Új, Tényleg szükség volt erre? című rovatunkban klasszikus ("szent tehén") filmek, kevésbé sikeres, fölöslegesnek tűnő folytatásait vizsgáljuk.

A klasszikus A majmok bolygója filmről, az annak alapjául szolgáló regényről illetve Tim Burton 2001-es újragondolásáról ITT írtam.

Hogyan folytatsz egy olyan filmet, amely a filmtörténet egyik legikonikusabb záróképével ért véget? Most már elmondhatjuk, hogy ha ez a kérdés meg is fordult A majmok bolygója producereinek fejében, láthatóan nem tudták rá a jó választ. Ez azonban nem tartotta őket vissza abban, hogy elkészítsék a folytatást. Mert a folytatást el KELLETT készíteni. Ugyan kit érdekel, hogy A majmok bolygója  a totális elveszettség és reménytelenség meglehetősen véglegesnek tűnő képével fejeződött be, ha közben az alig 6 millió dolláros befektetésre majdnem 30 millió dollár hasznot hozott? (Arról nem is beszélve, hogy az eredeti A majmok bolygója az első olyan film volt, amely köré komoly merchandising ipar kezdett kialakulni.) Így a második résznek még az sem állhatja útját, hogy az első film (kreatív) alkotói közül gyakorlatilag senki sem akarta elkészíteni a hazánkban szimplán A majmok bolygója 2.-re keresztelt Beneath the Planet of the Apes-t (mégis hogy lehet lemenni egy bolygó alá?!). (Ironikus, hogy Rod Sterling forgatókönyvírónak pont lettek volna ötletei a folytatásra, de őt meg a stúdió nem akarta.) Akármennyire is brutális az első rész befejezése, akármennyire is ódzkodott Heston a második résztől, akármennyire is utálta a Franklin J. Schaffner helyettesítésére hívott Ted Post a forgatókönyvet és akármilyen kevés pénze is volt a stúdiónak, Hollywood szabályai elkerülhetetlené tették a Majmok bolygója 2. elkészülését. És hogy megérte? Nos…

Persze az egész filmet kapásból el lehetne intézni azzal, hogy „mégis mit vár az ember egy már a koncepciójában ennyire fölösleges folytatástól?”. Való igaz, hogy A majmok bolygója történetét bármilyen formában folytatni meglehetősen kemény dió. Maga a világ azonban van olyan érdekes, hogy jobban kibontva még jó néhány (akár ember szereplők nélküli!) érdekes sztori  hátteréül szolgáljon. Sajnos azonban a folytatásnak pont az nem sikerült, ami a legnagyobb ereje lehetett volna: jobban, részletesebben felépíteni a majomtársadalom világát. Persze az írók próbálkoztak valamiféle univerzumbővítéssel, ám az annyira erőltetett és hihetetlen lett, hogy legfeljebb bizarrsága miatt lehet izgalmas. De ne szaladjunk ennyire előre.

A majmok bolygója 2. közvetlenül ott kezdődik, ahol az első rész véget ért (sőt a záró jelenetet meg is ismétlik, hátha elfelejtettük volna a filmtörténet egyik legemlékezetesebb fordulatát): Taylor és nem túl bőbeszédű társa, Nova céltalanul bolyonganak a Tiltott zónában, amikor egyszer csak különös viharok és természeti csapások következtében Taylort megmagyarázhatatlanul elnyeli föld.  Mi meg már állnánk is fel a mozi székből, ha nem érkezne a bolygóra, vagyis a jövőbe) egy újabb hetvenes évekből szökött asztronauta: Brent (James Franciscus) Taylor keresésére érkezett, ám valami egészen mást talál: majmokat, beszélő majmokat.

