Hajtóvadászat kánikulában

Lee Marvin és a francia vidék szürreális nyomora

A meleg elöl nincs menekvés. A kánikula olyan fizikai és pszichológiai stressznek teszi ki az emberi szervezetet, amire – itt Európában – nem vagyunk felkészülve. Épp ezért nem ritka, hogy a hosszan tartó hőség idején nem csak a dolgozói produktivitás esik vissza, de sokszor az erőszakos bűncselekmények száma is jól mérhetően megemelkedik. Míg a szélsőséges hideg arra készteti az embert, hogy másokkal összebújva próbálja meg túlélni az éjszakát, addig kánikulában egymás ellen fordulva pusztítjuk el magunkat. Persze, akik tehetik, azok elzárkóznak a légkondicionált elefántcsonttornyába, amíg elvonul a hőhullám. (Ám ez sem megoldás, mert a túl sok klímaberendezés leterheli az elektromos hálózatokat. Az ember, pedig csak egy dologtól veszti el gyorsabban az eszét, mint a hőségtől: ha nincs áram.) Nekünk, többi szerencsétlennek, akik kénytelenek vagyunk a tengerparttól távol, klíma hiányában túlélni a kánikulát, marad a szép lassú megőrülés. (Vagy mindig beverhetünk 3 liter sört, tüskével.) Ez ellen még Lee Marvin sem tudott megmenekülni karrierje egyik utolsó és egyben legfurcsább filmjében Yves Boisset 1984-es Canicule-jében (itthon a MOKÉP forgalmazta VHS-en Hajtóvadászat kánikulában címen.)

hajtovadaszat_kanikulaban_1984.jpg

Jimmy Cobb (Lee Marvin) élete nagy dobására készül. Az utolsó balhéra, ami után már nem maradna más dolga, mint, hogy barátnőjével egy kellemes tengerparton koktélt iszogatva várja ki, míg elvonul a forróság. Számításaiba azonban hiba csúszik: valaki elárulta, így banknál a frissen nyomott dollárok mellett, egy halom rendőr is vár rá. Persze a rendőrök nem tudják, hogy Lee Marvinnál kevés badassebb embert hordott a hátán a Föld, így miután hősünk megtizedeli a helyi rendfenntartó erők állományát, sikerül a zsákmánnyal kereket oldania.  

A Hajtóvadászat kánikulában egy meglehetősen furcsa alkotás. Úgy indul, mint ahogy bármelyik tipikus hetvenes évekbeli bűnfilm végződhetne: félresikerült rablás, utcai lövöldözés és hősünk kilátástalan menekülése. Ám Yves Boisset filmje ott indul be igazán, ahol egy hasonló hangulatú amerikai film kimerevítené a képet: Cobbnak sikerül meglépnie az üldözői elöl, csak, hogy nem sokkal később belecsöppenjen a francia vidék szürreális és visszataszító világába. Emir Kusturica filmjeinek nyomorúsága elevenedik meg, azok harsány, szerethető és túlzó humora nélkül. Egy groteszk és torz alakokkal teli világ, ahol a nagyvárosi cowboyból hamarosan elveszett szerencsétlen válik. Cobb „vendéglátói”, pedig mintha csak Bőrpofa családjának francia rokonai lennének. Az agresszív, perverz és alkoholista farmer (), a szerencsétlen bátyja (), a félbolond nimfomániás húguk, egy megtűrt, nyomorult öregasszony , és a Friderikusz Sándor öltönyeit hordó, rózsaszín Cadilaccel járó fekete vendégmunkás által alkotott díszes kompániához képest még a kegyetlen és kíméletlen Cobb szimpatikus, azonosulható figurának tűnik. Nem csoda, hogy a család egyetlen normálisnak tűnő tagja, a farmer fiatal, de sokat szenvedett felesége () hamarosan Cobbban látja meg a megmenekülés eszközét. A kínzó hőség és a pénz szaga aztán legtöbbjükből szép lassan előhozza az állatot, maradék emberségüket is levetkőzve, előbb utóbb mindnyájuk kezéhez vér tapad majd.   

canicule_lee_marvin.jpg

 A film világának kilátástalan nyomorát legszebben talán ez, a romos benzinkúton elhangzott dialógus írja le:

- Tele kérem.
- Nincs áram.
- Úgy értsem benzin sincs?
- Minek volna? Itt autó sincs.
- Akkor vendég sincs.
- Hogy volna? Út sincs.

