Arthur király és a kerekasztal lovagjainak legendája minden bizonnyal a középkori Európa legszélesebb körben ismert története. Így koránt sem meglepő, hogy Hollywood számára is konstans hivatkozási alapként szolgál. Mondhatnánk azt is, hogy ha már a producerek végleg kifogytak a feldolgozható klasszikusokból/képregényekből/videojátékokból, akkor berendelnek, egy Arthur király filmet. Persze most túlzok (egy kicsit), ám az igazság az, hogy Britannia eredettörténetét az elmúlt évtizedek során a klasszikus kosztümös eposztól, a pszcihedelikus fantasyn és trashbe hajló Cannon filmen át, egészen a mitikus elemeket száműző, történelem hű kalandmoziig bezárólag gyakorlatilag már minden létező formában, műfajban és minőségben megfilmesítették. (És, akkor még nem is számoltuk Mark Twain Egy jenki Arthur király udvarában című regényének adaptációit, amelyet eddig nagyjából 6x10²³ alkalommal vittek filmre.) Mivel, pedig a Monthy Python társulattól kezdve Guy Ritchie-ig-ig a legenda számos tehetséges, és eredeti alkotót is megihletett, azt semmiképpen sem mondhatjuk, hogy az Arthur király filmek egy kaptafára készülnének. Közülük is a legeredetibb módon a zombicézár George A. Romero nyúlt a témához, karrierje egy kevéssé ismert, de annál lenyűgözőbb filmjében, az 1981-es Motorlovagokban.

A Motorlovagok, avagy eredeti nevén Knightriders (a Hoffot ne itt keressétek) nem pusztán Romero karrierjének legfurcsább darabja, de az Arthur mondához köthető filmek egyik legkülönlegesebbike is. Egy teljesen páratlan és sajátos filmélmény, amelyről a megtekintése előtt érdemesebb minél kevesebbet tudni. Szóval én is csak azt javasolhatom, hogy a cikk folytatása előtt, inkább magát a filmet nézd meg. Biztosítatlak róla, bármilyen elképzelésed is van a történetről a cím, rendező, vagy a poszter alapján, valószínűleg tévedsz.  Ezt pedig nem valamiféle okoskodó arrogancia mondatja velem, hanem a saját tapasztalatom. Hiszen mi mást várhatna az egyszeri Bfilm-rajongó egy motorkerékpáros lovagot ábrázoló poszterrel reklámozott, ’81-es filmtől, ha nem egy elborult (esetleg zombikkal megtámogatott) Mad Max utánérzést? Nos, nagyobbat nem is tévedhettem volna…

A Motorlovagok Romero kevés nem horror rendezésének egyike, egy tőle tematika és hangvétel szempontjából nézve is kifejezetten szokatlan alkotás. Egy személyes hangvételű, eposzi hosszúságú és nem teljesen cinikus végkicsengésű kvázi királydráma. Persze Billy (Ed Harris) nem valódi király, de ő a vezetője annak a reneszánsz társulatnak, akik az országot járva motorizált lovagi tornákkal szórakoztatják a népet. Ahogy pedig nő a motorlovagok ismertsége, úgy fokozódnak a gondjaik is. A csillagokat is leígérő producerek közeledése, a barátságtalan hatóságok támadásai, és a csapat egyre szűkösebb anyagi helyzetének köszönhetően egyre inkább fokozódik a társulaton belüli feszültség. A tagok széthúzásának köszönhetően pedig lassan a viadalok is egyre brutálisabbá válnak…

A Motorlovagok egy teljesen egyedülálló film, amelyet leginkább úgy tudnék definiálni, mint a Szelíd motorosok és egy zenekari film, a Különben dühbe jövünket idéző – de azért annál erőszakosabb - motoros jelenetekkel megspékelt, lovagkori köntösbe öltöztetett mixtúráját.  Ha pedig ez még nem lenne elég furcsa keverék, akkor Ed Harris a „játékot életvitel szinten űző és komolyan vevő” karaktere révén még az HBO tavalyi Westworld sorozatának egyik előképét is felfedezhetjük a filmben. Valószínűleg az a legcélszerűbb, ha elsősorban az ő karaktere felől közelítjük meg ezt a szerteágazó filmet. Billy királyi címe nem pusztán egy szerep, amit az előadások során ölt magára. Számára ez több mint munka, maga az élet. Undorodik attól, hogy ha egyszerű kaszkadőrökhöz, vagy mutatványosokhoz hasonlítják. A saját szemében ő valódi lovag. Bár a társulat nagy része hozzá hasonlóan elhivatott, vannak, akiket a homályos lovagi eszméknél jobban érdekel, hogy profitábilis legyen a műsor.

Maradjunk hűek önmagunkhoz és ahhoz, amiben hiszünk, vagy dobjuk félre az elveinket pénzért és a kényelmesebb élet reményeiért? Ez az a dilemma, ami szép lassan az őrület szélére sodorja a királyt, aki képtelen megbékélni azzal, hogy lecsengett már a lovagok kora. (Az önmegvalósítás illetve a tehetség áruba bocsájtásából eredő konfliktus értelemszerűen – a karrierje nagy részében szerzői filmeket készítő – Romerotól sem idegen. 1993-as Sötét árnyék című Stephen King adaptációjában majd részletesebben is visszatér ehhez a témához.)

