Egy karibi hölgy sodródik öntudatlanul New York partjai felé. Sajnos nem egy ébenfekete szépségről van szó, hanem a Caribbean Lady nevű teherhajóról, amely kísértethajóként hánykolódik az óceánon. Miután a partőrség bevontatja és karanténba zárja a semmilyen adásra nem válaszoló hajót, egy kisebb különítmény lép a fedélzetre, hogy kivizsgálják, mégis mi késztette arra a legénységet, hogy elhagyják a hajót. Ám ami ott vár rájuk, arra még a legszörnyűbb rémálmaikban sem számítottak. A legénység ugyanis sosem hagyta el a hajót. Lehetőségük sem lett volna erre, miután mindegyszálig brutálisan lemészárolták őket. Az ügyet különösen felkavaróvá teszi, hogy úgy tűnik, a legénység tagjainak halálát az okozta, hogy valami kirobbant a hasfalukból. Ha pedig még mindig nem lenne elég horrorisztikus az eset: a raktérben furcsa, lüktető, zöld tojásokat találnak a hajót felderítők. Hamarosan első kézből tapasztalják meg, hogy a hajó rakománya nem a fúziós konyha legújabb fejlesztése, hanem valami, még annál is sokkal szörnyűbb: A Rémület ivadékai.

Bizony (ha ez a poszterből vagy az eredeti címből nem lenne azonnal világos) a Rémület ivadékai című színes olasz-NSZK koprodukcióban készült, hangalámondásos sci-fi horror (első fele) egy gátlástalan és leplezetlen Alien koppintás. Ha pedig megnézzük a készítési évet, és azt, hogy a rendezői székben az olasz trashmester Luigi Cozzi  foglal helyet, már meg sem lepődünk ezen. Az 1979-es Starcrash - tudjátok a film a fénykardozó Hasselhoff-fal, űrvarázslókkal és egy gonosz birodalommal - semmi köze a Csillagok háborújához - sikerét követően a rendező eredetileg egy újabb sci-fit akart rendezni, így a producere a figyelmébe ajánlotta, hogy mi lenne, ha rendezne valami Alienhez hasonlót. Ennek megfelelően a rendező gyorsan össze is dobta (a roppant eredetinek hangzó) Alien Arrives on Earth forgatókönyvét. Ám időközben a producer úr kitalálta, hogy mi lenne, ha a sci-fi helyett, ez inkább egy James Bond hangulatú kalandfilm lenne, Cozzi pedig jó mesteremberként szépen ehhez igazította a történetet, amely ekkor már – szintén a producer akarata miatt –Contamination néven futott.

Egy rész Alien, egy rész James Bond, de teljes egészében trash. Ez az Alien Contamination, ami egy meglepően koherens film. Feltéve, ha a leírhatatlanul eszeveszett Starcrash-hez, vagy Cozzi ezt követő rendezéséhez, a legendásan béna (de veszettül szórakoztató) Herkuleshez hasonlítjuk. Persze a viszonylagos követhetőségnek ára is van: a Rémület ivadékai jóval kevésbé őrült és különleges darab, mint Cozzi „trash-blockbuster” trilógiájának másik két darabja. (Azért azt hadd jegyezem meg, hogy amikor azt mondom, hogy követhető a film, pusztán arra gondolok, hogy ellenben a másik kettő örökérvényű klasszikussal, az Alien Contamination nézése közben sokkal ritkában kell feltennünk azt a kérdést, hogy „mégis mi a fészkes fene történik éppen?!” ).  Mondjuk eléggé meghökkentő, amikor a játékidő felénél a kozmikus horror hirtelen átvált egy James Bond filmeket idéző főgonosz utáni nyomozásba. Kár, hogy éppen emiatt a film közepére egy kicsit le is ül a cselekmény.