 

Yves Boisset nem mindennapi rendezésében tehát a korszak amerikai krimi-akciófilmjeinek toposzai találkoznak a 60-as/70-es évek vidék és város ellentétére épülő horrorjainak nyomasztó figuráival. Egy olyan neo-western, amely teljesen feje tetejére állítja a műfaji toposzokat. Nincsenek szegény falusik, akik befogadják a banditát, hogy annak lehetősége legyen egy utolsó jó cselekedettel vezekelnie élete bűneiért.  Ehelyett van egy halom elállatiasodott, kivül-belül mocskos figura, akik egymáson taposva küzdenek a túlélésért. És közülük még talán a bandita a legemberibb.

Míg egyes jelenetek kifejezetten kényelmetlenek és nyomasztóak, addig mások teljességgel komolyan vehetetlenek. Bár a karakterek sokszor túlzóan szürreálisak, a nyomorúságuk mégis túlságosan valóságos ahhoz, hogy egyértelműen a humor tárgyaivá váljanak. Legjobb példa erre a kettősségre az Lanoux által játszott gazda, aki egyik pillanatban egy nőverő, a feleségét megerőszakoló alkoholista állat, később aztán – mintha csak egy Kusturica filmre kapcsoltunk volna – magát madárijesztőnek álcázva lesi meg a búzamező közepén napozó, meztelen turistákat. (Mellesleg van egy fészere tele női fehérneművel.) Ahogy a játékidő előrehaladtéval egyre kilátástalanabbá válik a szereplők helyzete, úgy veszik ki a filmből a (felismerhető, morbid) humor is. A hőség senkit sem kímél, így aztán így vagy úgy, de végül szinte mindenki elnyel a forró, kietlen vidék.  Az ekkora már sajnálatosan leharcolt Lee Marvin ideális azonosulási pont, hiszen a nézőhöz hasonlóan, a játékidő nagy részében ő is csak tehetetlenül várja a megváltást hozó esőt, hátha sikerül túlélnie ezt a fullasztó filmet. (A komoly alkohol gondokkal küzdő színész állítólag teljesen józan maradt a forgatáson, talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy sokszor szomorúan megviseltnek tűnik.  Bár nem jó így látni, de a filmhez kétségkívül illik, karizmája, pedig így is töretlen.)

canicule_szep_boldog_csalad.jpg

A Kánikulai hajtóvadászat kissé olyan, mintha az ember másnaposan, a legnagyobb melegben egy lerobbant, poros, isten háta mögötti vasútállomáson várna egy vonatot, ami sosem jön. Ám, mivel vélhetően valami hasonló lehetett a cél ezt abszolút dicséretnek szánom. Tematikájában és hangulatában leginkább talán a tavalyi Kút-hoz tudnám hasonlítani a filmet, ám Grigor Attila rendezői remeklése egy sokkal befogadhatóbb, egységesebb atmoszférával bíró és konvencionálisabb alkotás. Ott a társadalomkritikai él és az abszurd humor szépen tudott egymáshoz kapcsolódni. De ami a legfontosabb, hogy a karakterei képesek voltak a valóság talaján (vagy ahhoz nagyon közel) maradni. Ezzel szemben Boisset rendezése egy szokatlan, őrült lázálom, ami túl morbid ahhoz, hogy komolyan vehető legyen, ám túl valóságos ahhoz, hogy viccként tekintsünk rá. Elborult szatíra, vagy drámai látlelet az élet kilátástalanságáról?  Kicsit mindkettő belelátható, ám igazán egyik mellett sem tudom letenni a voksom. Visszataszító, a szó minden értelmében mocskos karakterei és váratlan/kiszámíthatatlan hangulatváltásai miatt sokaknak nem is tetszene (különösen, ha cím/poszter alapján egy standard Lee Marvin akciófilmre számítanánk.) Ezt a filmélményt nem lehet írásban visszaadni: A Hajtóvadászat kánikulában egy szürreális, nehezen emészthető darab. Talán nem is jó, de az biztos, hogy egyedülálló alkotás. Kizárólag az ismeretlen, furcsa filmek (legalább) zöld öves rajongóinak ajánlott. (Nekik is csak saját felelősségre!)