatás?

A nézőt már a film legelején elfogja egy furcsa érzet, mint ha valami nem egészen lenne rendben, és most nem a Supermant pofátlanul másoló főcímre gondolok, hanem arra, hogy dacára annak, hogy ezt szánták a következő nagy sci-fi/fantasy franchise megalapozásnak, az egész film mégis azt a hangulatot kelti, mint ha egy trilógia lezárást néznénk, nem pedig a kezdetét.

A látványos nyitányban az írók és a rendező rögtön beledobják az embert az események sűrűjébe. Záporoznak a lézercsodák, miközben Lundgren módszeresen tizedeli meg Skeletor robot-rohamosztagosait. Ám sem ebben a felvezető ütközetben, sem pedig a későbbiekben nem tudunk meg semmit, sem a főszereplőkről, sem a gonoszról, sem senkiről. Miért is lenne rossz, ha Skeletor győz? Miért kéne a nézőnek a bőrbugyogós Dolph Lundgrennek szurkolni, amikor a Frank Langella által játszott antagonista sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb karakter?  Na, ezekre a kérdésekre nem kapunk választ. A He-Man világa és cselekménye olyan gondosan és rétegesen van megírva, hogy a főcímbéli narrátor azt is mondhatná: „Figyelj, van a csontvázképű gonosz és a bundes liga sérójú, testépítő jó. Ők harcolnak, neked pedig ennél többet nem is kell tudnod, sőt talán az lesz a legjobb, ha teljesen kikapcsolod az agyad a következő másfél órára.”

Azonban, a He-man elsősorban mégsem a látható költségvetési korlátok, az egydimenziós karakterek vagy a banális cselekmény miatt rossz film, hanem azért mert minden hibája és az alapvetően komolytalan koncepciója ellenére, mégis teljesen komolyan veszi magát. Úgy vélem, hogy bármilyen komolytalan ötletből lehet jó filmet készíteni, feltéve, ha az alkotók tisztában vannak a történetük komolyan vehetőségével. Egy olyan alapvetően camp ötletből, mint a He-Man, csak nagyon nehezen lehet komoly filmet csinálni. Ahhoz, hogy ez sikeres legyen minimum egy Christopher Nolan kell. Hiszen minél komolyabban veszi magát egy fantasy-blockbuster (vagy bármilyen film), a nézőt annál jobban bosszantják a (belső) logikátlanságok, az egysíkú karakterek és a kidolgozatlan motivációk. Amíg azonban ezekből bőven jutott a filmbe, addig humorból már nem igazán. Pedig az alapkoncepció adná magát, a „partra vetett hal” jellegű – azaz amikor a másvilágból érkező hősök rácsodálkoznak a földi élet sajátosságaira – poénokra, ám ezekből azonban csupán egy-két darab került a filmbe, és sajnos azoknak sincs mindig értelme.

masters-of-universe-movie-screencaps_com-11062.jpg

Indul a Szombat esti láz!

Szóval a 80-as évek Star Wars-sza helyett a Cannonak csupán az évtized Jupiter felemelkedését sikerült megalkotnia (azaz egy innen-onnan lopkodó, kusza és nem túl izgalmas katyvaszt.) Ennek ellenére azonban van pár olyan aspektusa is a filmnek, amelyek miatt mégsem tudok rá igazán haragudni.

Az egyik az a hamisítatlan 80-as évekbeli hangulat. Nagyszerű ivójátékot lehetne abból szervezni, hogy ki ismer fel több, erre az időszakra jellemző sablont és stíluselemet. (A He-Man film annyira 80-as évekbeli, hogy nem csupán felhasználja a szintetizátorzenét, hanem egyenesen a világmegmentésének, és a multiverzumban történő utazás eszközévé teszi.)

Az is látszik, hogy a látványt illetően igyekeztek a lehető legtöbbet kihozni a szűkös költségvetésből. A festett hátterek, illetve a díszletek kifejezetten impozánsak, kár, hogy ezekből csak a nyitányban és a fináléban kapunk egy keveset. A maszkok és jelmezek sem rosszak, ám úgy néz ki, hogy ezek annyira elvitték a pénzt, hogy statisztériára sem futotta már. Eléggé röhejes ugyanis, amikor Skeletor egy komplett Pride felvonulást rendez a főutcán, és mégsem megy ki senki az utcára, hogy mégis mi történik. (Hogy az alkotók spóroljanak, nem csupán áthelyezték a cselekmény nagy részét a Földre, de a legtöbb jelenetet este is vették fel, ami miatt nekem nem egyszer az az érzésem volt, hogy lehet, hogy nincs is forgatási engedélyük, és a felbukkanó rendőrök nem színészek, hanem valódi zsaruk, akik bejelentést kaptak az éjszaka közepén vandálkodó, fura ruhás szerzetekről.)

masters-of-universe-movie-screencaps_com-10793.jpg

Eat lead, slackers!

Ami azonban a legszórakoztatóbb a filmben, azok egyértelműen a mellékszereplők. Különösen James Tolkan, aki minimum olyan élvezetesen játssza a túl a szkeptikus rendőr nyomozót, mint a Vissza a jövőbe filmek iskolaigazgatóját. Ám a pálmát mégis a rajzfilmszerű gonosztevőként brillírozó Frank Langella viszi, akinek elmondása szerint Skeletor volt a kedvenc alakítása, és látszik is rajta, hogy rettentő jól érzi magát a B kategóriás Uralkodó szerepében, akit pont annyira fárasztja a tény, hogy totális hülyékkel van körülvéve, mint a nézőt. Továbbá Billy Barty komikus barkácskoboldja és Meg Foster szexi varázslónője marad majd meg az emlékezetünkben. Érdekes módón pont He-Manre jutott a legkevesebb figyelem, melynek valószínűleg az lehetett az oka, hogy ekkoriban Lundgren olyan rosszul beszélt angolul, hogy eredetileg még egy másik színésszel akarták utószinkronizálni a szövegeit. (Így azonban kifejezetten testhez álló lett a szerepe, hiszen nincs más dolga, mint félmeztelenül rohangálni, esetleg egy rózsaszín Cadillac hátuljában utazni, vagy tűrni, ahogy Skeletor megkorbácsolja. Hát igen, az alkotók nem igazán tettek azért, hogy leszámoljanak azzal a közvélekedéssel, miszerint „He-Man a meleg Conan”.)

A Masters of the Universe egy félig-meddig nosztalgikus, bájos bukás, ami annak a lenyűgöző fantasy eposznak, aminek szánták, semmikében, ám „bűnös élvezetként”/olyan-rossz-hogy-már-jó filmként egy másnapos vasárnap délutánon még működhet. Én tiszta szívvel adok rá 6 stáblista utáni, paradicsomlevesből előbukkanó Skeletor cliffhangert a 10-ből.