Nem kis részben éppen Heston (aki kikötötte, hogy csak akkor hajlandó szerepelni, ha ez lesz az utolsó rész és minden jelenetét két hét alatt felveszik) vonakodása volt az, ami megpecsételte a folytatás sorsát. Ugyanis egyértelmű, hogy a karakószörcsöki Charlton Heston hasonmás verseny harmadik helyezettje csak azért került a filmbe, mert Heston nem volt hajlandó elvállalni a főszerepet. A probléma nem is a színészcsere, hiszen Franciscus minden tőle telhetőt megtesz, és alapvetően nem is lenne baj vele, ha sikerült volna valami karaktert is írni a számára.  (Pedig a színész a rendezővel karöltve állítólag utólag átírta a forgatókönyvet, hogy jobban kidomborítsák Brent jellemét/motivációit, kár, hogy ebből a filmen nem igazán érződik semmi.) A játék első félidejének főproblémája leginkább abból fakad, hogy az új karakternek ismét végig kell mennie az első rész állomásain (találkozás a majmokkal-fogságba esés-kiszabadulás-ráeszmélés a valóságra), ennek köszönhetően pedig a film első fele meglehetősen önismétlő és kevéssé érdekes. Brentnek a helyi viszonyokkal történő (a néző számára fölöslegesnek érződő) megismerkedése éppen az elől veszi el az időt, amiről a folytatásnak szólnia kéne: a majom társadalomról és annak belső működéséről. Bár egy kicsivel nagyobb hangsúly van a gorillákon (élükön a James Gregory által játszott Ursususszal az az egyetlen jellemvonásuk, hogy szeretik a harcot) és láttunk hippi csimpánz tüntetőket (adná is magát egy velős Vietnam parabola, de ez a szál szinte azonnal elsikkadt), de az első részhez képest lényegi újdonsággal nem igazán szolgál a folytatás.

Brent moderáltan izgalmas fogságba esése-megmenekülése-újbóli fogságba esése-majd újbóli megmenekülése után aztán végre összeérnek a szálak.  Taylor és Brent a régi new yorki metró romjai között találkozik, ahol a sugárzásnak köszönhetően telepata képességekre szert tevő mutáns emberek élnek. Ám annak ellenére, hogy az egész koncepción érződik, hogy csak azért találták ki, hogy kellően groteszk és meghökkentő legyen, az atombombát istenként tisztelő földalatti kollektívából még valami érdekes (társadalom/valláskritikus) tartalom is kisülhetett volna.  De nem sült. Feltűnésük csupán jól összezavarta az eddig sem atombiztos mitológiát.

Ám nem csak a gyengécske forgatókönyv (Paul Dehn) és Heston a projekt iránt tanúsított érdektelensége tett be a folytatásnak, hanem az is, hogy a forgatás idején a gyártó Fox több nagy költségvetésű filmmel is megbukott, így A majmok bolygója 2. költségvetést jelentősen csökkenteni kényszerültek. Ez pedig meg is látszik a filmen: bár jóval több majom tűnik fel a film folyamán, számos statiszta/háttérszereplő feltűnően bénácska maszkot kapott. Továbbá csupán egy új díszletet építettek a filmhez, igaz azt meg kell hagyni, hogy a film második felének posztapokaliptikus metrója remek helyszín, és helyenként jól is néz ki, a háttér matt festményei azonban egészen feltűnően kétdimenziósak, a vizuális effektek pedig leginkább a korai Star Trek részeket idézik. Az alacsony költségvetésnek köszönhetően az egész filmből hiányzik az előd monumentális, eposzi hangulata.

Ugyan a második félidő bizarrsága, B kategóriás retro hangulat és a játékidő során felmerülő megannyi kérdés - amelyekre vagy hülye, vagy semmilyen választ nem kapunk -  végig lekötötték a figyelmemet, azért ez még nem túl erős érv  a film létjogosultsága/megtekintése mellett.  Minden idők egyik legjobb kaland sci-fi filmje értelemszerűen ennél sokkalta nívósabb folytatást érdemelt volna. (Már ha egyáltalán szükséges volt folytatást írni neki. Mert őszintén megmondva a könyvet író Pierre Boulle eredeti - Planet of the Men címet viselő – folytatás terve, amiben Heston vezetésével az emberek visszahódítják a bolygót, sem hangzik olyan izgalmasan, hogy sirassam a dugába dőlését.) Azonban egy valami miatt kifejezetten fontos része a sorozatnak a Beneath the Planet of the Apes:i itt hangzik el először az, a reboot széria cselekményét alapjaiban meghatározó szabályt, miszerint majom nem ölhet majmot.

Nem csoda, hogy a végén már Hestonnak annyira elege van az egészből, hogy inkább felrobbantja az atombombát, hadd pusztuljon el az egész föld. Ezzel pedig bebizonyosodik, hogy az ember két dologhoz ért igazán: az eszetlen pusztításhoz, és a totálisan fölösleges filmfolytatások készítéséhez. Ám ez utóbbinak a nukleáris holokauszt sem vethet véget…