A rémület ivadékaiban azonban egyetlen igazán rémületes dolog van, az hogy teljes mértékben hiányzik belőle a feszültség. Pedig az olasz rendező becsülettel próbálkozott: a drámai hatás kedvéért a nem spórolt a lassított haláljelenetekkel sem, csak éppen azt nem vette számításba, ha eleve béna színészek túljátszott haláltusáját lassítja be, az legjobb esetben is csak rémületesen röhejes lehet.  Persze az sem emeli a film izgalom faktorát, hogy az idegenlény színrelépéséig egészen az utolsó öt percig kell várnunk, addig pedig kénytelenek vagyunk néhány trutymós, zöld tojástól rettegni. (A film legfeszültebb jelenete, amelyben a főhősnőt egy ilyen tojással bezárják a fürdőszobába, leginkább egy Gyilkos paradicsomok támadása hangulatú műfaj paródiára emlékeztetett.) Aztán, amikor végre felbukkan maga a Rémület, na az tényleg rémületes. Rémületes, hogy pókerarccal akarnak nekünk világpusztító rémségként eladni, egy olyan esetlen és nyomorult űrlényt, akinek inkább az Űrgolyhók kivágott jelenetei között lenne a helye. (Hozzá képest még ők is a galaxis legkeményebb csávói/csajai/meghatározhatatlan nemű izéi között foglalnak helyet).

A gore effektek viszont kétségtelenül működnek. A film első fele gyakorlatilag egy igazi hasfalrobbantó fesztivál. Ha létezne ilyen kategória, akkor a Contamination biztos kézzel zsebelhetné be az egy filmre jutó legtöbb felrobbanó bél Guinness díját.  A lassításoknak hála pedig műértő közönség kellően ki is tudja élvezni a praktikus trükkökkel létrehozott gore minden gyönyörűségét. Szóval, hogy ha az Alienben hiányérzeted volt, amiért csak szegény John Hurt robbant szét belülről, akkor a Contamination határozottan a te filmed. Nem csoda, hogy a film Angliában anno felkerült a hírhedt Video Nasty listára.

Másik pozitív eleme a filmnek a Goblin zenéje. Ugyan messze nem ez a Claudio Simonetti nevével fémjelzett formáció legemlékezetesebb filmzenéje, ám sokszor így is egészen hangulatos tud lenni.  (A film két fele közötti hangulati törés a zenén is érezhető, és egészen vicces, amikor az effektekkel teletűzdelt, nyolcvanas évekbeli sci-fi zenét, hirtelen egy Spencer-Hill filmek aláfestésére emlékeztető szám váltja fel.)

A színészekről nehéz elmondani, hogy milyen alakítást nyújtanak, hiszen a monoton angol hangnak valahogy sosem sikerül szinkronban kerülnie a túljátszó olasz színészekkel.  Ám a végeredmény ettől csak szórakoztatóbbá válik.  A gárda legismertebbje amúgy a Zombi 2.-ből átigazolt Ian McCulloch. Az általa játszott leszerelt asztronauta (aki a Marson már találkozott az idegenekkel) egy különleges ügynők (Louise Marleau), és egy nagy dumás rendőr (Marino Masé) próbálják felderíteni a tojások rejtélyét.  Ugyan néha úgy tűnik, mint ha Cozzi és író társa próbálkozott volna azzal, hogy valamiféle szerelmi háromszöget kanyarítson köréjük, ám ez a karakterek közti nem létező kémia miatt szinte észrevehetetlen.

Mindent egybevéve az Alien Contamination egy egészen bájos és viszonylag szórakoztató trash. Mivel nem olyan elvetemült, mint a rendező más filmjei, így könnyebben befogadható a videotékák alsó polcait ritkábban szemléző nézők számára is, ám épp ezért messze nem válik olyan emlékezetessé, mint a Starcrash vagy a Herkules. Trash kedvelőknek mindenképpen ajánlott darab, de még az is lehet, hogy az Alien rajongók is jobban járnak Cozzi opuszával, mint Ridley Scott legutóbbi mítoszrombolásával.