Ugyan a Száguldás a semmibe ikonikus befejezésére rímelő finálé elsőre tragikusnak tűnhet, ám Billy számára koránt sem az, hiszen ő minden nehézség ellenére is hű maradt magához és a hitéhez, egy lovag számára pedig nincs ennél fontosabb. Ellenben a Száguldás a semmibe lezárásával, a Motorlovagok végén megmarad a remény. A remény, hogy Billy öröksége tovább él, és, hogy talán mégis van hely még pár elhivatott lovagnak ezen a világon. A régi utak ugyan már nem feltétlenül járhatóak, de talán nem is kell még őket teljesen elhagyni.

Billy drámája jórészt Ed Harris – élete első főszerepében – tekintélyt parancsoló és roppant karizmatikus jelenlétének köszönhetően válik igazán emlékezetessé. Noha Harris egyértelműen színésztársai fölé magasodik, a jórészt kezdő és ismeretlen színészekből álló gárdától a játékidő nagy részében teljesen jó alakításokat láthatunk. Harris mellett, még a fekete lovag üdítően árnyalt karakterét (aki szerencsére nem egy sablonos antagonista) játszó Tom Savini emelkedik ki a többiek közül. (De feltűnik még a Jurrasic Park ügyvédjét játszó Martin Ferrero, illetve a Holtak hajnalából ismert Ken Foree is.)

Mindemellett több kisebb-nagyobb jelentőséggel bíró mellékszál is helyett kapott a történetben. A főhősökkel szívózó, korrupt rendőrökről (illetve a keménykedő helyi motoros bandákról) azonnal a Szelíd motorosok fináléja juthat eszünkbe, míg Romero közönség ábrázolásából (akik annál jobban őrjöngnek, minél véresebbek a viadalok) egy csipetnyi médiakritika is átérződik. (Egy roppant szórakoztató cameo erejéig még Stephen King is feltűnik, mint a mindent „mindig jobban tudó fotelkritikusok” paródiája.)

Tulajdonképpen éppen ez a tematikai sokszínűség bizonyul a film legnagyobb problémájának is. Romero ugyanis egyszerűen túl sok mindennel akart foglalkozni. Ennyi témát pedig a maratoni hossz ellenére sem sikerül kellően kidolgoznia. Némelyik egészen fölöslegesnek érződik, míg mások kifejezetten kurtán-furcsán érnek véget. Ennek legjobb példája a király egyik legfőbb bizalmasa, és egy, az agresszív apja elől a társulathoz menekülő lány sötét lezárást kapórománca. Ugyanis miután „hősünk” hirtelen felindulásból szakít kedvesével, magyarázat nélkül hagyja ott annak eredeti otthona előtt. A kikosarazott lány egészen addig zokog, amíg fény nem gyúlik a házuk ablakában. Ez azonban megnyugvás helyett páni félelmet hoz neki, hiszen ekkor realizálja, hogy mit kap majd az apjától a szökésért. A tanulság? Nem minden lovag szőke herceg, még akkor sem, ha éppenséggel szőkék. (Ám részben éppen a szerteágazó cselekménynek és a kissé hosszú, két és fél órás játékidőnek köszönhetően teremtődik meg a film eposzi és sajátos hangulata.)

Furcsa filmhez furcsa zene dukál. Donald Rubinstein tipikus középkorias dallamokra épülő aláfestése legtöbbször egy vasárnap délutáni reneszánszvásár hangulatát teremti, hogy aztán hirtelen  Pink Floydot idéző pszichedelikus rockba csapjon át. Nem csak zene, de vizualitás terén is  emlékezetes filmmel van dolgunk: a nem túl nagy költségvetés ellenére – a maga visszafogott kereteiben – is látványos. A Holtak hajnalát is fényképező Michael Gornick egészen kitett magáért, neki köszönhető, hogy szinte egyáltalán  nem is érződik a Motorlovagok alacsony költségvetése  a film olcsósága.

Ahhoz, hogy a Romero motorizált lovagkölteménye igazán nagyszerű lehessen túlságosan fokuszálatlan. Katyvasznak mégsem nem nevezném, hiszen a cselekmény főszála minden elnagyoltsága ellenére is érthető - bár a finálét jobban is fel lehetett volna vezetni. Ám kétségkívül egy roppant furcsa, hosszú és kifejezetten ráérős tempót diktáló film. Nyilvánvaló, hogy ez a keverék nem lesz mindenki ínyére, én azonban azt mondom, hogy érdemes vele próbálkozni, hiszen egy roppant különleges filmélményben lehet részünk. A Motorlovagok egy igazi hangulatfilm, ami nem azt jelenti, hogy tartalmatlan, vagy érthetetlen (mert nem az), de igazán azok számára fog működni, akiket sikeresen megragad a film semmi máshoz sem fogható atmoszférája. Teljesen elvarázsolt, és – most lehet készíteni a köveket – a kedvemet is jobban meghozta Romero rendezéseihez, mint a kultikus zombifilmjei. Mindezért pedig a motorlovagokat 8,5 lovaggá ütésben részesítem a 10ből.